Salman Rushdie egy budapesti könyvesboltban dedikál © Stiller Ákos

Salman Rushdie legújabb könyve, a Salímár bohóc, illetve négy korábbi regénye (Az éjfél gyermekei, Szégyen, Hárún és a mesék tengere, A mór utolsó sóhaja) magyarországi megjelenésének alkalmából látogatott Budapestre.

Az író nevét leginkább Sátáni versek című 1988-ban megjelent regénye, illetve az azt követő üldöztetése kapcsán ismerte meg a világ. A regény megjelenését követően ugyanis Khomeini ajatollah iszlám szellemi vezető fatwát hirdetett Rushdie ellen, vagyis, mint hitehagyott istenkáromlót halálra ítélte. Az ítéletet követő tíz év szinte bujkálással telt, ám lassanként véget ért a rémálom. Bár az ítéletet formálisan soha nem vonták vissza, az író lezártnak tekinti ezt az időszakot („Inkább csak szöveg ma már, semmint konkrét veszély” – mondotta egyszer), s a támadott művén kívül, más munkáiról szívesebben beszélt Budapesten. „Nagyon örülök, hogy Magyarországon öt könyvem jelenik meg egyszerre főleg, hogy ezek közül egyik sem a Sátáni versek. Ez jó alkalom arra, hogy az emberek megtudják, milyen író vagyok valójában. Az elmúltben rólam kialakult kép torzít egy kicsit. Ezek a könyvek jórészt viccesek és éppen a bennem lévő humor nem tudott eddig felszínre törni.”

Allegorizáló nemzet

Ahogy a magyar mindenre tud egy viccet, az indiai mindenre szimbólumokat, allegóriákat használ. Egyik interjújában Rushdie ezt nyilatkozta: „Az allegória nálunk nemzeti betegség. Minden allegorikus, még az ebéd is.” Ebből kiindulva nem meglepő, hogy nemcsak regényeiben, de életrajzában is felfedezhetők ilyen elemek. Érdekes – bár az író befolyásán kívül álló tényező -, hogy Rushdie és a független India egyszerre születtek meg (ezt az elemet Az éjfél gyermekei című regényében is megörökítette). Az allegorizáló hajlam nála  is megjelenik, a szereplők sokszor – amellett, hogy saját történettel és személyiséggel rendelkeznek – egy-egy elvont fogalom megszemélyesítéseként funkcionálnak, ahogy a Szégyenben felbukkanó retardált Sufiya Zinobia bizonyos interpretációkban Pakisztán allegóriájaként olvasható. Egyes értelmezők egészen szórakoztató túlkapásokba is lendültek az allegorizálás kényszere miatt. Egyikük például a Rushdie indiai névre a „rush-die” vagyis angolul ’rohan a halálba’, ’kihívja a sorsot’ jelentést kísérelte meg ráolvasni.

Rushdie-t, bár sokan azt is vitatják, hogy indiai vagy angol író-e (mivel valóban Bombayben nevelkedett, de diplomáját Cambridgeben szerezte és élete nagy részét Angliában illetve az Egyesült Államokban élte) előszeretettel zárják a poszt-koloniális írók skatulyájába. Maga azt vallja, hogy minden skatulya rossz, ezért ha megpróbálják besorolni valamelyikbe, ő rögtön egy másiknak megfelelően kezd viselkedni.

„Biztos, hogy valamiféle »poszt« vagyok, hiszen valami után következem. Néha a poszt-modern, néha a poszt-koloniális írók közé sorolnak. De nem töltöm azzal az időt, hogy ilyesmiken gondolkodom. Pontosan nyolc héttel a Brit gyarmatbirodalom összeomlása előtt születtem, az éra, amelyben felnőttem, természetesen nagyban befolyásolta, hogy kivé váltam.”

A posztkoloniális kifejezés szó szerint gyarmatosítás utánit jelent. Ám benne rejlik egy ellen-diskurzus, a gyarmatosító nézőponttal szembehelyezkedő perspektíva is, amit épp ezért gyakran állítanak párhuzamba az irodalmi körökben szintén divatos „posztmodern” vagy „poszt-feminista” megközelítésekkel. A szembefordulás, elmozdított nézőpont miatt az ilyen irodalom egyik központi kérdése mindig a politika. E meghatározás alapján a magyar irodalom majd ötszáz éve, Zrínyitől Esterházyig poszt-koloniálisnak tekinthető lenne. Ez egyelőre azonban csak az analógiák világában működik, hiszen a hagyományosan posztkoloniálisnak tartott régiókba a kortárs indiai, pakisztáni, Sri lanka-i, fülöp-szigeteki illetve afrikai irodalom sorolható, vagyis a nyugat-európai gyarmatosítók régi birodalmai.

Rushdie szerint izgalmas kérdés az egykori gyarmatok és a posztkommunista államok, irodamának összehasonlíthatósága: „Kétségtelen, hogy van párhuzam, de nagy a hangsúlybeli eltolódás. A valódi különbség a düh foka. Az indiaiak nem akarták a brit uralmat, de nem éreztek különösebb gyűlöletet a britek ellen. A függetlenség kikiáltása után nagyon sok gyarmatosító ott maradt és semmi gond nem is volt ezzel. A britek örökül hagyták az angol nyelv használatát, az alkotmányt, a demokráciát és számos ezekhez hasonló apróságot. A legjobban saját példám világítja meg a helyzetet, hiszen a szüleim generációja volt az, amelyik keményen harcolt a függetlenségért, majd pár évvel később mindent megtettek, hogy angliai iskolába járhassak és semmi ellentmondást nem találtak a két dolog között. Míg a posztkommunizmus máig erősen él, mára Indiában a poszt koloniális korszak véget ért. A gyarmatosítás problémaköre teljesen megszűnt, senkit sem érdekel, senki nem beszél róla. Ezer más dolog van, ami miatt lehet aggódni. Az én regényimen biztosan észre lehet venni, hogy fiatalkori emlékként még bennem él a közvetlenül a függetlenedés utáni időszak, de a harmincas–negyvenes éveiket taposó kollegáim számára mindez már teljesen irreleváns.”

A posztkolonializmus elmúlásának nyomait a Salímár bohóc is hordozza. A könyv elején sejthető politikai regény egy asszony döntéseit, választásait bemutató történetté alakul át.

„Pár éve egy dokumentumfilmet készítettem a BBC-nek Kashmír tartományról, ahol születtem. A Salímár bohóc ez alatt kezdett bennem megfogalmazódni, karaktereimet azokról az emberekről formáztam akikkel az utazás során találkoztam. A könyv egy politikai gyilkossággal kezdődik és eredetileg ez lett volna a történet magva, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez már senkit sem érdekel. Elakadtam, és sehogy sem bírtam kitalálni a folytatást. A kulcsra - mint mindig - egy nő alakjában találtam. Legnagyobb meglepetésemre, ennek ellenére is sokan értelmezték úgy, hogy a regény a terrorizmusról szól, holott lényege az erkölcsi tanulság: hűtlenkedni és lelépni egy amerikai nagykövettel mindig rossz döntés. Önök se tegyék soha.”

Réti Zsófia-Orosz Zoltán