Az NBA mindig is kiemelten ügyelt arra, hogy egyszerre tisztelje a múltat és a tapasztalatot, illetve ösztönözze a kisebb részben vérrel, nagyobb részben verítékkel megszerzett tudás átörökítését a következő generációra. Ugyanakkor a vágy, hogy mentoráljuk a nálunk kevesebbet tudókat, nem mindenkiben és nem ugyanakkor ébred fel. A megosztás igényének elég erősnek kell ugyanis lennie ahhoz, hogy felülkerekedjen olyan, elemi motivációs formákon, mint a létfenntartás kényszere, vagy épp a győzni akarás. Hiszen aki aktív játékosként arra vállalkozik, hogy mentorálja fiatalabb csapattársait, kicsit a rajzfilmből ismert prérifarkasra fog hasonlítani, aki körbefűrészeli a padlót a gyalogkakukk alatt.

Az iskolából a mentorságig

Egy játékos pályafutása öt fázisra osztható, és a viszonya a generációkkal minden szakaszban más és más. Az NBA-be vágyó fiatalok csak a saját korosztályukkal vannak elfoglalva. Onnan kell kiemelkedni, felkerülni a játékosmegfigyelők térképére, még akkor is, ha ezért néha szembe kell menni az aktuális iskolai csapat érdekeivel. Ezeknek a fiúknak be kell kerülniük abba az önmagát gerjesztő körbe, ahonnan a tanév után a legígéretesebb játékosokat tehetségkutató tornákra viszik.

Az NBA-be bekerült újoncokat aztán rengeteg tanulnivaló várja, és ennek csak egy része köthető a sporthoz. Meg kell ismerniük például, miként bánjanak a pénzzel, hogyan ismerjék fel és tartsák távol az élősködőket, és hozzá kell szokniuk a rengeteg utazáshoz és meccshez is. Egy újonc két rossz közül választhat. Vagy rendszeresen játszik, és olyan terhelést kap a 82 meccses alapszakasz során, amihez hasonlót még életében nem tapasztalt. Vagy alig lép pályára, és felemészti az aggodalom a jövője miatt. Ebben a szakaszban a tapasztalt veteránok támogatása kulcsfontosságú az újoncok jövője szempontjából, akik ezért aztán kifejezetten keresik is a mentorok társaságát.

A harmadik lépcsőfokon a kiteljesedett játékos áll, aki már kívülről-belülről ismeri a kosárlabdaligát, tisztában van a saját képességeivel, és emiatt nem is aggódik a jelene miatt. De esze ágában sincs helyzetbe hozni a fiatalokat, ezért foggal-körömmel kapaszkodik a megszerzett pozíciójához. Mivel általában ezeken a játékosokon dől el a bajnoki címek sorsa, érdemes őket engedni, hogy kakasok legyenek a szemétdombon. Ugyanakkor nem szabad őket szem elől téveszteni sem, mert a túlzott „területvédelem” akár a csapat fejlődését is gátolhatja.

Az utolsó előtti, negyedik lépcsőfokon az olyan, a legszebb éveiket már maguk mögött tudó veteránok állnak, mint például az NBA legidősebb aktív játékosa, a 43. évében járó Vince Carter. Ők már elfogadják, hogy a fénykorukhoz képest sokkal kevesebbet játszanak, miközben – formájuk tartása érdekében – nyaranta talán többet kell dolgozniuk, mint valaha. A legtöbben pályafutásuk ezen szakaszában kezdenek egyre több időt fordítani a következő generáció mentorálására.

Aztán jön az elkerülhetetlen visszavonulás, ami nem feltétlenül szakítás: egy játékosnak ugyanis számos lehetősége van arra, hogy a sportág közelében maradjon. Népszerű választás szakkommentátorrá válni – az online videós tartalmak előretörésével egyre több exjátékost képes felszippantani ez a szakma. Sokan választják az edzői pályát: az NBA-ben jelenleg is több egykori játékos rajzolja fel időkérésnél a figurákat a mágnestáblára. Néhányan pedig a csapatok felsővezetését célozzák meg: így maradt a tűz közelében például Michael Jordan is, aki a Charlotte Hornets csapat többségi tulajdonosa.

Sok egykori legenda dolgozik nyaranta – egyfajta globális mentorként vagy személyi edzőként – fiatal játékosok fejlesztésén. Teszik mindezt elsősorban a játék szeretetéért, mivel nehezen hihető, hogy a pályafutása alatt bőven 300 millió dollárnál is többet összepattogtató Kevin Garnettnek vagy Kobe Bryantnek megélhetési gondjai lennének.

A generációk közötti kommunikációban természetesen az is előfordul, hogy felcserélődnek a szerepek. A veteránok például a fiataloktól tanulják meg a közösségi média megfelelő használatát a saját márkájuk építéséhez, de néha a pályán is a tanuló lesz a tanár. Az utóbbi másfél évtizedben több olyan dobásforma is mindennapossá vált az NBA-ben, ami korábban szentségtörés lett volna, így sokszor az idősebb játékosoknak kell a fiatalok eszköztárával bővíteniük a repertoárjukat.

Biztos recept nincs a sikerre

Miközben az NBA működéséért felelős pénzügyi és egyéb szabályozások az esélyek kiegyenlítését szolgálnák, az elmúlt harminc évben tizenegy csapat adogatta egymásnak a bajnoki trófeát. Ha egyenként megvizsgáljuk őket, csak azt jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a végső sikerhez mindenképp szükség van az idősebb generációk iránymutatására. A vizsgált három évtizedben talán két olyan csapat volt, amely csak a fiatalokra támaszkodva jutott a csúcs közelébe, de mind az Orlando Magic 1995-ben, mind az Oklahoma City Thunder 2012-ben alulmaradt a tapasztaltabb, a tudásmegosztásában előrébb járó ellenféllel szemben.

Tőrös Balázs cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Business 2019/2-es számában olvasható el.

Mitől lesz egy sportoló eredményes? Hogyan érhetjük el a maximumot anélkül, hogy kiégnénk? Mit tanulhatunk a sikeres sportolóktól a civil életben? Győztes gondolkodás című könyvében Kenyeres András coach, a magyar férfi vízilabda-válogatott mentáltrénere nyújt segítséget annak, aki ki akarja hozni magából a maximumot mind fizikailag, mind szellemileg. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.