Emlékszünk még a Nagy Könyv vetélkedőre? A 2005-ös év nagy televíziós népszavazására, amelyben nem az olvasók, hanem a nagyközönség – „a nép” – szavazatai döntötték el, hogy a „legnagyobb” szépirodalmi művek Magyarországon az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és Szabó Magda Abigélje? Mindhárom ifjúsági regény kötelező olvasmány volt az iskolában, népszerű filmváltozat készült belőlük, s még e filmváltozatokat is házhoz hozta a tévé. Vagyis a nagy pályázat végeredményét olyan emberek döntötték el, akik közül sokan vélhetően nemcsak a versenyben szereplő többi könyvet nem olvasták, de talán ezt a hármat sem. Szavazni attól még persze tudtak róluk.

Vajon mondhatjuk-e, hogy mindez csak nálunk van így; bezzeg a művelt Nyugaton, azon belül is a felvilágosult Franciaországában más a helyzet? Nem mondhatjuk. Párizsban az egyik legfelkapottabb bestseller mostanában Pierre Bayard irodalomprofesszor Comment Parler des Livres que l’on n’a pas Lus (Hogyan beszéljünk olyan könyvekről, melyeket nem olvastunk) című könyve.

Az irodalom és a pszichoanalízis kapcsolataival foglalkozó 52 éves szerző beismeri, hogy maga is hosszasan szokott beszélgetni olyan könyvekről, amelyeket éppen csak a tartalomjegyzékét futotta át, esetleg a kezében sem tartotta soha. James Joyce-ot, Marcel Proustot, Dantét, Miltont, Balzacot, Homéroszt és számos más „kötelező” szerzőt, vagy éppen a frissen felkapott könyveket szerinte nemcsak ő ismeri felületesen (ha egyáltalán), de a „művelt” vagy annak látszó közönség nem kis része is képmutató, amikor olvasottságát fitogtatja, még ha képmutatása nem tudatos is. Az abszolút könyvmolyok kivételével, akik nem néznek tévét és nem is interneteznek, az emberek gyakorlatilag nem olvasnak könyveket – de nem is igen volna idejük rá.

Amikor társaságban valamely könyvre terelődik a szó, a szerző szerint két helyzet lehetséges. Az egyik az, hogy beszélgetőpartnerünk olvasta a könyvet, amelyet mi nem, a másik, hogy ő sem olvasta. Stratégiánk mégsem lehet kettős, mert honnan tudhatjuk, nem blöfföl-e ő is? Bayard ezért olyan módszert ajánl, amely mindkét esetben egyaránt alkalmazható. A lényeg: ne a műről magáról beszéljünk, hanem (s e ponton nyilvánul meg a szerzőben a pszichológus) inkább arról ejtsünk szót, milyen érzéseket, gondolatokat keltett bennünk a szóban forgó mű.

Az persze fontos, hogy néha-néha említsük meg a szerző nevét, illetve a könyv címét, de csak azért, hogy biztosítsuk partnerünket: amit mondunk, arról a könyvről jutott az eszünkbe. Akkor az illető – Bayard alapos vizsgálatai szerint – úgy emlékszik majd vissza, hogy barátja a könyvről beszélt. Ha pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy a műből, amelyről el akarjuk hitetni valakivel, hogy elolvastuk, egy bármily rövid részletet valóban olvastunk, mondjuk azt: az a kedvenc részünk a könyvben. Ilyenkor beleszőhetünk egy-két olyan nevet vagy gondolatot is a mondókánkba, amelyek a könyvben valóban előfordulnak, ám mindvégig gondosan ügyeljünk arra, hogy ez esetben se a könyvről, hanem mindig a saját gondolatainkról beszéljünk.

Gerlóczy Ferenc