hvg.hu: Első, Porcogó címen megjelent albumotok óta közel két és fél év telt el. Elég nagy csend volt körülöttetek. Miért?

Titi: Nem volt apropója, hogy a sajtóban szerepeljünk, nem voltak új számaink. Az utóbbi fél évben pedig az új album készítése kötött le minket. Közben átestünk egy tagcserén is, ami azzal járt, hogy néhány számunkat teljesen át kellett strukturálni, s az is sok időt vett el.

Móki: A tévészerepléseket általában elég sarkosan visszautasítottuk, volt egy-két rossz tapasztalatunk. Szerintünk egy-egy csúfos tévészereplés nem ad annyi pluszt a zenekarnak, mint amennyit elvesz. A mai napig több olyan, relatíve nívós műsor van, ahová nem fogadjuk el a meghívást. A tévészerkesztők sokszor azt gondolják, hogy ami egy szubkultúrában jól és sikeresen működik, azt át lehet rakni egy szélesebb, más és nagyobb közegbe úgy, hogy ott is sikeresen működjön. Többnyire nem lehet. Szerencsére elég jól be tudjuk lőni, hogy milyen terepen működünk jól, és igyekszünk ráérezni azokra, ahol már nagyon durván magunkkal mennénk szembe.

A zenekarral

Titi: Ehhez tudni kell, hogy másfél éve már csak zenekarral koncertezünk. A zenészek nagyrészt az egykori Hippikiller tagjai. Annak az együttesnek, amely már a Porcogó című albumunkon is játszott két számot. Mikor csináltuk az új számokat, rájöttünk, hogy szerencsésebb lenne, ha a DJ-s és a zenekaros dalokat külön albumra tennénk fel, mert a dalok hangulatukban is eléggé elütnek egymástól. Így született meg a live korong, amit koncerten játszunk, hiszen tipikusan slágeres, bulizós számok vannak rajta, illetve dead lemez, ami kicsit elmélyültebb. A végén már egyébként is annyi számunk volt, hogy fel sem fért volna egy albumra. Igaz, a live CD-n is van olyan dal, például a Kuss című számunk, aminek nincs igazán zenekari hangzása. De azt is tervezzük, hogy a dead lemezen szereplő dalok közül is „zenekarosítunk” néhányat, például az Ilonát.

Móki: Korábban egyébként eszünkbe sem jutott, hogy nagyzenekarral álljunk elő. Az ötletet a zenész srácok vetették fel először. Teljesen belelkesültek. Amikor leadtuk az első zenekaros koncertjeinket, akkor vált nagyjából világossá, hogy a jövőben csak és kizárólag együttessel lépünk majd fel.

hvg.hu: Hiphopbandaként ismernek titeket, de az új lemezeteken rock’n roll, punk, sőt még raggae stílusban is játszik a zenekar. Ha így folytatjátok, néhány éven belül a Ladánybenének vagy a Tankcsapdának lesztek a konkurenciái.

Titi: Már a mostani lemezünk is túl színes és változatos ahhoz, hogy hiphop- vagy rapzenekarként legyünk elkönyvelve, de valószínűleg maradni fogunk a rappelésnél, mert nincs igazán énekhangunk. Mókinak van egy kicsi, de nekem semmi. A Ludditák meg amúgy is kilóg az underground hiphopból – teljesen másmilyen számokat játszunk. Aki mereven és vonalasan hiphopper, sok esetben csípőből elutasítja a számainkat. Bár az utóbbi időben nagyon kellemes meglepetések értek e téren.

Móki: Aki szereti a Ludditákat, az általában nagyon sokféle zenét szeret, nem „ortodox” hiphoprajongó.

hvg.hu: Befolyásolja a szövegírást az, hogy most már egy zenekarhoz is igazodnotok kell?

Móki: A szövegírást nem, inkább a kész terméket. Profi zenészekkel dolgozunk, ami egyben átok és áldás. Annyiban átok, hogy sokkal jobban oda kell figyelnünk azokra a szabályokra, amelyekre mi világ életünkben fittyet hánytunk. Témákban, verzékben, refrénekben, harmóniákban (is) kell gondolkodnunk.

Titi: Annyiban azért befolyásolja a szövegírást, hogy vannak olyan számok, amiket eleve egy adott zenei stílushoz írtam. Például a No Feng Shui című számunknál tudtam, hogy ez egy punkzenéhez lesz. A zenekaros számokhoz írt szövegekbe sokszor bele kellett javítani, mert nem biztos, hogy amit otthon elrappelgetek, az majd kijön egy dallamra is. A Tizenegyes című dalnak például egészen más refrénje volt eredetileg.

hvg.hu: Nem hagytatok fel viszont a káromkodással. Ez stíluseszköz?

Móki: Rengetegszer a fejünkhöz vágják, hogy sokat vagy épp durván káromkodunk. Szerintem viszont a mi számainkban nincs kirívóan sok csúnya szó. Talán csak azért furcsállják, mert lányok vagyunk. Nem hiszem, hogy egy ugyanennyit káromkodó fiú hiphopcsapat esetében ez téma lenne, fel sem vetődne. Amikor káromkodunk, az sohasem öncélú, ráadásul szerintem sosem esünk a ló túlsó oldalára.

Titi: Ha a Heti Hetesbe kurvázni meg bazdmegelni lehet, akkor tényleg nem értem, hogy a Ludditáknál ez miért lett olyan kardinális kérdés?

hvg.hu: Például azért, hogy rádiókban és televíziókban is játszani tudják a számaitokat.

Móki: Nálunk sem a szövegírásnál, sem a zeneszerzésnél nem szempont, hogy megfeleljünk a rádióknak vagy a tévéknek.

Titi: Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk, ha játszanák a zenéinket. A Turné című számunkat is szívesen hallanánk a rádióban, de hát abban a számban is van egy csúnya szó, a refrénben. Próbáltuk behelyettesíteni valamilyen más, finomabb formával, de annyira nem illik oda más, ami ugyanazt mondaná/jelentené, hogy majd inkább szkreccset teszünk oda.

hvg.hu: Szükség van egyáltalán a mainstream médiára egy előadónak az internet korában ahhoz, hogy szélesebb közeghez jusson el? Létezhetnek ma még elveszett tehetségek?

Móki: Valószínűleg nem. Bármit felpakolhatsz magadról a netre: a zenédet, a szövegeidet, szétküldheted tízezer helyre. Ha jó vagy, akkor az behozza önmagát. Ma már nem lehet a média nyakába varrni azt, hogy ki mennyire ismert. Vége az Erdős Péter-korszaknak!

Titi: Mi is az interneten és a Tilos Rádión keresztül váltunk ismertebbé. Annyiban talán helytálló a mainstream média dominanciája, hogy az embereknek kevesebb idejük van, ezért elképzelhető, hogy például egy programújságból választják ki, melyik koncertre menjenek, vagy milyen kiállítást nézzenek meg. Ott esetleg figyelembe veszik azt, hogy az újság mennyire ajánlja az adott programot. Egy előadónál ma inkább a menedzselés fontos. Menedzser nélkül korlátozottabbak a lehetőségek, nehezebb bejutni például fesztiválokra. Emiatt nem biztos, hogy a legjobb zenekarokat látjuk ezeken a helyeken.

Móki: Ez viszont már magyar betegség. Egy iszonyúan zárt körről beszélünk. Lehet, hogy bővül és dagad, de akkor is zárt. A médiamunkások, a tévészereplők, a zenészek stb. mind ismerik egymást. Ugyanabból a kalapból rántották elő őket, és ez a fesztiválmeghívásokra éppúgy hatással van, mint a sajtómegjelenésekre. Ez nyilván rákfenéje a dolognak.

hvg.hu: Mielőtt leültünk beszélgetni, a menedzseretek figyelmeztetett, hogy a civil foglalkozásotokról ne nagyon kérdezzelek, mert nem szeretitek, ha arról faggat titeket a sajtó. Titi, te börtönpszichológus vagy, Móki pedig a médiában dolgozik. Mi ebben a zavaró?

Titi: Egyáltalán nem tabutéma, hogy börtönpszichológus vagyok. De ha a sajtó egy-két általánosságon túl kérdez a börtönről, akkor nekem ki kellene kérnem az országos parancsnokság engedélyét. Nem titkolom ezt, de rosszul esik, ha egy újságíró erre hegyez ki egy interjút, s olyan címen jelenik meg a cikk, hogy Egy börtönpszichológus, aki rappel. Már volt erre példa.

Zenekar nélkül

Titi: Persze. Amikor a Kurvaélet című számot megírtam, amiben rengeteg börtönszleng szerepel, még nem dolgoztam börtönben. Az internetről töltöttem le a szlengszótárat. Témaválasztásban viszont sok helyen visszaköszön a munkahelyem. Drogosokkal is foglalkozom, így például a Kérek még magamból című szám szövegére elég vastagon hatással volt a civil foglalkozásom.

hvg.hu: Akkor csodálkozom, hogy nem mentetek el gengszterrap vonalba.

Titi: Az nem lenne hiteles. Biztos tudnék írni egy gengszterszöveget, de az én számból nem valószínű, hogy elhinné bárki is az ilyen típusú megmondást.

hvg.hu: Otthagynátok a munkátokat a zenélésért?

Móki: Nem, Isten őrizz!

Titi: Lehet, hogy ezzel a zenész barátaink vitatkoznának, de nagyon jó anyagilag függetlennek lenni a fellépésektől.

Móki: Több zenész társunk is ezen igyekszik. Mielőtt leállt volna anno a Quimby, Gerdesits Ferkó (a Ludditák, s egyben több más ismert együttes dobosa – a szerk.) előtte egy ideig megpróbált csak a zenélésből élni, és nem igazán sikerült, pedig ő egy csomó ismert zenekarban dobol. Ez azért jelzésértékű. A mai napig, ha teheti, állást és munkát vállal máshol is. Nem jó csak erre támaszkodni, mert nagyon kiszolgáltatottá tesz.

hvg.hu: Ettől a kiszolgáltatottságtól féltek?

Móki: Ne csak anyagilag értsd ezt a kiszolgáltatottságot!

Titi: Ha egy ember ebből él idehaza, akkor nagyon sok mindent be kell áldoznia. Például akkor már lehet, hogy szempont lenne, hogy slágeresen, rádióbarát számot írjunk, hogy minél többet játsszák a rádiók, s minél több pénz folyjon be a jogdíjakból.

hvg.hu: Tehát akkor nálatok a Ludditák egy hobbi?

Móki: Igen, egy költséges hobbi, ezt szoktuk mondani.

Titi: Ha több pénz jön belőle, több pénzt forgatunk vissza a produkcióba. Jobb parókákat, jobb kosztümöket bérelünk. Ez többnyire el is viszi a koncertgázsit.

hvg.hu: A sztárság sem vonz?

Móki: Egyáltalán nem. Ha meghallgatod a Jugoszláv című számunkat, ami a Fonogram-díj-átadós élményeinkről szól, láthatod, hogy miért nem kívánkozunk bekerülni ebbe a „sztárközegbe”. Amikor a Hooligans együttes bekiabálja Rúzsa Magdinak, hogy „ez nem is magyar, jugoszláv!”, és senki meg se rezzen, vagy épp jóízűt röhög, akkor erre nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ez nem a mi asztalunk. Mondhatnám úgy is, hogy nagyon vastag bőr kell az arcra ahhoz, hogy egy zenekarnak 30 milliós jogdíjat csengessenek le évente, túl sokba van. Ha ebbe a játékba belemennénk, akkor mi már nem is a Ludditák lennénk – és „arra” a Ludditákra már senki nem lenne kíváncsi. Mi legalábbis biztosan nem.