Rebecca Major Budapesten "A nagy konyhaasztalnál zajlottak a viták" © hvg.hu

hvg.hu: Édesanyáddal és nővéreddel együtt 1976-ban hagytátok el Magyarországot. A Dohány utában működő  Lakásszínház úgy ahogy volt, a hatóságok nyomása elől Párizson és Amszterdamon át New Yorkba emigrált. Mire emlékszel a kivándorlás első pillanataiból?

Rebecca Major: Nem sok mindenre. Párizsban levest akartunk főzni, de nem volt pénzünk, és a kertekből, az utcáról szedtünk fűszereket. Leginkább a szegénység élménye jut eszembe. Meg az, hogy amikor elmentünk Budapestről, a repülőtéren a határőrök széttépték a babáimat, a játékaimat, mert pénzt és értékeket kerestek. Nem volt könnyű itthagyni a papánkat. Ráadásul kétszer egymás után költöztünk, először Párizsba, majd utána New Yorkba. Meghívták a színházat Baltimore-ba és ott dőlt el, hogy New Yorkba megyünk, onnantól kilenc évig a nyugati 23. utcában éltünk együtt egy házban. Magyarország pedig még messzebb került.

A Squat Theatre 1976-ban, Párizsban Jobbról a második Rebecca Major © squattheatre.com

hvg.hu: Együtt éltünk – mondod, de hogyan kell ezt elképzelni? Hogy teltek a mindennapok?

R. M.: Ez egy hatalmas ház volt, ötszintes, tágas épület a nyugati 23. utcában. Az előadásoknak helyet adó tér a földszinten volt, az utca felé néző nagy ablakkal, afféle kirakattal. Felette volt egy lakás és egy konyha. Vagy inkább bár. Ez ugyanis előttünk klubként, korábban meg étteremként működött. Elég híres is volt amúgy, különböző filmeket is forgattak itt. Egy-egy családnak, párnak tulajdonképpen egy szint jutott, hatalmas terek voltak és a nagy közös konyha. Magánélet? Nemigen volt számomra lényeges, inkább a felnőtteknek volt fontos kérdés, gondolom. Én úgy láttam, mindenki elég jól kijön egymással. Azért voltak nehezebb időszakok, Koós Anna és Halász Péter válása, amikor szétköltöztek, de mégis közel maradtak egymáshoz. Egyetlen nagyobb nézeteltérésre emlékszem összesen. Általában a viták a munka köré csoportosultak, a nagy asztalnál zajlott minden a konyhában. Itt beszélték meg a készülő darabokat, hosszú, véget nem érő beszélgetésekre emlékszem. Maga a vita is a kreatív folyamat része volt.

hvg.hu: Gyerekként benne voltál a Squat darabjaiban?

R. M.: Az első, amelyben benne voltam úgy igazán, az tizenegy éves koromban volt. Előtte is szerepeltem, de nem volt szövegem, például az egyik darab egy vacsorával végződött, és ebben minden gyerek részt vett. Tizenegy évesen átvettem Bálint Eszter szerepét, aki Ulrike Meinhofot játszotta az Andy Warhol’s Last Love című előadásban. Később bekerültem a színház retrospektív sorozatában a Pig! Child! Fire! című előadásba is. Aztán tizennyolc évesen újra játszottam, akkor már felbomlott a színház, de Bálint István és anyám, Buchmüller Éva továbbvitték a nevet. Három darabot hoztak össze, ezek voltak az L-train To Eldorado, a Dreamland Burns és a Full Moon Killer. Halász Péterrel megmaradt a kapcsolatom, később amikor már Budapesten is dolgozott, hívott ismét. Részt vettem itt az általa rendezett Pierro della Francesca-kabaré című produkcióban. Játszottam a The Case of Bata Boots című előadásában Hollandiában és a New Yorkban, a Fly By Night-ban New Yorkban és egy belgiumi darabja, a Hotel Verloren Kinder számára terveztem díszletet és jelmezt.

hvg.hu: Miként zajlott a Squatban a közös munka, a darabok létrehozása? Hogyan emlékszel vissza erre?

R. M.: A próbák gyerekszemmel elég egyszerűen zajlottak: volt egy feladat, amit meg kellett oldani. Mi, gyerekek amúgy is szívesen vettünk részt ebben, jó móka volt, és gyorsan tanultunk. Élveztem. De voltak félelmetes pillanatok is. A Pig! Child! Fire!-ban a legutolsó jelenet az, hogy Anna (Koós Anna, jelenleg Budapesten él - a szerk.) felnyitja a padlón a pincelejáró hatalmas ajtaját és engem leküld a sötétbe. Ez egy valódi pince volt, én lementem, ő pedig rámcsapta az ajtót. Látványos vég volt. De amikor zsinórban játszottuk, estéről-estére, előfordult, hogy elfelejtettek felhozni onnan, amíg véget nem ért minden és ki nem ürült a terem. Ültem a sötétben félórákat. Szóval volt némi káosz is a móka mellett.

hvg.hu: Hogyan lehetett fenntartani a nagy házat, eltartani benne a családokat?

R. M.: Volt olyan, hogy kikapcsolták a gázt, mert nem bírtuk kifizetni. Olyankor nem volt fűtés és melegvíz. Elektromos melegítőket tudtunk csak bekapcsolni, de amúgy is kifűthetetlen volt az a hatalmas épület. A téli hidegekre emlékszem. Meg arra, hogy amikor a barátaimnál vagyok és mosogatok, a mamájuk megkérdezi: miért nem használsz melegvizet? Szóval elszoktam a melegvíztől. Apróságok, de ez is benne volt az életünkben. A kilenc év alatt, ameddig ott éltünk, párszor tartoztunk a bérleti díjjal, a végére maradt némi adósság, és volt, hogy a színház támogatói segítettek ki bennünket. De közben a színház hozott is némi pénzt, még ha nem is eleget. A felnőtteknek nyilván stresszes helyzet volt, gyerekként nem nagyon zavart.

Rebecca Major: Family Portraits (Boris), 2000-2003 A "Családi portrék" sorozatból © rebeccamajor.com

hvg.hu: Egy idegen nyelvű és igen összetartó művészi közösség gyerek tagjaként hogyan alakult a kapcsolatod az iskolában a többiekkel?

R.M.: Minden gyereknek más volt a helyzete. Bálint Eszter és a nővérem, Boris másként élték meg, mert idősebbek voltak. Nekem nagy szükségem volt a barátságokra. De működött a dolog, voltak barátaim, akiknek a szüleivel többször mentem nyaralni is. Különleges helyzetem volt, olyasmit is láttam, amit a barátaim a suliban biztosan nem. Merthogy a színház elég sokat utazott, turnéztunk a darabokkal. Végletes élethelyzetek voltak, egy-egy turnén egyszer szűkösen éltünk, másszor elsőosztályú körülmények között. Közben a színházban a nagyobb gyerekek már egyre kevésbé tartottak velünk, élték a maguk életét. Eszter és Boris elindultak a New York-i éjszakába. Eszter valahogy így ismerkedett meg azzal a közeggel, amelyben aztán elkezdte a maga pályáját. Jim Jarmusch (filmrendező; Florida, a paradicsom című művében játszott Bálint Eszter - a szerk.), John Lurie (zenész, színész - a szerk.) lettek az ismerősei.

hvg.hu: Idehaza keveset lehetett tudni a Squatról. De legendák terjedtek arról, hogy fontos hely volt a nyolcvanas években a New York-i progresszív művészeti, színházi színtéren.

R. M.: Igazi találkozóhely volt. A színház mellett night clubként is működtünk, ahol koncertek voltak, és megfordult egy csomó zenész is az undergroundból. A programokat a színház szervezte Gát Jánossal együtt (ma galerista New Yorkban - a szerk.). Megjelentek hírességek is, Debby Harryre és Brian Enóra emlékszem. Rendszeresen fellépett nálunk Sun Ra, a Lounge Lizards, a Kid Kreol and the Coconuts, a DNA, amelyben Arto Lindsay zenélt és számos jazz zenekar. Játszott ott Nico is, egy róla készült videófelvétel bekerült az egyik előadásunkba, a Mr. Dead and Mrs. Free-be, ő mga pedig hónapokig velünk maradt. A Squat mint hely nagyon nyitott volt, bárki ott maradhatott, és vendégül láttuk. Jöttek amerikai színészek máshonnan, Jennifer Stein, Kathleen Kendel például. Meg Jimi Hendrix egyik volt dobosa is, Bobo Shaw, aki szintén bekerült az egyik előadásba. Másrészről viszont a Squat nemigen vett részt mások munkáiban, elég zártak voltunk ebből a szempontból - bár a késői időkben volt kapcsolatunk a Wooster Group-pal. Azonban az alapelv mégis az volt, hogy foglalkozzunk a saját dolgunkkal.

hvg.hu: A nyelv problémát jelentett?

R. M.: Kezdetben igen. A felnőttek szerették volna, ha mi minél hamarabb megtanulunk angolul, igyekeztek velünk angolul beszélni; részben ezért van, hogy nem tudok rendesen magyarul. A darabok angolul mentek, de a próbákon magyarul zajlottak a viták, ezekből persze az ottani közreműködők kimaradtak, nem értvén, mi történik, miközben a többiek felhevülten kiabálnak. A csapat időnként bezárkózott a nyelvbe, legalábbis az elején.

hvg.hu: Mi tartotta össze a társulatot az emigráció, a költözések, a közös egzisztencia kényszere közben?

R. M.: Színházat akartak csinálni. Ezért hagyták el az országot, ezért mentek máshova élni. Szükségük volt egymásra, hogy összetarthassák a dolgot, és csoportként erősek tudjanak maradni. Kilenc év nagyon komoly időnek számít egy csoport életében. Érzésem szerint tovább is tarthatott volna, ha a mindennapok kicsit könnyebbek. De közbejött sok probléma. A mindennapokban és az emberek között. Megjelentek például a drogok. Fogytán volt az energia, megrongálódtak a viszonyok, és ez töréspontokhoz vezetett. Nincs persze egyetlen ok, amire ráfoghatjuk, egyszerűen ez a dolog természete: minden csoport életében eljön a szakítás pillanata.

hvg.hu: Arról sok visszaemlékezés szól – köztük Bálint István szövegei, versei is –, hogy a nyolcvanas évek New Yorkjában mekkora szerepet játszottak a drogok. Elkerülhetetlen volt, hogy a Squatot is elérjék?

R. M.: Biztosan volt némi naivitás azzal kapcsolatban, hogy mennyire veszélyes tud lenni a drog. Először inspirálónak tűnik, aztán, ha valaki a rabjává válik, átveszi az ellenőrzést. Pár embernek a csoporton belül komoly problémákat okozott – talán nem árulok el nagy titkokat ezzel – István, Halász Péter, Breznyik Péter és János is keresztülment ezen. Amikor dolgoztak, akkor azért erősek és tudatosak tudtak maradni. Ismerjük a közhelyet: számos író és művész használt szereket. Amikor a valóság és a realitás közt egyensúlyozol, valahogy mégis muszáj megtalálni az egyensúlyt. Helyetted nem csinálja meg senki más. New York elég kegyetlen hely volt, a tétek egyre nagyobbak lettek, a drog valamiféle menekülés volt sokaknak, de nem könnyített meg semmit. Drága volt az élet, megugrottak az ingatlanárak. Amikor odaérkeztünk a hetvenes évek végén, a gazdaság nem állt valami jól, alacsonyak voltak az ingatlanárak is. A nyolcvanas évek viszont hihetetlen áremelkedést hoztak. Egyszerűen nem lehetett többé hosszú távon gondolkodni a ház jövőjéről, mert pusztán a hely, ahol állt, több milliós értékű tulajdon lett. Ez messze túl volt azon, amibe egy alternatív színház beleszólhat. Az épületet aztán persze le is bontották, egy filmszínházat építettek a helyére.

hvg.hu: A színházi múltnak milyen szerepe van a te művészi jelenedben? Hogyan hatott a gondolkodásodra?

R. M.: Elég későn jöttem rá, hogy voltaképpen mennyire. Festéssel kezdtem, aztán váltottam fotográfiára és nagyon is teátrális indíttatású képeket hoztam létre, beállított jeleneteket, színészekkel, jelmezekkel. Egyszerűen ez volt természetes számomra. Mostanában installációkat csinálok, ami szélesebb skálán mozgó valami. Látványos, akár a színház, de más szinten hat az intellektusra. Szóval le se tagadhatnám a színházi múltam. De vannak rejtettebb hatások is. Most, hogy apám elhunyt, megnéztem sok régi munkáját. És felfedeztem azokat a tudat alatti szálakat, amelyek nálam is megjelentek. Mintha az előző generációk lenyomata is látszana. A nagyapám üvegek metszésével foglalkozott, és azok a vonalak, apró, finom megoldások aztán visszaköszönnek apám grafikáiban. A saját munkámban is észreveszem apám hatásait, legalább annyira, mint a színházéit.

Major János: Kémények; 1967, rézkarc

hvg.hu: Hogy alakult a vele való viszonyod? Gyerekként elszakadtál tőle. A szüleid számára nehéz döntés lehetett a radikális szakítás. Mit tudsz a hátteréről?

R. M.: Nem beszéltem velük erről sosem. Nem tudom pontosan a hátteret. Gyors, hirtelen döntés volt, azt hiszem, még akkor is, ha nem lehetett nagyon váratlan. Apám talán azt hitte, hogy csak egy időre megyünk el. A törés aztán sok mindent felszínre hozott benne, rég eltemetett dolgokat. Gyerekként élte át a háborút, zsidóként nagyon sok traumatikus élménnyel, amelyeket mind hordozott magában. Egyedüli fiúgyermeknek maradt meg a családból, és aztán valamiképp az új családját is elvesztette. Mélypontjai, összeomlásai voltak, gyógyszeres kezelések. Egész a legutóbbi időkig küzdött az élmények okozta problémákkal.

hvg.hu: A hazai képzőművészet egyik rejtőzködő alakjának tűnt. Nem volt szem előtt, mégis sokan tudják, hogy fontos alkotó.

R. M.: Beszélt néha arról, hogy mennyire nincs elismerve, és olyannak tűnhetett, mint aki vágyik a sikerre. De azt hiszem, hogy igazából nem vágyott rá. Tartott attól, hogy megváltoztatja, átformálja a siker. A művészete olykor provokáló, kényelmetlen volt, ahogy a személye is tudott kényelmetlen lenni. Önmaga számára is. Kívülálló maradt, de nem szándékosan, hanem a természetéből fakadóan. A siker vagy a hírnév felborította volna ezt a helyzetet. A késői munkái kifejezetten zavarba ejtők, mert eléggé pornografikusak. Vegyes színvonalúak, de vannak köztük rendkívül jók. Nagy mennyiségről van szó, és most módom nyílt áttekinteni. Nem könnyű, hiszen a szülei szexusával, tudatalattijával nehezen szembesül az ember. Apám munkái mindig is reakcióra késztették a befogadót. Zavarba ejtették. Ez a személyiségének része volt.

hvg.hu: Mi lesz a művek sorsa?

R. M.: Ami most tudható, az az, hogy szeretnénk egy nagyobb életmű-kiállítást belőlük és egy alapos monográfiát. Az ő kívánsága is ez volt. Jó volna mindezt egy nagyobb intézménnyel együttműködve megvalósítani. Ami a közgyűjteményekben található, azok nem feltétlenül a legjobb művei.

hvg.hu: Kapcsolatban vagy a Squat egykori tagjaival?

R. M.: Bálint Eszterrel jó barátságban vagyok. Zenél, kiadott egy lemezt pár éve Flicker címmel, és most dolgozik a következőn. Közben fia született, már három éves. Eszter Los Angelesben élt egy darabig, ott játszott filmekben is  – az egyikben David Bowie partnereként  – de most a zenére és a családra koncentrál. A közelmúltban az ő édesapja, Bálint István is meghalt.

hvg.hu: A többiek?

R. M.: A nővérem, Boris most végzett szociológia szakon, a New York-i New School-ban. Palotai Klára az NYU-n (New York University - a szerk.) dolgozik és ő tartja fenn a Squat website-ját, amelyen a színház egész egykori tevékenysége dokumentálva van. Buchmüller Éva tervezőművész, főleg murális munkákat készít, építészekkel dolgozik együtt. Díszlettervezőként amúgy komoly díjakat kapott még a színház évei alatt, és Broadway-produkciókba is hívták, de ezeket nem vállalta. Petya, azaz Breznyik Péter Staten Islanden él, van egy 15 éves fia és nemrégiben elvált feleségétől, Csillag Veronikától. Halász Péter két lánya New Yorkban él. Judit, vagy Galus, ahogy mi hívtuk, szintén szociológiát végzett és egyetemen tanít. Cora Fisher pedig tervező, a Cooper Union képzőművészeti iskolában végzett, most Parble Ink néven van egy t-shirt biznisze, azaz pólókat tervez. Ami rajtam van, azt is ő csinálta.