Jó kezdeményezés volt a Fidesz részéről 2000-ben, hogy legyen emléknapja a kommunista diktatúrák áldozatainak. Ez február 25-e, az a nap, amikor Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba vitték. A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emlékének megőrzése érdekében az Országgyűlés 2012. május 21-én külön emléknapot vezetett be. Azóta megemlékezések zajlanak minden évben november 25-én a kényszermunkásokról, akiknek száma magyar és szovjet források szerint 600 ezerre tehető, és akiknek közel harmada civil internáltként került a Szovjetunióba. Ez a kezdeményezés is dicséretes, mert ma is nagyon kevesen tudnak a szovjetek által végrehajtott tömeges elhurcolásokról, és az sem széles körben ismert, hogy a kényszermunkásként használt magyarok mintegy harmada a táborvilág áldozatává vált.

De hogyan lehet megemlékezni a kommunista diktatúrák áldozatairól és a Szovjetunióba hurcolt magyarokról úgy, hogy közben a miniszterelnök bizalmas baráti viszonyt ápol annak az országnak a vezetőjével, ahol erőszakkal nyomják el az ellenzéket, és ahol a szovjet idők dicső kornak számítanak? Hogyan lehet szónokolni az emléknapokon úgy, hogy nemcsak a putyini rendszer „érzékenységét” kell figyelembe venni, de nem eshet szó mai diktatúrákról és létező kényszermunkatáborokról?

A feladat csak elhallgatással, történelemhamisítással oldható meg.

Az emléknapokon elhangzó beszédekben természetesen szó esik a kommunizmus, illetve a szovjet táborvilág magyar áldozatainak szenvedéseiről, de amikor a történelmi tanulságok levonásáról lenne szó, akkor a hivatalos retorikában – különös módon – mindig a Nyugat „bűnei” kerülnek előtérbe.

Orbán Viktor a 2018. június 19-i, az óbudai Árpád fejedelem útja mentén felállított Gulág-emlékmű felavatásakor elmondott beszédében a Nyugatot, Európát kárhoztatta a kommunista eszme megjelenése miatt. De a Nyugat nemcsak a kommunista eszméért, hanem a diktatúra kiépítéséért is felelőssé van téve. Trócsányi László még igazságügy-miniszterként idén február 25-én a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján, a Terror Háza előtt elmondott beszédében azt mondta, hogy cserbenhagyott minket a Nyugat, és hagyta, hogy felépüljön a vasfüggöny. Rétvári Bence államtitkár 2018. november 25-én az V. kerületi Honvéd téri Gulág emlékműnél tartott megemlékezés során már nemcsak a kommunista diktatúra kiépüléséért tette felelőssé a Nyugatot, hanem az elhurcoltak sorsáért is. Szerinte a nyugati hatalmak minden bizonnyal tisztában voltak azzal, mi történt több százezer magyarral és sok millió más közép-európaival, a fejleményeket mégis eltűrték… Az emlékbeszédek visszatérő eleme az is, hogy a nyugatiak nem érzik át a kommunista diktatúrát megtapasztalt népek fájdalmát, és nem is akarják tudomásul venni a kommunizmus nevében elkövetett népirtásokat, csak a holokauszt áldozatairól hajlandóak megemlékezni.

A hivatalos retorika minden elemében hamis. Az igaz, hogy sok egyéb eszme mellett a kommunizmus Európában született, de a kényszermunka hagyományosan orosz büntetési forma volt. A gazdaság fontos pillérévé már a Szovjetunióban vált, a második világháború végén ezért is igényelte a szovjet vezetés külföldi foglyok millióit a felszabadított, megszállt területekről. Úgy tűnik, hogy a kormányzat arra sem szeret emlékezni, illetve emlékeztetni, hogy nem a Nyugat közönye, nem az angolszász szövetségesek „mesterkedése”, hanem a nemzetiszocialista Németország hódító háborúja vezetett el oda, hogy a mi térségünkben is megjelent, majd itt is maradt szovjet hadsereg. A nyugati világ tudott a szovjet táborokban dolgozó külföldi kényszermunkásokról, és közbenjárt hazahozatalukért. Anglia és az Egyesült Államok kormánya 1947-től nagy nyomást helyezett a Szovjetunióra a hadifoglyok elengedése érdekében. 1951-ben az ENSZ ad hoc bizottságot szervezett a világ különböző részein dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok sorsának feltárására. Ennek munkájában olyan magyar emigránsok is részt vettek, akik megtapasztalták a szovjet fogságot, majd hazatérésük után Nyugatra menekültek. A Szovjetunióban maradt foglyok utolsó csoportjai Konrad Adenauer német kancellár 1955. szeptemberi moszkvai tárgyalásának eredményeként térhettek vissza szülőföldjükre.

Amikor a kommunizmus örökségéről beszélnek, akkor a kormány emlékezőinek rendszerint az Európai Unió vezető politikusai jutnak az eszébe. Orbán Viktor 2018. június 19-i emlékműavató beszédében konkrétan kijelentette, hogy Marx, Lenin és az átnevelő táborok szellemisége még ma is fel-felbukkan Európában. Példaként említette az akkori olaszországi választással kapcsolatos európai kritikát. Azt nem mondta, hogy Kínában valóban vannak átnevelő táborok, ahová iszlám vallású ujgurokat zárnak.

A kormány a Nyugat–Kelet küzdelmének kontextusában szemléli a világot, és a hivatalos politika és az emlékezetpolitika is azt sugallja, hogy mi a Kelettel vagyunk. Ezért csak a „brüsszeli” birodalom fenyegetéséről beszélnek, annak ellenére, hogy térségünkre valódi fenyegetést az egykori befolyását visszaépíteni törekvő, agresszív Oroszország jelent. Nem hangzik el az, hogy a kommunizmus örökségét ma elsősorban a nagy keleti birodalmakban, a magát ma is kommunistának valló Kínában, valamint a Szovjetunió örökösében, Oroszországban kell keresni. Az egykori szovjet nómenklatúra túlélte a kommunizmus bukását, Putyin részben KGB-s múltjának köszönhette az elnökségig ívelő karrierjét. Oroszország még nem nézett szembe a kommunizmus bűneivel, sőt, a sztálinista múlt az orosz identitás meghatározó elemévé vált. A sok millió áldozatot követelő Gulág-táborokról a tankönyvekben nem esik szó, vagy ha igen, akkor csak pozitív értelemben, úgy, mint a gazdasági fejlődés egyik előmozdítója. Orosz történészek nem ismerik el, hogy a magyar „hadifoglyok” számottevő része civil volt, és szerintük a tömeges halálozásukról szóló beszámolók nem igazak, mert a szovjet állam mindent megtett jóllétükért.

Elsősorban a kommunista diktatúrát megtapasztalt országok feladata az, hogy a rendszer bűneivel megismertessék Európa nyugati felét és az egész világot. Ebből a célból jött létre 2011-ben a Cseh Köztársaság kezdeményezésére az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja nevű szervezet, amely a totalitárius rendszerek által elkövetett bűnök kivizsgálását és az áldozatok emlékének ápolását tekinti elsődleges feladatának. A szervezethez 20 ország 57 intézménye, köztük a magyar Nemzeti Emlékezet Bizottsága kapcsolódott. Az Európai Parlament 2008-ban nyilvánította az 1939-ben Moszkvában megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját, augusztus 23-át, a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjává. A Kelet-Európa felosztásához és a második világháború kitöréséhez vezető paktumot ma egyedül Oroszország veszi védelmébe, ahol a téma a náci és a kommunista rendszer összehasonlítása.

A magyar kormány mindezek ismeretében vádolja a nyugati országokat bűnrészességgel és a kommunizmus áldozatainak emléke iránti érdektelenséggel. Az emlékezetpolitika napi politikai céloknak van alárendelve. Ez pedig megköveteli, hogy a kormány a kommunizmus áldozatainak emlékét is csatasorba állítsa abban a küzdelemben, amit nyugati bírálói ellen folytat. Vagyis a kommunista diktatúrák és a szovjet fogság áldozatainak emlékét egy diktatorikus vonásokat mutató rendszer védelmében használják fel. Talán jó, hogy ezt a Gulág-táborok magyar túlélői már nem érték meg.

A szerző történész.