Nagy Imre unokája: A diktatúra a nyakunkba liheg
Jánosi Katalin harminc évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy lesz egy új önkényuralom Magyarországon. A Nagy Imre Alapítvány kurátora a hvg.hu kérésére visszaemlékezik, mi történt az újratemetéskor, amit ő nem is hív újratemetésnek. A Hősök terén összegyűlt tömeg emelkedett némasága, a nemzet lelkiismeretének hangjai, a gyász és a tisztelet nagy emberi kárpótlást nyújtottak neki 1989. június 16-án. De – veti fel – talán mégsem Orbán Viktorra kellett volna bízni a feladatot, hogy szóljon az összegyűltekhez. Elmondja azt is, mi bántotta igazán abban a beszédben.
Ma harminc éve történt Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése. Ebből az alkalomból kérdeztük Jánosi Katalint, a mártír-miniszterelnök unokáját. A képzőművésszel telefonon és e-mailben beszéltem.
Jánosi soha nem használja az újratemetés szót, hiszen – ahogy fogalmazott – „a börtönudvaron való elkaparást és a téli éjszakán történt titkos elföldelést nem nevezhetjük temetésnek.”
Amikor kiderült, hogy elviszik Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, az unoka azt írta, egyelőre nem tud megszólalni. Kíváncsi voltam, hányszor történt vele olyan a mártír-miniszterelnök kivégzése óta, hogy nem tudott megszólalni. „Többször megtörtént, nagyon fájdalmas emlékek ezek, de nehéz lenne az elmúlt több mint 60 év történéseit most számba vennem. Az alkalmak viszont mostanában szaporodnak.”
Olyan sokszor gyalázták
A Nagy Imre Alapítvány kurátora azt mondta:
már az úgynevezett ’56-os „emlékév” is egy cserbenhagyásos gázolással ért fel nagyapám hírneve, személye, történelmi szerepe ellen.
Jánosi ugyanis nem hitte el, amikor néhány évvel ezelőtt az akkori kulturális államtitkár arról beszélt, Nagy Imrét kitörölnék 1956 történetéből. „De bebizonyosodott a szándékuk” – mondta.
Olyan sok gyalázatosságot követtek már el nagyapám emléke ellen, nem is idézném, mert nem süllyedek olyan mélyre, amilyen mélyen ők vannak.
Ha nem is idézi őket, Jánosi nem tudott szó nélkül elmenni Schmidt Mária mellett. A Terror Háza főigazgatója korábban ugyanis „szépnek” nevezte Nagy Imre halálát, de beszélt már arról is, hogy „széppé kívánná tenni” a június 16-i gyásznapot. „Mintha október 6-án, az aradi vértanúk napján utcabált tartanánk. Megengedhetetlen” – tette hozzá.
Megkértem Jánosit, idézze fel, milyen emlékeket őriz nagyapjáról. „Ha röviden szeretnék válaszolni: szépeket. 1956. október 23-ig csodálatos gyermekkorom volt, ehhez nagyapám nagymértékben hozzájárult.” A kivégzés utáni emlékeket úgy írta le Jánosi, mint fájdalmas, büszke és emelkedett emlékek. Különös módon Nagy Imrének van egy második, halála utáni élete is, ez szinte ugyanolyan fordulatos, mint a valódi, fizikai élete.
Vele kapcsolatban megéltem szinte mindent; a mélységtől a magasságokig. Mostanában a zuhanást is. Ahogyan az ő élete és megítélése alakul, körülöttem is úgy váltakoznak az „élmények”. Néha rettentően bánt magányossága, politikai és emberi magánya – és bizony én is igen magányos vagyok, nehéz a keresztem. Származásom bélyege óriási felhő a fejem felett, de kitüntetés is Nagy Imréért küzdenem. Csak sok erőért fohászkodom, hogy életem végéig képes legyek kiállni érte.
Se holttest, se sír
Harminc évvel ezelőtt Jánosi szinte az exhumálás borzalmaiból érkezett a Hősök terére, nagyapja kivégzése hosszú ideig felfoghatatlan maradt a számukra, hiszen „se holttest, se sír.”
Nem akartuk, nem tudtuk elfogadni, felfogni a borzalmas tényt. Hosszan gondoltunk arra, talán szokásuk szerint hazudtak az állampárt emberei, és nagyapám valahol a messzi Szibériában él még. „Bizonyítékunk” is volt erre a feltevésre, mivel a szemüvegét nem adták vissza, élnie kell, arra feltétlen szüksége volt.
Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a család elfogadja, már nem élhet Nagy Imre, már biztosan meghalt. Jánosi és édesanyja keresték is a 301-es parcellában a sírt, vagy valami fogódzót hozzá, de „az őrök hol durván, hol emberségesebben, de mindig elkergettek minket, és nem találtunk semmit.” Mint utóbb kiderült, nem is találhattak.
Az 1989-as tavaszi exhumálás érzelmileg felkészületlenül érte a családot, ők az életerős, mosolygós Nagy Imrére emlékeztek, 31 évvel később azonban „minden átmenet nélkül csontokkal találkoztunk. Akkor derült ki, hogy nem is a 301-es parcellában temették el először nagyapámat, hanem a közeli börtön udvarában, a kivégzés színhelyén kaparták el holttestét. Aztán
az ’56-os elítéltek, rabok a miniszterelnökük testén járkáltak. Micsoda morbid gyalázat.”
Egy téli estén mégis átszállították a testet – kátránypapírba tekerve, szögesdróttal megkötözve – a temető legszélső parcellájába. Szokatlanul mély gödröt ástak és – talán a gyors elmúlás, a minél nehezebb azonosítás érdekében – arccal lefelé fordítva eltemették Nagy Imrét, emlékezett vissza Jánosi, aki megjegyezte, azt a dossziét a beszédes Darázsfészek névvel illették, amelyben leírták az áttemetés részleteit.
Majd így írja le az akkori Hősök terét és érzéseit:
„A titkok és borzalmak közül érkeztem a Hősök terére, a monumentális díszlet elé, melynek fekete-fehérjét a százezrek által hozott virágok színei tették teljessé. Katartikus élmény volt 1989. június 16-a, az elmúlt évtizedek legemlékezetesebb napja, amikor nemlétre ítélt mártírjaink és mi, magyarok is új életet, feltámadást nyertünk. Harmincnyolc éves voltam akkor már, a nagyfiam érettségi előtt állt. A tömeg emelkedett némasága, a nemzet lelkiismeretének hangjai, a gyász és a tisztelet nagy emberi kárpótlást nyújtottak. A sebet begyógyítani nem lehet, különösen, ha központi akarat van a hegek állandó feltépésre. De a ’89-es gyásznap eseményei orvosoltak valamit a történteken. Nekem édesapám, Jánosi Ferenc is börtönviselt ’56-os elítélt volt, a lelkemben az ő emlékének megtisztulását is jelentette mindez.”
„Talán nem Orbánnak kellett volna”
Természetesen emlékszik Orbán Viktorra is aznapról. Valamennyi megszólalót ismert korábbról, csak a jelenlegi kormányfő volt teljesen ismeretlen előtte. Hallotta, hogy megy a tanakodás a szervezők között, ki képviselje a fiatalokat, végül Orbán szólalhatott fel. „Feltűnt kiabáló, magas hangja és beszédének erőszakossága.”
Később a jelenlévőkkel meg is tárgyalták, talán mégsem Orbán Viktorra kellett volna bízni a feladatot, hiszen „nem tartotta be a megállapodást”, hogy nem beszélnek a szovjet csapatok kivonásáról és „egyáltalán nem illettek szavai az amúgy szintén kemény hangú, de a nemzet összefogását hangsúlyozó beszédek közé.”
Amit ma nem említenek, de engem akkor hihetetlenül bántott, hogy beszédében a hatodik, üres koporsót – amely az addig nem exhumált, jelen nem lévő összes ’56-os mártírunk számára volt fenntartva és felirattal is jelölve – maguknak vindikálta, mondván, hogy az az ő fiatalságuk koporsója. Hát nem, az nem az övéké volt, az az 56-osoké volt, vérüket és életüket áldozták ezért.
Érték és érdek
Szóba hoztam újra nagyapja szobrát, ugyanis még az áthelyezés előtt azt mondta Jánosi, Nagy Imre cipője sarkáig sem érnek fel, akik áthelyeznék szobrát. Megkérdeztem, milyen különbségeket lát Nagy Imre és a mostani rendszer politikusai között.
Úgy véli, nagyapja értékek mentén politizált, a „mai hatalomgyakorlók pedig pusztán érdekek, leginkább napi anyagi érdekek mentén tevékenykednek.” Nem mondja, hogy politizálnak, mert az szó szerint azt jelenti, hogy a köz ügyeivel való foglalatosság, de a mai vezetők saját üzleti ügyeikkel vannak elfoglalva szerinte, az országot pedig gazdasági társaságként kezelik, a saját hasznukra üzemeltetik.
Míg Nagy Imre hazájának egészét szolgálta – vezető beosztásban mindig a pozitív változás irányába igyekezett hatni, így 1953-55-ben és 1956-ban is –, a mai vezetők saját hatalmukért saját egójukat szolgálják. A botrányos korrupcióról már nem is beszélve.
Jánosi emlékeztet, korábban a köz meglopása olyan bűn volt, amit nem lehetett megbocsátani. „Nagyapám számára az adott szó szentség volt, és bár többször szégyenteljesen megcsalták őt politikustársai, én mérhetetlenül tisztelem politikai és magánemberi erkölcsösségét, feltétlen tisztességét.
A morál dolgában hihetetlen mértékű különbséget látok nagyapám és a mai elit között.”
Akárcsak a kádári diktatúra
Nagy Imre szobra már a Jászai Mari téren tehát, hivatalos és ünnepélyes avatás (újraavatás) helyett csak levették a fekete fóliát róla. Jánosi úgy látja, a mai hatalom, akárcsak a kádári diktatúra, látni sem bírja, elhazudja, kiradírozza Nagy Imrét, szobra helyére egy Horthy által avatott, hamis történelemképet mutató emlékmű kerül, amely újfent csak arra alkalmas, hogy megossza a nemzetet.
A kormánynak fontosabb a fehérterroros változat, mint 1956 forradalmának és nemzeti ünnepünknek, október 23-ának igaz szelleme.
Jánosi úgy látja, minden hamissá és torzzá válik körülöttünk, folyik a koncentrált agymosás, miközben arra várnak, hogy meghaljon az, aki tanúként még emlékezik a múlt történéseire. A szoboráthelyezésről azt mondta, kiábrándítónak és fájónak tartja, a nemzetnek sem válik hasznára.
Megkérdeztem, mi oka lehetett szerinte az áthelyezésnek, felvetve: Orbán esetlen nem tudja elviselni Nagy Imre szellemét? Okként Jánosi a megfoghatatlan „kommunistagyűlöletet” említette, ami egészen odáig megy, hogy „szerencsétlenségünkre nemcsak a Kossuth tér 1945 előtti látképét kívánják visszaállítani, hanem egyéb társadalmi állapotok, viszonyok visszaépítése is folyamatban van. Visszafelé tartunk a történelemben, miközben a világ expressz sebességgel robog el mellettünk.”
Hazaszeretet, tisztelet
Kíváncsi voltam arra, hogy Jánosi szerint mit tanulhatnának a mai politikusok Nagy Imrétől. Az unoka első helyen a hűséget és a hazaszeretet említette. „Ami természetesen nem saját maguk és érdekeik szeretetét jelenti, nem is állandó romantikus hőzöngést. Sokkal inkább a másik ember tiszteletét.”
Nagy Imre szerinte észrevette a tengerben a cseppet, a tömegben az embert. „A mai politikusaink már nem vesznek észre bennünket, tömegben gondolkodnak, számok, adatok vagyunk számukra. Nagy Imre azonban figyelt az egyes emberekre, erre számos példát tudnék sorolni, idő és hely hiányában ez csak egy másik interjú része lehetne. A másik ember tiszteletének kultúráját egyébként honfitársaimnak is erősen ajánlom.”
Az Alaptörvény 2011-es illusztrálásakor, amikor az azóta elhunyt Kerényi Imre festőket kért fel, örökítsenek meg emlékezetes pillanatokat, köztük az újratemetést is, Jánosi Katalin és Jánosi Ferenc tiltakoztak, azt mondták, a Rákosi érát idézi mindez. Érdekelt, hol tart most, 2019-ben a Rákosi éra visszalopózása Nagy Imre unokája szerint.
Mindegy, kinek a nevével címkézzük, a diktatúra a nyakunkba liheg – mondta.
Harminc évvel ezelőtt Jánosi nem gondolta volna, hogy még lehet és lesz is egy olyan hatalom Magyarországon, amely „megszabja jelenünket és jövőnket, meghamisítja múltunkat. Hogy lesz egy új önkényuralom, amely az emberi jogokat negligálja, és olyan országot teremt, amelyben nem születnek egyenlőnek az emberek. Ez számomra elfogadhatatlan.”
Hogy mit csinál majd a harmincadik évfordulón? Természetesen ott lesz nagyapja szobránál. „Furcsa lesz, de meg kell tennem.” Sok régi barátja ugyanis azt mondja neki, hogy a Jászai Mari térre nem mennek el koszorúzni, mert azzal legitimálnák a kormány döntését, az áthelyezést. De Jánosi számára ez lenne a könnyebb út. Ott lenni, jelen lenni, felvenni a kesztyűt, megmutatni, hogy élünk, ismerjük a múltat, a jelent, tudjuk, ki és mit tett egykor és most, kiállni Nagy Imre mellett – ez az út, amit Jánosi választ. „Ez a feladatunk, legalábbis nekem ez.”
Június 16-án délben, ahogy eddig minden évben, ott lesz a szobornál, egy rövid emlékezés keretében megkoszorúzza nagyapja emlékművét. Utána a temetőben látogatják meg Nagy Imre és mártírtársainak sírját.
Így lesz ez már halálomig, míg bírom.
A beszélgetés végén megkérdeztem:
Mit mondana ma nagyapjának?
Azt hiszem, ha találkoznánk, újra nem tudnék megszólalni. Jó ideig nem.
Ő mit mondana önnek?
Remélem, elégedett lenne velem, ami erőmből telik, azt megtettem, megteszem emlékezetének ápolásában, értékeinek őrzésében. De leginkább azt remélem, legelőször csak átölelne és megcsókolna, megcsiklandozna avval a huncut bajszával.
És mit mondana Nagy Imre a politikusoknak?
Talán azt, amit az utolsó szó jogán mondott: „Kegyelmet nem kérek! Sorsomat a nemzet kezébe teszem.” E két mondatban minden benne van.
*
A harminc évvel ezelőtti eseményekre visszaemlékező sorozatunkban megírtuk már, hogy először látható teljesen az '56-os mártírok exhumálásáról készült film. Interjúztunk Mécs Imrével, illetve Hegedűs Istvánnal is. Iványi Gábor pedig azt mondta lapunknak, boldogok, akik nem élték meg, mi lett a rendszerváltásból.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Jeszenszky Géza: Történelemhamisítás, amit a kormány csinál
A volt külügyminiszter beszélt a Népszavának arról a legendáról is, hogy Antall József Orbán Viktort szemelte volna ki utódjául.
Mécs Imre: A halottak megsegítettek minket
Ha a 301-es parcellába évtizedeken át kijáró, első fokon halálra ítélt Mécs Imrén múlott volna, nem öt, hanem sokkal több '56-os hőst temettek volna 1989. június 16-án, és a vállukon vitték volna a koporsókat a Parlamenttől a Hősök teréig.
