„A játékfilmben a rendező az Isten, a dokumentumfilmben Isten a rendező”

– mondta Alfred Hitchcock a filmes történetmesélés naivnak nevezhető korában, amikor a filmes műfajok még élesen elváltak egymástól. Mára a keretek elmosódtak: az érzelemkeltést és a szórakoztatást a valós tények elé helyező szemléletmód elterjedésével a dokumentumfilm szubjektív műfajjá vált.

Persze sosem volt teljesen független az alkotójától, és a nagyközönség számára legkésőbb Michael Moore munkássága világossá tette, hogy a vállaltan elfogult dokumentumfilm nem feszíti szét a műfaj kereteit. Pedig a Kóla, puska, sültkrumpli című, 2002-es film idején még sokan fel voltak háborodva Moore elfogultságától.

Azóta a korábbi dokumentarista szabályok teljesen felbomlottak. Ez részben annak köszönhető, hogy a dokumentumfilm is filmként működik: nézőként akkor élünk át katarzist, ha azonosulunk a főszereplővel, így a filmkészítőknek itt is be kell tartaniuk a történetmesélés szabályait. A valóság azonban a legkevésbé sem szerveződik dramaturgiai szabályok alapján, így a filmkészítőnek a hatáskeltés érdekében valamilyen szinten be kell avatkoznia.

Ez az ellentmondás teszi izgalmassá, ugyanakkor veszélyt rejtő tereppé ma a dokumentumfilmet. Hol a határa a valóság megrendezésének? Morális vagy esztétikai szabályok döntenek-e a kérdésben? Mi a felelőssége egy filmesnek ma, amikor a hitelesség megkérdőjeleződött, a források sokszor ellenőrizhetetlenek, a különböző politikai irányzatok és az óriási életmódbeli különbségek pedig párhuzamos „valóságokat” teremtettek?

Kategóriákon felül

Tanulságos sztorikra vágyik?

Filmes tapasztalatok, példaértékű céges sztorik és különleges életutak - a HVG Extra Business friss száma azt járja körül, miként segíthetik a történetek karrierünket, életünket, cégünk sikerét. Íme 11 cikk, amit érdemes elolvasnia!

Idén először több versenykategóriából kiemelve, különdíjért is versenyeztek a dokumentumfilmek a berlini filmfesztiválon, emellett viták és beszélgetések jelezték, hogy a virágkorát élő műfaj gyorsan változik az „alternatív tények” korában.

A zsűri 16 film közül választhatott, és végül a Szellemvadászat (Ghost Hunting, rendezte: Raed Andoni) című műnek adta a legjobb dokumentumfilm díját. Az alkotás izraeli titkoszolgálatok által bebörtönzött és megkínzott palesztin foglyok pszichodrámához hasonlóan feltárt emlékezését mutatja be, rekonstruált jeleneteken keresztül. Az emlékezés sajátosságát bemutató film politikán felül áll – a film a megaláztatás emberi alapélményét és hatásait jeleníti meg, semmisé téve a politikai és történelmi kontextust.

A dokumentarista történetmesélés ma már messze nem a tények objektivitásra törekvő elbeszélését jelenti, és ezt a mezőny is jól tükrözte. A filmek között volt olyan alkotás, amely sosem látott archív felvételek alapján adott új képet egy világhírű képzőművészről (Beuys); olyan is, amely a klasszikus dokumentarista hagyományt követve két évtizeden keresztül kísért egy főszereplőt (Belinda); és olyan is, amely szinte amatőr technikával rögzítette a rendező felnőtté válását, amely során nagynénje Pinochet diktatúrájában betöltött szörnyű szerepével szembesült (Adriana’s Pact).

Emellett a fesztivál versenykategóriáiban is szerepeltek olyan filmek, amelyek filmnyelvi eszközökkel kérdeztek rá az igazság és a valóság viszonyára. Ilyen például a Netflixen márciusban műsorra kerülő Casting JonBenet című alkotás, amelynek alaphelyzetét egy szereplőválogatás adja. A műben egy Amerikában húsz éve meggyilkolt, hatéves szépségkirálynőről szóló film szerepeire keresnek színészeket; a jelentkezők a valódi bűnügyre reflektálnak, így a fikciós alaphelyzetből egy személyes emlékeket összegyűjtő dokumentumfilm lett.

Csak a személyesség működik?

A posztvalóságról szóló szakmai viták egyik résztvevője a Berlinben élő szír dokumentumfilm-producer, Orwa Nyrabia volt (Visszatérés Homs-ba), aki szerint ma rossz palettáról választhatnak a nézők, amikor történeteket keresnek. A filmkészítőknek azt kell megmutatniuk, hogyan érez egy ember egy adott politikai, történelmi helyzetben, pillanatban. „Ez nagyon politikus állásfoglalás, de semmi köze a politikához” – véli.

A szír producer elmesélte, hogy filmjeikből több vetítést is szerveztek politikusoknak, amelyeken azt tapasztalták, hogy a politikusokhoz nem jutnak el a háborúban élő emberek személyes történetei. Ezért aztán az olyan filmek, mint például a szír polgárháború során készült felvételeket személyes történetté rendező Silvered Water, különösen fontosak.

A filmet egy szír tanárnő felvételeiből és az interneten talált, amatőr háborús felvételekből állították össze egy párizsi emigrációban élő szír rendezővel közösen. A tanárnő és a filmrendező folyamatos online beszélgetése végig narrációként szerepel a filmben, ami által az alkotás messze túlmutat egy véres háborús helyzet dokumentálásán.

Szabadság bebörtönözve is

„A politikusok nem szabadok. Ha viszont megmutatod nekik, hogyan éreznek az emberek, néhány pillanatra melegséget hozol az életükbe, és képesek lesznek érezni valamit. Én soha nem úgy gondolok a munkánkra, mint politikai dokumentációra”

– vallja Nyrabia, akit 2012-ben, a Visszatérés Homsba című film készítése során több hétre bebörtönöztek a szír hatóságok.

A fesztiválon persze a politikai állásfoglalás sem maradt el: „Free Oleg Sentsov!” feliratot tartott fel például minden néző az A tárgyalás: Oleg Szencov Oroszország ellen című film berlini bemutatóján. Az alkotás az ukrán Oleg Szencov filmrendező tárgyalását mutatja be, akit az orosz bíróság húsz év börtönre ítélt terrorcsoport létrehozásának vádjával.

Szencov tiltakozott a Krím orosz annektálása ellen, és később részt vett a kijevi tüntetéseken. A film a férfi tárgyalásán túl azt is bemutatja, hogyan vélekednek peréről a hozzátartozói, hogyan próbálják feltárni az igazságot, amelyet kínzással rávett tanúk, és más, hamis bizonyítékok torzítottak el odáig, hogy a filmrendezőt 20 évre ítéljék (Szencov jelenleg egy szibériai börtönben tölti büntetését).

Valóságon alapuló valóság

Az alkotók szélsőséges utak között választhatnak ma. Vagy megpróbálják a lehető legobjektívebben, az amerikai újságírás egykori hagyományai szerint, több forrásra támaszkodva feltárni a valóságot – ez azonban ritkán volt nehezebb, mint mostanában.

A másik út, hogy a teljes szubjektivitást választva az emberi tapasztalást mutatják meg a lehető legközelebbről, az elérhető (felkutatott vagy talált) képanyagokat személyes történetbe ágyazva.

A harmadik lehetséges út maga a dokumentáció: ez a fajta forrásteremtés kiemelkedően fontossá vált mára, amikor a képrögzítés demokratizálódott, és egy-egy esemény rögzítése lehetővé teszi az alternatív tények leleplezését. A valóság kreatív ábrázolásának formai kísérleteinek leginkább az alkotók etikai döntései szabnak határt.

Papp Bojána cikke a HVG Extra Business közreműködésével készült. Kíváncsi, hogyan segíthetik karrierjét vagy cégének sikerét a történetek, és hogyan aknázzák ki a sztorik erejét a profik? A HVG Extra Business friss számának középpontjában a történetmesélés áll. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel!

Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!