Budapesti Wagner-napok 2008
Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – tetralógia
június 19-22. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Budapesti Wagner-napok keretében

Fischer Ádám Ő és a zenekar nem fáradt bele a négy napba © Pető Zsuzsa/Művészetek Palotája

Ne bonyolódjunk most a keletkezés- és előadástörténet korábbi részleteibe, pedig milyen érdekes párhuzamokat vonhatnánk az akkori és a mostani közönség összetétele között! Tavaly kétségkívül új fejezet nyílt a Művészetek Palotájában, amikor Fischer Ádám víziójának első felét váltotta valóra Hartmut Schörghofer. A Rajna kincse és A walkür 2007-es látványvilága a dogmatikus szellemű Wagner-rajongókat megosztotta, ám ők sem tudtak ellenállni az énekesi és zenekari teljesítmény erejének. És lám, egy év elteltével nemcsak megbarátkoztak vele, hanem elfogadták ezt az elképzelést.

Idén gördülékenyebb, csiszoltabb lett az első két darab előadása. A tavalyi nyomvonalon haladva dolgozták ki a másik két részt; az átlátszó üvegfal installáció, amely ajtószerűen nyíló elemekből áll, jól szolgálta a Siegfried vizuális környezetét. A fal esztétikusan világítható, vetíteni lehet rá álló és mozgó képeket, árnyakat, amelyek asszociációra késztetik a nézőket. Ez az eszköztár abban a pillanatban zavaróvá vált, ha túlságosan konkretizálni próbálta a miliőt: például Az istenek alkonyában, amelyben a Gibichungok várát jelenkori menedzserirodaként ábrázolta. Schörghofer ebben az utolsó részben csupán dizájnerként működött, s nem mutatkozott olyasvalakinek, akinek személyes, önálló elképzelése van Wagner művéről. A 2008-as verzió – szerencsére – nem tekinthető véglegesnek, lezártnak, mert Fischer Ádám többször is hangsúlyozta, hogy az alapelvet föl nem adva készek finomítani a produkció bármely elemén.

A tavalyi szereposztás idén néhány ponton megújult, ami természetes, hiszen a Budapesti Wagner-napok sorozata – amely remélhetően hagyományos fesztivállá nő – ma még alkalmi esemény. Így is elmondható, hogy ennyi neves és kitűnő, a pályája zenitjén járó énekes hosszú évek óta nem járt Budapesten. Fischer Ádám minden szerepre megtalálta az ideális szereplőt. Könnyű neki – vélhetnénk –, hiszen mindegyikükkel dolgozott már Bayreuthban, Bécsben, Zürichben, Münchenben vagy másutt. Éppen ezért kivitelezhető ez a tényleg őrült vállalkozás – annak ellenére, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben nincs lehetőség hosszú próbaperiódusra, hiszen a Művészetek Palotájának feszes műsorrendje ezt nem teszi lehetővé. Az sem valószínű, hogy a sztárok hosszú budapesti „állomásoztatását” elviselné a Wagner-napok költségvetése. Egymás tudására, tapasztalatára és ambíciójára lehet csak építeni.

Idén Alan Titus személyesítette meg Wotant A Rajna kincsében és a Siegfriedben. Az énekes 2001-ben találkozott Bayreuthban Fischer Ádámmal – amikor a karmester az elhunyt Giuseppe Sinopoli előadásait átvette. A Rajna kincse számára újdonság volt, robusztus, tekintély parancsoló alkatához képest erőtlennek mutatkozott. A Siegfriedben – amelyre nyilván jobban fölkészülhetett – a vándor isten szólamát magabiztosan, energikusan énekelte. A négy egymást követő este legszebb emlékeit éppen a Siegfried adta. A látvány tartózkodó egyszerűsége hagyta az énekes-egyéniségeket kibontakozni; talán a hangok színe és a karakterek is ez alkalommal simultak leginkább össze. Christian Franz (2006-ban Parsifal, 2007-ben Loge A Rajna kincsében és A walkür Siegmundja) Siegfriedként is elsöprő sikert aratott, miután idén is abszolvált egy remek Logét. Franz magától értetődő természetességgel bújik a Wagner-hősök bőrébe. Birtokában a varázslatos képességnek, ami nem tanulható, csak fejleszthető. Kicsit kocka termetű, nyaka szinte nincs is, nem tudni, hogy a fekete ing alatt enyhén pocakosodik-e vagy monumentális rekeszizmot fejlesztett. De elhiteti, hogy ő a mozgékony láng-Loge és a rettenthetetlen Wälsung-ivadék: Siegfried, aki szerelemre gyújtja a fényes eszű Brünnhildét. A hang ő és ő a hang – nem számít, hogy mikor szép és mikor csak jellemző, mert mindig drámai szituációt teremt.

Ez a drámai készség hiányzott eleinte A walkür idei Siegmundjából, Stig Andersenből, aki végül Az istenek alkonya Siegfriedjévé lényegült át. Hasonlóképpen hozzá és Alan Titushoz, nehéz volt megbarátkozni Susan Bullock Brünnhildéjével, ami arra utal, hogy a kész első részekbe nehezebb volt beállni, mint a két új előadásba. Bullock is Az istenek alkonyában bontakozott ki igazán. A karakterben és mennyiségben is jelentősebb szerepet szépen építette föl, és a végére a megszokottnál könnyebb szoprán orgánum sem zavart. A Siegfried Brünnhildéjeként – A walkür Sieglindéjeként is színre lépő – Evelyn Herlitzius mutatkozott be. Jó híre megelőzte az énekesnőt, aki minden regiszterben erőteljes hang birtokosa, talán a kelleténél több vibratóval. Hogy ez valami átmeneti tünet-e vagy egyszerűen ilyen, majd ősszel kiderül, amikor a budapesti közönség Beethoven Fideliójának Leonórájaként már ismerősként üdvözölheti őt.

A walkür Wotanját a finn Juha Uusitalo énekelte, aki hangszeres múltjának megingathatatlan muzikalitásával tűnt föl. Honfitársa, Matti Salminen Az istenek alkonya Hagenjeként tért vissza a Művészetek Palotájába. Martin Welker idén is Alberich figurájában nyújtott (most már három részben) emlékezetes alakítást. Cornelia Kallisch Erda, illetve Waltraute szerepében új szereplő volt. Németh Judit A Rajna kincse és A walkür Frickájában ismételt, friss feladatot pedig Az istenek alkonya egyik nornájaként kapott. A főszerepekre meghívottak mellett a jelentős és kisebb, ám fontos szólamokban is elsőrangú művészek léptek pódiumra a német nyelvű előadásokon: Herczenik Anna, Schöck Attala, Temesi Mária, Wierdl Eszter, Fekete Attila, Gál Gabriella és mások.

Tavalyi méltatásunkban is kiemeltük a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának ihletett előadását. Az eltelt egy év rengeteg, itt nem részletezhető, egzisztenciális fenyegetettségből eredő pszichikai teherrel sújtotta az együtteseket. Ez azonban a teljesítményükön nem hallatszott, méltán hívták ki őket a színpadra Az istenek alkonya és a Budapesti Wagner-napok végén. A közönség vastapsát kiérdemelték, nemcsak lelki és fizikai állóképességükkel, (ami önmagában sem kevés), hanem odaadásukkal, amellyel Fischer Ádámot követték.

És Fischer Ádám? Nos, az őrült vállalkozás spiritus rectora úgy pattant ki a négy este után a pódiumra, mint aki valóban kész nyomban elölről kezdeni az egészet. Jövőre sokan ismét szívesen vele tartanának.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely