Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
A szavazatokért versengő pártok nyilván a vasárnapi választás sorsdöntő jellegét hangsúlyozzák – hol némileg mulatságos, hol teljesen abszurd formában. Április 8-án legyen az egész ország Hódmezővásárhely, legyen Karácsony, a másik oldalról pedig: április 8. dönt arról, hogy bevándorlóország leszünk-e. Nos, akik nem akarnak feltétlenül egy dél-alföldi településen élni, azok megnyugodhatnak, nem változik az egész ország Hódmezővásárhellyé, nem köszönt be húsvét után egy héttel a karácsony, és szülessen bármilyen eredmény, Magyarországból a legkevésbé sem lesz bevándorlóország. Ellenben az élet, ideértve a politikai életet is, folytatódni fog a jövő héttől is. Sőt elképzelhető, hogy akkor kezdődik igazán.
Az ugyanis megjósolhatatlan, hogy milyen folyamatokat indít el, ha széles körben válik egyértelművé: gyengül a hatalom, és összességében erősödik az ellenzéke. Erre minden esély megvan, jóval kevesebb a kormányváltásra. A közzétett kutatásokból kiindulva – és még azokat erős fenntartásokkal kezelve is – a Fidesz–KDNP bírja a teljes népesség csaknem harmadának támogatását. Közepesen magas részvétel mellett ez a szavazatok körülbelül 40 százalékát jelentheti. Egyfordulós rendszerben, gondosan kialakított választókörzetekkel, a győzteskompenzáció szisztémájával ennek bőven elégnek kell lennie az újrázáshoz. És akkor még a kormányzó pártok legerősebb támaszait nem is említettük: az ellenfeleiket.
Szinte reménytelen a feladvány, amelyet az ellenzéknek meg kellene oldania a győzelemhez. Az oda tartozó pártok nem csupán szervezetileg tagoltak, de a szavazóik attitűdjeit, szándékait tekintve is. Jóformán kibékíthetetlen ellentétek tördelik sokfelé az ellenzéki tábort. A legfontosabb törésvonal – amelynek köszönhető az orbáni „centrális erőtér” elmélete, ami éppen arra épül, hogy a homogén kormánypártokkal szemben az ellenzék megosztott – az egykori radikális jobboldali Jobbik és a baloldali szervezetek között húzódik. Bár Vona Gáborék a gárdavonulások helyett évek óta középre masíroznak, a fenntartások velük szemben nem múltak el, és teljesen érthetők. Hiába tesz a Jobbik számtalan gesztust a korábban vehemensen gyűlölt társadalmi csoportoknak, nem tett egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen elhatárolódást saját múltjától, ahogy nem szabadult meg a rasszista elemek mindegyikétől sem. Ugyanakkor az a fölvetés is jogos, hogy mindennek csekély jelentősége van, mivel a párt önmagában nem fog kormányt alakítani, ma viszont de facto szélsőjobboldali kormány működik Magyarországon. Tanulságos, hogy a Fidesz kiket használ föl a Jobbikot lejárató hadműveletében: a pártból kitett vagy önként távozott szélsőségeseket. Volt gárdistákat küldenek Vona fórumaira, és azt a Morvay Krisztinát rajongják körül médiájukban, aki évekkel ezelőtt leplezetlen antiszemita kijelentéseket tett. Erre jó fölhívni azok figyelmét – például az erősen filoszemita Hit Gyülekezetének több hangadójáét –, akik a Jobbik rasszizmusával és a Fidesz új keletű Izrael-barátságával indokolják a kormányra leadandó szavazatukat.
Ám ha a Jobbikkal szembeni ellenérzésektől el is tekintünk, még mindig ott marad az az utálat, amely a jobbikosok sokaságában munkál az MSZP–SZDSZ-kormányok prominenseivel szemben. Teljesen kizárt, hogy a Jobbik szavazói egy az egyben hajlandók legyenek támogatni MSZP-s és DK-s jelölteket. Ugyanez az érzés a baloldalon is megtalálható. Részint az LMP hívei körében, mely szervezetet éppen a Gyurcsány-kormány politikájával szembeni tiltakozás hívott életre, de figyelemre méltó az elkötelezetten baloldali Schilling Árpád vallomása is. A rendező közölte, hogy még a Jobbikra is előbb voksolna, mint az MSZP-re, a szocialistákra még befogott orral sem hajlandó szavazni. A helyzeten nem segít, hogy a magát demokratikusnak nevező közvélemény törzsközönsége ingerülten reagál az ehhez hasonló véleményekre, és Fidesz-bérencséggel vádolja azokat, akik az óbaloldal jelöltjeit elvi vagy személyi okokból elutasítják.
Az álláspontok tehát nemhogy közelednének, de az ellenzéken belül nehezen gyógyuló sebeket sikerült ejteni, és a végelszámolásnál ez még komoly károkat okozhat. A visszalépéseket szorgalmazó morális nyomás és az erre adott ügyetlen válaszok újra a veszélyzónába sodorták az LMP-t, anélkül hogy az MSZP–DK-paktum alapján talpon maradó jelöltek ebből komolyan profitálhatnának. Az ökopárt szavazói vagy visszafordulnak a Fideszhez, vagy még mindig szívesebben találják meg az újonc Momentumot, illetve a fiatalos-urbánus közegben népszerű Kétfarkú Kutya Pártot (MKKP), mint a hagyományos baloldalt. Az érzelmi zsarolásból ugyanakkor mit sem érez a Jobbik, érdemben egyik oldalról sem próbálják rábírni az ellenzéki együttműködésre, így Vona pártja úgy emelkedhet ki a marakodó ellenzéki szervezetek közül, hogy nem része a visszalépős diskurzusnak.
Az ellenzéki nehézségek még hosszan sorolhatók, de ennyiből is jól látható: ez a szavazótábor pártlogika alapján, tárgyalóasztalok mellett összerakhatatlan. Az Orbán-ellenes polgárok egyesítéséhez valamiféle innovációra lett volna szükség, de a kínálkozó módszereket, például az előválasztást senki nem akarta igazán. A színre lépő Botka László meg is fúrta az elképzelést, hogy azután őt is megfúrják azok, akiknek a listás helyek többet jelentettek, mint egy sikeres szereplés.
A mostani próbálkozások, amelyek a taktikai szavazást igyekeznek érvényesíteni, valójában az el nem végzett politikai munkát hárítják a választókra. Kétséges azonban, hogy a választók megtalálják az esélyes jelöltet, illetve hogy egyáltalán létezik ilyen. Vegyük például a budapesti 4. körzetet, ahol a Gulyás Márton nevével fémjelzett Közös Ország Mozgalom kutatása a Demokratikus Koalíció alelnökét, Niedermüller Pétert hozta ki esélyes jelöltnek. Majd érkezett a többek között ugyancsak Gulyás Mártonhoz kötődő Rendszerváltás 2018 tömörülés, amely ugyanott az LMP-s Ungár Pétert nevezte meg eséllyel bíró kihívóként. Ráadásul ez az eljárás nem számol azokkal, akik juszt is kitartanak választottjuk mellett – ha esélyes, ha nem. A kis pártoknak is vannak elkötelezett híveik, a Momentum, az Együtt és az MKKP vélhetően sok tízezer szavazatot fog együtt szerezni, és ehhez jönnek még a kamu pártok voksai. Négy éve a parlamenten kívülre szorultak összesen 4 százalék szavazatot szereztek, most elképzelhető, hogy ennek két–két és félszerese lesz az arány.
Az ellenzéki bajok mellett azonban léteznek remények is. Egyfelől az, hogy a Jobbik valós támogatottsága nehezen becsülhető meg. Nem szívesen vallanak a preferenciájukról azok, akik érzékelik a párttal és annak elnökével szembeni lejárató kampányt, és azt magukra nézve is kellemetlennek tartják. Illetve azok az egykori baloldali-liberális szavazók sem beszédesek, akiknek szemében a Jobbik most vált elfogadhatóvá, de vállalhatóvá még nem. Másfelől az ellenzék lehetőségein javít, hogy fő erőinek támogatottsága területileg nem kiegyenlített. Hiába van most országosan nagyjából ugyanakkora különbség a Jobbik és a Fidesz támogatottságában, mint négy éve a baloldali összefogás és a Fidesz között, ha a Vona-pártnak ez a szimpatizánsmennyiség elsősorban vidékről jön össze, így a vidéki körzetek többségében jóval kisebb lehet az eltérés a Jobbik és a Fidesz szavazatarányában. Míg a baloldalnak – ha hihetünk a méréseknek – a fővárosban önmagában is maga alá kell tudnia gyűrni a Fideszt.
Egy váratlanul jó ellenzéki eredmény sem hoz azonban automatikusan kormányváltást. Ha történetesen nyerne is az ellenzék, valószínűtlen, hogy kormányt tudna alakítani, politikusai talán még nehezebben hozhatók össze egy akolba, mint szavazói egy-egy jelölt mögött. Ezt a kampányhajrában Gyurcsány Ferenc – akit a legfurcsább pillanatokban kap el a leküzdhetetlen őszinteség – nyíltan ki is mondta. Ám, ha tető alá hoznának is egy új kormányról szóló megállapodást, a rendszerrel még mindig nem tudnának mit kezdeni. Nemhogy a közjogi berendezkedést nem tudják átalakítani, de a fideszes kádereket sem képesek eltávolítani a legfőbb ügyésztől az Országos Bírósági Hivatal elnökéig, illetve az is nehézségekbe ütközik, hogyan férjenek hozzá a fideszes törvényességnek megfelelő, mégsem jogállami módon szerzett és egy párhuzamos uralmi központ működtetéséhez alkalmas vagyonokhoz.
A jövőbeni kormányok szuverenitásának megteremtéséhez, vagyis a népfelség elvének helyreállításához elengedhetetlen egy új alkotmányozó többség létrejötte. Csakhogy ehhez a Fidesznek és szavazóinak is lesz szavuk. A koordinált indulásról, a taktikai szavazásról, a visszalépésekről szóló végeláthatatlan eszmecserék közt erre jutott a legkevesebb figyelem. A rendszer lebontásához a negyvenszázaléknyi tábort is le kell bontani, legalábbis leapasztani. Az ellenzéki politikusoknak azonban alig volt mondanivalójuk ehhez a közönséghez. A korrupciós ügyek önmagukban már nem elegendők a kormánypártiak elbizonytalanításához, elmaradtak az érthető, történetbe ágyazott üzenetek. Ez a politikai feladat sem lett végrehajtva.
Az is igaz viszont, hogy paradox módon a magyar társadalomnak ez a szegmense a legkevésbé ismert. Ma a valódi rejtőzködő szavazók – nem a kutatók, hanem a többiek számára – a fideszesek. Nyolc éve mindenütt lehetett találkozni velük, és még négy éve is sokan büszkén vállalták hovatartozásukat. Ma általános benyomás, hogy néhány dacos kommentelőn, egy békemenetnyi felvonulón, a történelmi egyházak idősödő hívein, a kistelepülések lakóin kívül alig lehet Fidesz-szavazóba botlani. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a tábort nem annyira az elkötelezettség, mint az erő tartja egyben: egyrészt az erősekhez tartozás élménye, másrészt a mindennapi egzisztenciális félelem. Egy, a Fidesz számára kedvezőtlen eredmény ezt kezdheti ki. Orbán Viktor tényleges támogatottsága és hatalomgyakorlása között komoly ellentmondás feszül. Ha letagadhatatlanul egyértelművé válik, hogy nemhogy az egész magyarság, de még a többség nevében sem gyakorolhatja a hatalmat, új fejezet nyílhat a rendszerváltást követő időszak történetében.
HONT ANDRÁS
hont.andras@hvg.hu
