„Egy életre elment a kedvem a további gyermekvállalástól” – így gondol vissza saját szülésélményére Diana (cikkünkben a nyilatkozók kérésére álneveket használunk). A fiatal nő egyike volt azoknak a kismamáknak, akik az elmúlt években az egészségügyi rendszer hiányosságai miatt nem tudtak ott életet adni gyermeküknek, ahol eredetileg tervezték.

A hvg.hu-n korábban többször is írtunk arról, hogy egyre több kórházban okoz gondot az orvosok, különösen az ügyeletvezetők hiánya a szülész-nőgyógyászati osztályokon. Emiatt még nagynevű klinikákon is előfordult, hogy néhány napra már intézményekbe kellett átküldeni a szülő nőket, de Mohácson például végleg megszűnt a szülészet, onnan Pécsre kell utazni.

Diana is azok közé tartozik, akiket az orvoshiány hozott nehéz helyzetbe: bár eredetileg a hozzá tartozó megyei kórházban szült volna, végül egy budapesti klinikán hozta világra gyermekét. Ráadásul nem ez volt az első rossz élménye a szülészeti ellátással kapcsolatban.

„Félidős vetélésemkor olyan közönyös, embertelen és felületes ellátást kaptam a területileg hozzám tartozó megyei kórházban, ami miatt négy évig tartott, hogy a gyász és a nem megfelelő egészségügyi rendszer ellenére megpróbálkozzak a gyermekvállalással” – írta.

Amikor kisfia végül megfogant, mindent megtett, hogy biztonságban érezze magát: orvost és szülésznőt is fogadott, akikkel azt is megbeszélték, hogy a 39. héten programozott császárral fog szülni. Az élet azonban máshogy tervezte: 34 hetesen elfolyt a magzatvize, és amikor felhívta az épp vizsgálaton lévő orvost, az asszisztenstől tudta meg, hogy a kórházban azon a héten egyáltalán nem lehet szülni.

„A mentőket kellett hívnunk, akik azt közölték, hogy Budapestre 130 kilométerre visznek egy klinikára, miközben zúdult ki belőlem a magzatvíz. Az orvosom akkor hívott vissza, amikor megérkeztünk a fővárosba, ahol végül nagyon jó ellátást kaptunk, és szerencsére jó szülésélménnyel távoztam” – mesélte.

Miközben azonban a kormány folyamatosan azt hangoztatja, hogy minél több gyermeknek kell születnie, Diana úgy érzi, hogy képtelen lenne újra átélni ezt a tortúrát.

„Teljes bizonytalanságban hagyják a nőket. Sajnos a jelenlegi helyzetben nem tudod mikor, hol és kinél szülsz. A klinikán többségében nagyon aranyosak és kedvesek voltak, de a kétórás mentőút felét végig sírtam, mert azt hittem, ott fogok megszülni” – emlékezett vissza.

Vajúdjon a parkolóban

Az egészségügyben a koronavírus-járvány is hatalmas károkat okozott, ami nem kímélte a szülészeteket sem. Sok településen éppen az okozza a jelenlegi személyzethiányt, hogy a járvány miatt kimerült és az egészségügyi szolgálati jogviszonyt elutasító orvosok elmentek inkább magánpraxisba, és csak lojalitásból látnak el ügyeletet régi munkahelyükön.

Márta egészen közelről megtapasztalta, mit is jelent ez a valóságban. Az édesanya első gyermekét – ottani munkaviszonya miatt – Ausztriában szülte, a kistestvért azonban a járvány és az ezzel járó bizonytalan határátkelés miatt inkább magyarországi lakóhelyük közelében akarta világra hozni. Csakhogy őket is a megyeszékhelyre irányították, miután a szülészetük Covid-osztály lett.

Ezt még abban a helyzetben el is tudta volna fogadni. Amikor azonban megtudta, hogy ha éppen nincs hely a megyeszékhely szülészetén, vissza kell mennie az autóba várakozni, és csak akkor tudják felvenni, amikor valaki már megszült, meggondolta magát.

Nyilván erről senki nem tehetett, de úgy gondoltam, hogy ha már kocsiban kell vajúdnom, akkor azt inkább a határátlépésre várva tenném, nem a parkolóban, vagy az utcán.

Végül jól alakult minden, hószállingózásban, időben átértünk Ausztriába, ahol megszületett a második gyermekem is” – tette hozzá.

Márta ennek ellenére igyekszik pozitívan felfogni a történteket, és úgy érzi, hogy döntésével az „itthoniaknak” is segített, hiszen kettővel kevesebben terhelték az itthoni egészségügyet.

„Két ismerősöm is másnap, harmadnap itthon szült, ők elégedettek voltak. Én sem a rendszert akarom szidni a történetemmel, csak szeretném, hogy más is objektíven lássa akkori körülményeket” – mondta.

„Összeomlottam a hírtől”

Nem volt fogadott orvosa Semseyné Kovács Biankának, aki 2020 október végére volt kiírva szülni második kisfiával a debreceni Kenézy Gyula kórházba.

„Úgy gondoltam és gondolom most is, hogy ide-oda sok súlyos tízezer forint fizetése nélkül is megillet a normális egészségügyi ellátás” – magyarázta döntését.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor az egyik terhesgondozás alkalmával, néhány nappal a szülés előtt az ügyeletes orvos beírta a kiskönyvébe, hogy debreceni lakosként átirányítják a klinikára.

„Érezhető volt, hogy ha lenne fogadott orvosom, akkor már lenne a helyzet, de én nem hagytam magam, és a betegjogi képviselőhöz fordultam, aki megerősítette, hogy maradhatok a Kenézyben. November 4-én az egyik vizsgálat utáni orvosi konzultációnál ismét szembe kerültem a korábbi ügyeletessel, aki felajánlotta, hogy aznap délután beindítja a szülést. Én azonban ezt nem akartam, egyrészt nem vittem magammal csomagot, másrészt úgy éreztem, pénzt szeretett volna” – mondta.

Bianka számára azonban másnap reggel, nyolc napos túlhordásnál derült ki, hogy talán rosszul döntött.

„Az orvos elejtette azt a félinformációt, hogy valószínűleg már nem sokáig lesz itt szülészet, mert Covid-osztály lesznek és mindenkit átirányítanak a klinikára.

Másnap reggel, amikor a megbeszélt 7:30-as időpontra megérkeztünk szülni, már ugyanez az orvos közölte velünk a hírt, hogy tényleg pakolnunk kell” – mesélte.

„Mivel nekem korábbi családon belüli és baráti körben történt esetek miatt halálfélelmem volt a klinikától, a hír rosszabb helyre nem is érkezhetett volna. Összeomlottam, zokogtam, nagyon féltem, hogy mi lesz velünk”.

Mivel azonban nem volt mit tenni, a kismama 42 hetes terhesen, esőben, kezében a csomagokkal kiállta a sort a női klinika épülete előtt, a férje még kísérőként sem tehette be a lábát az intézmény területére. A betegfelvételnél aztán az is kiderült, hogy az átvezénylés a klinikán dolgozókat is váratlanul érte.

„Látszott rajtuk egy minimális kétségbeesés, hiszen fogalmuk sem volt, hogy mi vár rájuk és főleg, hogy meddig, ennek ellenére csak jó tapasztalataim voltak. A szülőszobán igyekeztek minél hamarabb képbe kerülni a várandóságommal, mindenki végtelenül kedves volt es megnyugtatott, hogy “itt a klinikán se harap ám senki”.

A felfordulás nem maradt teljesen észrevétlen, plusz ágyakat és gépeket hoztak, sok volt a fiatal orvos és a rezidens, és az epidurális érzéstelenítésre is várni kellett, mert nem ért rá az aneszteziológus, de végül minden jól alakult, kivéve azt, hogy végig maszkban kellett lennie a szülés alatt. Bianka utólag úgy érzi, a félelmei a klinikától alaptalanok voltak, bár nem az első szülés volt, így tudta, mire számíthat.

„Most a harmadik babámat várom, 22 hetes vagyok. Elvileg októbertől újra lehet szülni a Kenézyben, amikor ezt megtudtam azért nagyot dobbant a szívem! Minden szempontból jobban éreztem magam ott, és remélem, hogy egy újabb hullám vagy egy fűtési nehézség miatt nem húzzák keresztbe újra a számításaimat” – tette hozzá.