A Vitézi Renddel foglalkozó legutóbbi írásunkban már utaltunk rá, hogy a kormánypárti sajtóban viszonylag gyakran jelennek meg a Vitézi Rendet méltató írások, amelyek új vitézavatásokról is beszámoltak, annak ellenére, hogy a vitézi cím használatát egy ma is hatályos jogszabály, az 1947. évi IV. törvénycikk tiltja.

Ezen cikkünket elemezve a Magyar Nemzet publicistája, Bánó Attila arra jutott, hogy ezt az általa aggályosnak nevezett törvényt felül kell vizsgálni, és végső soron el kell törölni, hiszen a rá való hivatkozás is merő anakronizmus.

Vitézzé avattak egy államtitkárt, miközben a cím használatát is törvény tiltja

A Vitézi Rendet a második világháború után feloszlatták, bár emigráns szervezetként tovább működött, a rendszerváltás után viszont több ilyen nevű szervezet is alakult Magyarországon. Ami összeköti őket, hogy egyik sem vesz tudomást a vitézi cím használatát tiltó, ma is hatályos törvényről, ráadásul mostanra a kisebbik kormánypárt láthatóan beépült a magát legitim Vitézi Rendnek nevező szervezetbe.

A szerző két fő érvre építi fel az álláspontját, az első, hogy korábbi állításunkkal ellentétben a vitézek hűsége Horthy Miklóshoz egy elenyésző kisebbségtől eltekintve töretlen maradt a nyilas puccs ellenére is.

Helyesen mutat rá a szerző, hogy a Szálasira esküt tett és a nyilas hatalommal szembeforduló vitézek arányára vonatkozó kijelentésünket nem támasztottuk alá hivatkozásokkal, ugyanakkor azt ő is elismeri, hogy maga sem talált kimutatást ezzel kapcsolatban. Meg kell jegyeznünk, hogy talán azért nem született erről statisztika, mert senki nem látta szükségét ilyesmi elkészítésének, hiszen az arányok elég egyértelműek.

Nagyon érdekes viszont, hogy a Nemzet publicistája a Vitézi Rend becsületét azzal a történettel igyekszik megvédeni, hogy a nyilas hatalomátvétel után a Szent László hadosztályba beosztott volt testőröket agyonlövéssel fenyegették, ha nem tesznek esküt Szálasira, és hogy sokan csak a kényszernek engedelmeskedtek.

Nincs okunk kételkedni a történet hitelességében, bár néhány apró részleten érdemes pár gondolat erejéig elméláznunk. Például a nyilas hatalomátvétellel szemben a Várat védő testőralakulat valóban fegyverrel állt ellen, és csak a kormányzó parancsára kapitulált, ám a Magyar Királyi Testőrségbe való bekerülésnek nem volt alapfeltétele a vitézi cím, így a Vitézi Rend tagjait és a testőröket nem lehet egymásnak megfeleltetni, még ha volt is átjárás a két csapat között.

Ellenálló vitézek

Ennél azonban sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért ezt a történetet veszi elő a szerző, hiszen tudunk olyan vitézeket felmutatni, akik a nyilas hatalomátvétel idején, illetve azt követően sem tettek esküt a Nemzetvezetőre. Említhetnénk vitéz Bakay Szilárd altábornagyot (posztumusz vezérezredest), akit a németek raboltak el napokkal a tervezett kiugrási kísérlet előtt, vagy vitéz Kiss János altábornagyot, akit a nyilasok végeztek ki, mert összeesküvést szervezett ellenük, vitéz Aggteleky Béla altábornagyot, aki el volt szánva a kiugrás katonai biztosítására, vagy akár a rátörő nyilasokat fegyverrel fogadó, a tűzharcban súlyos sebeket szerző vitéz Latorczay Lőrinc ezredest is.

vitéz Bakay Szilárd altábornagy portréja 1942-ből

Wikipedia

Vélhetően azért nem feszegette ezt a kérdést a szerző ilyen részletességgel, mert a fentebb említett tisztek tényleges bátorságához és kockázatvállalásához viszonyítva nagyon kisszerűnek tűnik a Szálasira morgolódva felesküdő testőrök története.

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy mennyi vitézt találunk Szálasi oldalán. Aggteleky Bélát a nyilasok megbízásából tulajdon helyettese és rendtársa, vitéz Hindy Iván tartóztatta le, a kormányzó parancsainak engedelmeskedni próbáló hadseregparancsnokokat (vitéz Miklós és vitéz Veress) nyilasokhoz hű vitézek váltották a csapatok élén (vitéz László és vitéz Major) a 3. magyar hadsereg parancsnokára, vitéz Heszlényire közismert németbarátsága miatt már a kormányzó sem számított. A Szálasi-kormányban is találni két vitézt (Hellebronth és Szakváry), nem beszélve a közönséges gyilkosoknál többre aligha tartható vitéz Baky Lászlóról és vitéz Endre Lászlóról. Előbbi a nyilas puccs után a Nemzetvezető Munkatörzsében a Nemzetbiztonsági Iroda vezetője lett, utóbbi pedig kiürítési kormánybiztosként szolgálta Szálasit, akinek egyébként még a legközelebbi munkatársa, a segédtisztje is egy vitéz volt, a néhai miniszterelnök fia, vitéz Gömbös Ernő. És akkor a tiszti becsületszavuk ellenére Németországba szökött, majd SS-tábornokokként Magyarországra visszatérő újvidéki gyilkosokról, vitéz Grassyról és vitéz Feketehalmy-Czeydnerről egy szót sem szóltunk.

Szálasi Ferenc a Honvédelmi Minisztériumba érkezik 1944 októberében, mögötte segédtisztje, vitéz jákfai Gömbös Ernő

Wikipedia

Mindez persze nem okozott komolyabb fennakadást az emigrációba vonult Vitézi Rend működésében, hiszen Horthy halála után zsinórban olyan főkapitányai lettek a rendnek, akik a sorsdöntő pillanatban a behódolást választották. Így tett a sokáig Horthy riválisának számító vitéz Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg (főkapitány: 1959–1962) és vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc is (főkapitány: 1962–1977), aki elvileg részt vett a kiugrás előkészítésében, de aztán a kritikus pillanatban veszteg maradt, majd két héttel később Szálasi vezérezredessé léptette elő. Hogy Farkas elárulta-e a kormányzót, vagy csak ilyen szeszélyes időket éltünk akkoriban, arról a mai napig vitatkoznak a történészek, ami azonban tény, hogy Farkas tagja volt annak a nyilas bíróságnak, amelyik halálra ítélte a Horthy-családdal is rokonságban álló Hardy Kálmán vezérfőkapitányt (ez nem valami fantáziarang, hanem a Honvéd Folyami Erők altábornaggyal egyenértékű rendfokozata), a kiugrásban vállalt szerepéért.

Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérőrnagy portréja

Wikipedia

Persze érthető, ha valaki vészterhes idők közepette inkább a túlélés, mint a tudatosan vállalt hősi halál felé gravitál, hiszen másról sem szól az emberi civilizáció története, mint hogy történjék bármi is, a többség inkább élni szeretne, semmint meghalni. Csakhogy ebben az esetben a Vitézi Rend tagjairól van szó, akik esküt tettek Horthyra, a hűségük reményében pedig birtokot és címet kaptak a kormányzótól, majd az első kritikus pillanatban, kevés kivételtől eltekintve hátat fordítottak neki (hogy most szemrebbenéssel, vagy anélkül, arról biztos lehetne egy érdekes, de végső soron parttalan vitát folytatni), és felesküdtek Szálasi Ferencre.

Kommunista törvény-e a vitézi cím használatát tiltó jogszabály?

A vitézi cím használatát tiltó 1947. évi IV. törvénycikk felülvizsgálata azért is indokolt a kormánypárti lap publicistája szerint, mert a választási csalás árán a képviselőházban megerősödő Rákosiék kényszerítették ki annak elfogadását. Pedig itt a szerző minden igyekezete ellenére nem erről van szó. A cikk narratívája szerint ugyan a kékcédulás választások után fogadta el a parlament a törvénycikket, ám ez nem felel meg a valóságnak. A választásokat 1947. augusztus 31-én tartották, az 1947. évi IV. törvényt pedig még 1946 decemberében fogadta el a képviselőház, majd a következő év elején ki is hirdették.

A törvényt elfogadó Országgyűlés még nagyon más volt, mint amilyen a kékcédulás csalás és különösen a „fordulat éve” utáni kendőzetlenül rákosista parlament lesz. Olyan képviselők hallathatták a hangjukat a viták során, mint Sulyok Dezső, Pálffy József, Nagy Vince vagy Slachta Margit. Persze, megszállt ország voltunk, és a szuverenitásunk is meglehetősen korlátozott volt, ugyanakkor ez az Országgyűlés még nem kizárólag a gazemberek, illetve a megfélemlített vagy cinikus társutasok gyülekezete volt.

Slachta Margit

Wikipedia

A címek és rangok eltörléséről szóló törvény vitáján egyetlen olyan felszólalást nem hallani, amelyik ellenezné a javaslatot, sőt a Kisgazdapártból korábban kommunista nyomásra kiszorított Magyar Szabadság Párt képviselői a hitbizományok eltörlését is indítványozták. Többen elmondták azt is a vitában, hogy a törvényt puszta formaságnak tekintik, lévén, hogy az új Magyarországon ezek a titulusok amúgy sem érnek már semmit. Az előadók inkább attól óvtak, hogy a régi címeket újakkal helyettesítve éltessék tovább egyesek a rangkórságot. A szélsőbaloldalisággal nehezen vádolható Slachta Margit egyenesen azt javasolta, hogy ha új címek jelennének meg a társadalomban, akkor automatikusan állítsák vissza azokat is, amiket most eltörölnek.

Mindezeken túl azonban meg kell említenünk egy másik szempontot is, mégpedig azt, amit a törvény általános vitáján Faragó László szocdem képviselő is felvetett:

„Ha a társadalmi, politikai és gazdasági kiváltságok megszűnnek, akkor a címek és rangok fenntartása társasjáték öreg hölgyek számára a Krisztina-városban, öreg urak számára, akik a Stefánia-úton – ha helyreállítják a padokat – szoktak üldögélni és fiatal hölgyek és urak számára, akik másban és mással nem tudnak kiválni és kitűnni, kiválnak és kitűnnek tehát címerükkel, pecsétgyűrűjükkel, előnevükkel.”

A Parlament épülete 1946-ból

Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Történeti Fényképek Gyűjteménye / Ganz gyűjtemény

Továbbfűzve Faragó gondolatát, mégis hogyan másként lehetne értelmezni a cím- és ranghasználat törvényi engedélyezését, minthogy az azokhoz kapcsolódó társadalmi, politikai és gazdasági kiváltságok feltámasztásához vezető út egy mérföldköve. Tegyük hozzá, hogy talán nem is az első ilyen mérföldkő ez, hiszen néhány hete már főispánjaink is vannak és jövőre vármegyékben fogunk élni, a trendtől tehát nem ütne el pár naftalinszagú díszmagyaros vitéz, csupán a XXI. században élni akaróknak tűnne úgy, hogy egy megháborodott rágcsáló kezdte visszafele hajtani a történelem mókuskerekét.