1. Mi mondanak, vagy nem mondanak?

A felmérés szerint a legtöbb hibát abban lehet találni, ahogy a jelöltek kommunikálnak. Sokan egy előre kidolgozott vagy leírt szöveghez ragaszkodnak, amit igyekeznek felmondani, mint valami memoritert az iskolában. Ettől olyan hatást keltenek, mintha felolvasnának valamit. Mások egyszavas válaszokat adnak, s nem mutatnak semmi készséget nézeteik, elképzeléseik, tapasztalataik, véleményük mélyebb kifejtésére. Mások illetlen kifejezéseket használnak, vagy a saját személyes problémáikon siránkoznak, vagy jobb esetben hosszan elkalandoznak szociális életük részletei felé. Mások kérdéseket tesznek fel a munkával és az alkalmazó céggel kapcsolatban, ahelyett, hogy válaszolnának.

Mások túl nyíltak vagy őszinték. Például, amikor megkérdezik tőlük, hogy mi érdekli őket ebben az állásban, azt válaszolják, hogy csak a fizetés. Vagy bevallják, hogy idegesítik őket az ostoba ügyfelek. Esetleg idegesen afelől érdeklődnek, hogy tényleg át kell-e esniük drogteszten, hogy felvegyék őket.

Mások korábbi főnökükre panaszkodnak. És akadnak, akik már az első interjún előhozakodnak a pénzzel és a juttatásokkal vagy a munkaidő-beosztással. A CareerBuilder szerint azonban az a 37 éves jelentkező vitte el a pálmát, aki ezzel állt elő: „Azért vagyok itt, mert a mamám azt mondta, hogy ideje volna most már szereznem egy állást.”

2. Hogyan cselekszenek?

A második leggyakoribb út a jelentkezések vakvágányra futtatásához az interjúkon való cselekedeteken keresztül vezet. A legtöbb ilyen jellegű hiba abból fakad, hogy a kandidálók felkészületlenek vagy egyenesen semmit sem tudnak az adott munkáról vagy munkaadóról. Más esetben egyszerűen nem hajlandók meghallani a nekik feltett kérdéseket, s megpróbálnak blöffökkel túljutni a technikai részleteken.

Néhányan közhelyekkel vagy szívélyességekkel, bókokkal igyekeznek megoldani a helyzetet. Majd mindegyik személyzeti szakember panaszkodik amiatt, hogy a jelöltek meglepő számban késnek vagy mobiltelefon-hívásokra válaszolva szakítják meg az interjú folyamatát. Előfordult, hogy egy nő a gyerekeit hozta magával a megbeszélésére.

De mind közül a legrosszabb, amikor a jelentkező megkéri a személyzeti menedzsert, hogy lehetőleg siessenek, mert ebédelnie kéne, vagy előhúz egy szendvicset, és békésen falatozni kezd. Más szakemberek a körömrágásra panaszkodnak, vagy a túlságosan izgága, az interjú közben csapongó vagy felugráló emberekre.

3. Hogyan állnak hozzá?

A rossz hozzáállás két alapesete a túlzott önbizalom és a lelkesedés teljes hiánya. Vannak olyan emberek, akik szuperméretű egójuk következtében el sem tudják képzelni, hogy az általuk megcélzott munkaadó esetleg mást is választhat rajtuk kívül. Általában hangot is adnak abbéli véleményüknek, hogy a cég nem is tehetne jobbat saját magával, minthogy alkalmazza őket. Némelyek odáig mennek, hogy közlik interjúvolójukkal: „Most itt az alkalom, hogy szert tegyenek a magszokottnál magasabb emberi és szakmai minőségre.”

Ennek a szöges ellentéte, amikor a jelentkezők látnivalóan minimális energiát fektetnek abba, hogy megszerezzék az adott állást, de még abba is, hogy kialakítsanak valamifajta beszélgetést. Beszámoltak jelentkezőkről is, akik az idő nagy részében az órájukat nézegették.

4. Hogyan néznek ki?

Helytelen vagy rendetlen ruházatban és ápolatlanul interjúra érkezni – ez jelenti a hibák következő nagy csoportját. A rossz testtartás, a tetoválások, a feltűnő testékszer, a neonszínekben pompázó haj vagy az elhanyagolt higiénia jelentősen rontják az esélyeket. De a személyzeti menedzserek beszámoltak arról is, hogy akadt, aki nem viselt cipőt, mások a derekukig felsliccelt szoknyában jelentek meg, s akadt, aki az interjú egész ideje alatt sötét átlátszatlan napszemüveget felejtette magán. A legrosszabbak azonban a koszos körömmel, pólóban és farmerban érkező jelöltek voltak, akik közül egyik-másik még ittasnak is tűnt.

5. Mennyire hazudnak?

A jelöltek minden szavát nem szabad készpénznek venni, de vannak, akik az őszinteségnek a jelét sem mutatják. Legtöbben a végzettségüket, a nyelvtudásukat vagy a korábbi fizetésüket illetően hazudnak. De előszeretettel tagadják el az elbocsátásuk okait, vagy a törvénnyel való összeütközéseiket. Nem igen vallják be a szenvedélybetegségeket, az egyszerű orvosi vizsgálat során kimutathatatlan egészségügyi problémáikat, vagy a munkájukra esetleg veszélyes személyes gondjaikat.

Mindent egybevetve nincsenek hibátlan jelöltek, sőt a tökéletesség is gyanús lehet. A személyzetisek végső soron az összkép alapján döntenek arról, hogy egy jelöltet az alkalmazási folyamatban engednek-e továbblépni. Ezért az interjúk során nem a hibákat keresik, hanem arra kíváncsiak, hogy a kandidálók megfelelnek-e az alkalmazási feltételeknek, s amúgy számukra megnyerőek-e. Ezért legtöbbször elég csak „normálisnak” lenni. Aki erre nem képes, az vessen magára…