Hakim szerint az elmúlt húsz évben a társadalmi és gazdasági körülmények teljesen megváltoztak, továbbá a nők számára a történelem során először lehetőség nyílt valódi választásra életük megtervezésében. A modern társadalmakban három alapvető munkavállalói preferencia különböztethető meg: A nők kisebbsége (nem egészen harmada) munkaközpontú, ugyanennyien otthonközpontúak és a többség valahol a kettő között áll. Ők azok, akik mindkét világból a legtöbbet akarják kihozni, azaz kombinálni akarják a családi elfoglaltságokat és a munkát. Ez azt jelenti, hogy ők sohasem fognak elsőbbséget adni a fizetésért végzett munkának. Mivel ahhoz, hogy valaki feljusson a legmagasabb pozíciókba, a munkát kell preferálnia, így azok a nők, akik a két világ között egyensúlyoznak, aligha fognak feljutni a csúcsra. Ezért van, hogy a vezetői munkakörökben a létszám 2:1 a férfiak javára, s a jövőben sem várható ennek javulása az igazság és esélyegyenlőség nevében.

Pedig többek között ezt szerette volna elérni az Európai Bizottság, arra hivatkozva, hogy meg kell szüntetni a nemi diszkriminációt. Hakim azonban kutatásaira alapozva ezt képtelenségnek tartja. „Természetesen ki lehet ilyesmit kényszeríteni adminisztratív eszközökkel, de ha az emberek szabad döntésére bízzuk e pozíciók betöltését, akkor a fele-fele arány nem tekinthető reális célnak” – szögezte le a professzornő a Fast Company című lapnak adott interjúban.

A korábbi felmérések – Hakim szerint – nem feltétlenül tükrözték híven a nők karrierhez fűződő attitűdjét, mert a kérdéseket sem jól tették fel. Ha ugyanis arra kértek választ a nőktől, hogy „helyesnek tartják-e, ha az anyák dolgoznak”, vagy „egyetért-e azzal, hogy a nők dolgozni mennek”, akkor szinte mindig helyeslést rögzíthettek. De ha ugyanezeket a nőket a személyes döntésükről faggatták volna, akkor a leggyakrabban a következő válaszokat jegyezhették volna fel: „Én történetesen nem mennék dolgozni. Inkább főállású anya szeretnék lenni. Szeretném a gyermekemnek megadni a legjobbat.” Ezért nem szabad összekeverni a személyes preferenciákat és a közvélekedést, mert ez a hibás következtetések legfőbb forrása.

A férfiaknak valamivel kevesebb mint a fele igyekszik valamifajta egyensúlyt fenntartani a munka és a család között. De a többségük (55 százalék) mégis munkaközpontú. Ez aztán átfordul egy sztereotípiába, mely szerint az összes férfi a karrierjének megszállottja. Érdekes módon a felmérés tapasztalatai arra mutatnak, hogy a melegek kevésbé osztják a kemény munka életet nemesítő koncepcióját. Ha párban élnek és automatikusan két fizetésből gazdálkodhatnak, sokkal nagyobb szabadságuk van annak eldöntésére, hogy mennyi időt és energiát fektetnek a munkába, mint például a klasszikus szerepet vállaló nőknek.

A férfiak esetében nyilvánvaló, hogy többségük, ha meg kíván felelni a széles körben elfogadott társadalmi mintáknak, nem képes egyensúlyt tartani a munka és a család között. Ezt a luxust nem adják meg nekik a munkaadóik. Nem számíthatnak arra, hogy elnézik nekik, ha a munkaidő végén feladataikat félbe hagyva azonnal távoznak, vagy otthon maradnak, ha beteg a gyerek. A nőknek általában mindezt szabad. Ugyanakkor a tapasztalatok szerint nem eredményes a nemeket pozitív diszkriminációval megkülönböztető foglalkoztatási gyakorlat. A kis puha engedmények ugyanis előbb-utóbb szerzett joggá keményednek.

Ha valaki komolyan megtervezi a karrierjét, akkor meg kell határoznia, hogy abban milyen súlya van a magánéletnek, a családi életnek, a közösségi életnek és persze a munkának. Az a jó – állítja Hakim –, ha a munka és a rajta kívüli dolgok azonos súllyal szerepelnek. A kulcstényezők nem az előre megtervezhető munka, hanem az előre nem látott határidők, a krízispontok, amelyek azonnali cselekvést követelnek. Ha valaki megteszi, amit kell, akkor ő lesz az az ember, aki az uborkafa megmászásban előnybe kerül. S ennek nincs köze hozzá, hogy az illető nő vagy férfi. Azaz a karrierépítésnek Európában (Hakim tapasztalatai szerint) ma nincsenek szexista alapjai. Ugyanakkor minél magasabb pozícióba jut valaki, a munkaköre annál inkább bekebelezi. És erre nem lehet válasz – amit pedig nem egyszer hallani –, hogy a munkakört betöltők maguk formázhatják csak újra tevékenységüket, s az efféle dolgok a nőknek különösen könnyen mennek.

A kutatások azt igazolják, hogy a részmunkaidős és a teljes munkaidős alkalmazottakat az különbözteti meg egymástól, hogy az egyik csak abban az időben foglalkozik a munkahelyi problémák megoldásával, amíg a hivatali idő tart, a másik pedig huszonnégy órán keresztül töri a fejét a feladatokon. Ez a kreativitásnak és a megoldóképességnek egy olyan magasabb szintjét jelenti, amivel nem versenyezhetnek azok, akiknek megoszlik a figyelmük. S bár a nők problémamegoldó képessége általában kitűnő, de figyelmük többnyire megosztott, s nem csak intellektuális kérdésekre vagy menedzsment-problémákra irányul. Ez pedig a pozícióért folytatott versenyben vesztésre ítéli őket.

Sokan – Hakim szerint eléggé vitathatóan – úgy vélik, hogy fiziológiai különbségek is közrejátszanak a férfiak sikeresebb karrierépítésében. A tesztoszteron nevű hormon a presztízs, az elismertség, a pénz, a dicsőség, a hatalom és a státus hajszolására kényszeríti a férfiakat. Eközben a nők a privát szférájukban találják meg az elismerést, s az otthonuk rendben tartása, a gyermekek nevelése sokkal fontosabb számukra, semmint a siker kergetése. Ez csak akkor változik némiképpen, amikor a gyerekek felnőnek, s a nők szabaddá váló energiáikat a munkába ölik.

Catherine Hakim professzor végül megállapítja, hogy érdekes megfigyelni azokat a férfiakat, akiknek a felesége jól fizető állásban van. Szinte kinyílik számukra a világ, s olyan önmegvalósító akciókba kezdenek, amelyekre a hagyományos férfias karrierutakon még csak gondolni sem mertek. Felfedezik művészeti ambícióikat, egyre többet foglalkoznak a hobbijukkal. Sőt, sokan feladják állásukat, s „férfihoz méltóan” önálló vállalkozásba kezdenek.