Csak 2007-ig kapnak mentességet a hallgatók © Marton Szilvia

Úgy fél a kormánykoalíció a tandíj bevezetésétől, mint ördög a tömjénfüsttől: az 1998-as választási vereség óta a szocialista és a szabaddemokrata politikusok minden lehetséges fórumon tagadják, hogy akár csak eszükbe is jutna a tandíj, miközben nyilvánvaló, hogy szeretnék bevezetni, csak politikai okokból nem merik újra megtenni. A második Gyurcsány-kormány most egy trükkel próbálkozik: lesz ugyan tandíj, ám azt csak a diploma megszerzését és a munkába állást követően kell majd meg-, illetve visszafizetni, leánykori neve pedig az "utólagos képzési hozzájárulás".

Nem tandíj, inkább egyfajta diplomásadó - jellemezte az új konstrukciót a HVG-nek Szabó Zoltán szocialista képviselő, az Országgyűlés oktatási bizottságának elnöke. A koncepció egyik szakmai szülőatyja, Semjén András közgazdász viszont maga is inkább "később visszafizetendő tandíjhoz" hasonlította az új leleményt. A különbség szerinte abban áll, hogy míg a diplomásadót mindenkinek fizetnie kellene, amíg munkában áll, addig az új konstrukcióban csak azt, a képzés jellegétől függő összeget kell visszautalniuk az egykori hallgatóknak, ami diákkorukban a nevük mellé került.

Az utólagos fizetésről szóló elképzelését egyébként Semjén még 2002-ben vetette papírra az akkori felsőoktatási reformmunkálatok keretében, ám nagy sikert nem aratott vele. Magyar Bálint oktatási miniszter például azt nyilatkozta, hogy "ezzel csak azok riogatnak, akik egy artikulálatlan vita kialakításában érdekeltek" (HVG, 2003. július 17.). Információink szerint azonban nem is a miniszter, hanem akkori politikai államtitkára, a miniszteri székben várhatóan a jövő héten örökébe lépő Hiller István volt az, aki ellenezte a tervezetet.

Az oktatási kormányzat négy évig csak kerülgette a forró kását. A hosszas vajúdás után idén március 1-jén életbe lépő új felsőoktatási törvényben pedig egyenesen kimondatott: egy diplomát bárki ingyenesen megszerezhet, vagyis 12 félévet ingyen tanulhat a felsőoktatásban. A törvény elfogadásával a koalíció sikeresen kivédte, amit 1998-ban nem tudott, hogy a választási kampány egyik központi témájává váljon a tandíjról szóló vita. Ha mégis fölvetődött a kérdés - mint például a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája által idén februárban szervezett kerekasztalon -, a kormánypárti oktatáspolitikusok határozottan kijelentették, hogy nem lesz tandíj.

A választások után azonban sietve leporolták a Semjén-féle tervezetet. Magyar Bálint oktatási miniszter már áprilisban ecsetelni kezdte az eddig egyébként csak három országban elfogadott szisztémán alapuló (lásd Messziről jött ötlet című írásunkat), utólagos képzési hozzájárulás előnyeit. A kormányprogram várható jövő heti elfogadása után pedig már alighanem csak a részletek tisztázása marad hátra.

"Az egyik alapvető kérdés, hogy fennmaradjon-e az államilag finanszírozott és a költségtérítéses oktatás kettős rendszere" - mondta a HVG-nek Semjén. Jelenleg ugyanis az összes hallgató fele, ezen belül a nappalisok 85 százaléka államilag finanszírozott, a többi költségtérítéses. A közgazdász szerint a tiszta helyzet az lenne, ha megszűnne ez a kettősség, azaz minden érettségizett bekerülhetne a felsőoktatásba, az oktatás díját pedig később fizetné vissza. Ez azonban az első években nyilvánvalóan komolyan megterhelné az intézmények költségvetését, a hiányt pedig az államháztartásnak kellene pótolnia, amire nincs fedezet.

Bár a kormány és a szocialista oktatáspolitikusok elképzelése egyelőre különbözik abban, mi is legyen az utólag befizetendő összeg számításának alapja (lásd Mennyi lesz az annyi? című írásunkat), az már biztosnak látszik, hogy a felsőoktatásba 2007-től felvett, államilag finanszírozottnak nevezett diákoknak úgynevezett egyéni képzési számlájuk lesz, s ezen vezetik majd, hogy mennyit kell a munkába állásuk után visszafizetniük. Az összeg kamatmentes lenne, ám a mindenkori inflációval indexálnák. A visszafizetési kötelezettség akkor lépne életbe, ha a diplomás éves keresete eléri a mindenkori havi minimálbér negyvenszeresét (ez jelenleg havi 208 300 forint bruttó bért jelent). Ekkortól adó módjára, havonta kellene törleszteni a tartozást, amit az APEH hajtana be. A törlesztés mértéke a keresettől függően 3 és 6 százalék között lenne.

A tandíjfizetés - ami egyébként korántsem általános az EU-ban (lásd ábránkat a 9. oldalon) - leginkább arra jó, hogy csökkentse az állam költségeit. Mégpedig úgy, hogy részben azok állják a felnőttoktatás költségeit, akik igénybe veszik. Több országban azonban úgy látják - s ezzel érvel többek közt Sió László, a Fidesz oktatási szakértője is -, hogy a diplomások magasabb keresetükkel és szakértelmükkel nemcsak maguknak, hanem az államnak is hasznot hoznak, részben a munkájuk, részben a progresszív személyi jövedelemadó révén. Magyarán: az, hogy az állam finanszírozza a legtehetségesebb diákok felsőfokú tanulmányait, sokszorosan megtérülő befektetés. Szakértők azt is felvetik, hogy az állami férőhelyek finanszírozásával a mindenkori kormány a különböző munkaerő-piaci előrejelzések alapján azt is eldöntheti, milyen képzéseket rendel meg adott évben a felsőoktatástól. Magyarországon például sokkal több természettudományos és műszaki diplomásra lenne szükség.

A tandíjnak azonban nem csupán az állami költségvetésre való jótékony hatását emelik ki az azt pártoló szakértők. Polónyi István szerint - aki több könyvet írt már az oktatásfinanszírozásról - a tandíj azért is jó, mert növeli a tanulás kockázatát, ezzel a résztvevők fegyelmét és felelősségérzetét, s javíthatja az oktatás minőségét is. "Aki fizet, az jobban számon kéri a minőségi oktatást" - mondta a HVG kérdésére Polónyi. Sió László ezt viszont azzal cáfolja, hogy noha jelenleg a hallgatók fele fizet az oktatásért, ám ez egyáltalán nem látszik meg a minőségen, "sőt sok esetben a hallgató a pénzén nem is több tudást, magasabb követelményeket szeretne vásárolni, hanem egyszerűen csak diplomát".

A tandíj egyik legnagyobb problémájának azt tartják a szakértők, hogy növeli az esélyegyenlőtlenséget. Ezt például a kormánnyal a felsőoktatási reform ügyében élesen szemben álló, ám a tandíj bevezetését pártoló Egyesület a Felsőoktatásért nevű szervezet egy nagyarányú támogatási rendszer bevezetésével látja kiküszöbölhetőnek. "Szerintünk akár még a tényleges képzési költség is lehetne a tandíj, ám azt komoly, akár a tandíj 80-90 százalékára rúgó ösztöndíjrendszerrel kellene kombinálni" - mondta a HVG kérdésére Keszei Ernő egyetemi tanár, az egyesület egyik vezetője. Az utótandíj szerinte nem old meg semmit: azzal a nagyon szűkös anyagi helyzetben levő egyetemek a közeljövőben nem nyernek. Ráadásul arra sincs garancia, hogy az így befolyt összegeket tényleg visszaforgatnák a felsőoktatási intézményekbe, és tényleg azokba, ahol a fizető hallgatók végeztek. Az utólagos fizetés támogatói - például Ónody Tamás, Magyar Bálint tanácsadója, aki a Népszabadság keddi számában terjedelmes írásban fejtette ki véleményét - viszont azzal érvelnek, az esélyegyenlőtlenségi problémára gyógyírt jelent, hogy csak a várható kereset függvényében kellene fizetni.

Nem teljesen így látja ezt az amúgy tandíjpárti Polónyi István, aki nem ért egyet az utólagos fizetéssel. "A költségtérítésesek és az államilag finanszírozottak között továbbra is fennmarad a különbség, csak épp az előbbieknek most és azonnal kell fizetniük" - mondta a HVG-nek. Az állam sem nyer számításai szerint sokat az üzleten, hiszen az utólagosan befizetett tandíj még évtizedekig alig befolyásolja a kormányzatok felsőoktatási ráfordításait, sőt félő, hogy szokás szerint a befolyó pénz belekerül majd az állami "nagykalapba", s - mint az a tandíj 1995-ös bevezetése után is történt - nem lesz belőle többletforrás. Pedig Semjén András 2002-es koncepciója még maga is azzal számolt, hogy az utólagos tandíjfizetés csak akkor vezethető be, "ha a bevezetés utáni néhány évben a költségvetés képes és hajlandó a többletforrások megelőlegezésére".

RIBA ISTVÁN