Időugrás: a múlt átírása jót is tehet
"Elképzelhetetlen volt számomra, hogy a képzőművészeti főiskolára menjek, és azt, ami a legfontosabb számomra, egy szigorú hierarchikus viszonyban érleljem ki" - mondja indulásáról és saját, olykor provokatívnak tűnő művészi útjáról Csáky Marianne képzőművész. Most látható kiállításának anyaga a múlt átírásáról szól. Kétezerötszáz fotónegatívot örökölt nagyapjától, amelyeket szokatlan módon használt fel.
hvg.hu: Az egyik önről szóló kritikában van egy mondat: „Nem lehet nem észrevenni, hogy mi van ezeken a műveken.” A szakíró a korábbi műveire utalt: faragott vágódeszkák nagyon is explicit szexjelenetekkel. Essünk túl a kérdésen: miért ezekhez a jelenetekhez nyúlt?
Csáky Marianne: Metonimikus utalás mindenfajta vágyra. Az ember szexuális része elválaszthatatlan a lénye többi részétől. A munkáimban ez az utalás tehát nem leszűkítése a vágyak világának, hanem éppen kiterjesztése. Nem egy bizonyos tematikát kerestem, hanem ez a tematika utalt arra, ahogy a saját utamat próbáltam megtalálni. Arra az időszakra megy vissza, amikor kamasz koromban azon kezdtem el gondolkodni, hogy én mint emberi lény hogyan tudok kialakítani viszonyokat, kapcsolódásokat a többi emberhez és a világhoz - nem előre programozott módon. A test és a szexualitás megjelenítése utalás a vágyakra és az identitáskeresés része is volt.
hvg.hu: Ezek a tárgyak azonnal hatnak, a testiséghez mindenkinek van viszonya. Azt elfogadja, hogy provokatívan hathatnak, vagy pornográfnak tűnhetnek?
Cs. M.: A szexualitás mindenki számára fontos, ezért ezek a művek rögtön betalálnak. Van, akit provokál, van, akit elgondolkodtat. Nem akar provokatív lenni. A pornográfia pedig politikai fogalom. A modernitás korában minden korszakban azt a részét jelenti a vágyak világának, amely már tiltott vagy korlátozott. Engem nem ez foglalkoztatott. Másrészt pusztán a tematika alapján, vagyis, hogy milyen jelenetet ábrázol egy kép, szerintem lehetetlen meghúzni a pornográfia határát. Nincs olyan pozitúra, amelyet valahol valaki ne használt volna fel olyan módon, amit művészetnek tartunk.
hvg.hu: Háztartási eszközöket használt, vágódeszkákat. A veszélyesség képzetét keltették bennem, mert a vágódeszkán általában éles késsel nyiszálunk valamit. Mondjuk vérest húst.Idilli képek "Nagyapám 1956 után üldöztetésnek volt kitéve. Éppen ettől támadt nagyszüleimben az a törekvés, hogy odahaza valamilyen harmonikus világot hozzanak létre. Visszakényszerültek, visszamenekültek a magánéletbe. Az összes fotó, amit nagyapám ekkor csinált, idilli. Nagyon erős volt bennük a vágy, hogy átírják azt, amiben vannak. Nem azt fotózták, ami az élet, hanem azt, amit ők teremtettek."
Cs. M.: Azon a kiállításon kétféle tárgy volt, vágódeszkák és festett üvegedények. Az első darabok a nagymamám háztartásából valók voltak, számomra otthonos, megszokott tárgyak. Pont ezért esett rájuk a választás; egyszerűek, hétköznapiak és nagyon szépek. Mások számára lehet, hogy veszélyt rejtő tárgy a vágódeszka, de nekem nem. A vágódeszka tucattárgy, tömegtermék. Az is benne van, hogy az élmények, amelyeket mindenki egyedieknek hisz és akként él meg, mennyire nem azok, nem lehetnek azok. A társadalom által mindjárt értelmeződnek, és ezek az értelmezések vissza is hatnak ránk.
hvg.hu: Ez a tárgyhasználat visszamutat az ön néprajzos múltjára?
Cs. M.: Az ember abból dolgozik, amilyen élmények érik. Sok használati tárggyal akadt dolgom, amelyet valamilyen célból díszítettek. Alföldi pásztorok faragtak hasonló formájú tárgyat, úgynevezett sulykolót. Éppenséggel erotikus faragások és bemetszéses minták is voltak ilyeneken. De ezt csak a bátrak adták, gondolom, mert jegyajándék volt az ilyesmi.
hvg.hu: Önnél mindig hangsúlyos szerephez jutnak a technikák és anyagok. Faragás, festés, fotó, bőr, műanyag, fém. Minden munkájához új technológiát tanul?
Cs. M.: Ahhoz választom a technikát, amit éppen meg akarok csinálni. Hogy olajfestés, faragás, fotó vagy hímzés, teljesen mindegy számomra. A választott technikában viszont el kell mélyedni, hogy jól működjön.
hvg.hu: A mostani kiállításán is egyedi technikák sorakoznak. Mesélne ezekről?
Cs. M.: A Time Leap, azaz időugrás című kiállítás az emlékezetről szól. A családi múltról, arról, hogy a gyerekkoromban engem ért élmények hogyan alakították a mostani lényemet, jelenkori viszonyaimat. Háromféle tárgytípus szerepel: lightboxok, hímzett fotók és domborított, rajzolt bőrök. Minden munka régi családi fotókat használ fel. Ezeket a nagyapám készítette, a fotók másik rétegét pedig én. A lightboxok alapját hatszor kilences síkfilmnegatívok és üvegnegatívok képezik. Beszkenneltem a negatívokat, majd saját magamról készített színes fotók negatív figuráit beillesztettem a régi fekete-fehér negatívokba. A nagyapám rendkívül gondos ember volt, a negatívokról naplót vezetett, számmal, dátummal, leírással látta el őket, rögzítette a helyet, a fényt, a beállítást is. Úgy fotóztam, hogy az eredeti kép pontos beállításait és fényviszonyait vettem alapul, azt akartam, hogy megegyezzen azzal, amit ő használt. A digitális fájlokból aztán az úgynevezett light jet print eljárással készítettem el képeket; ez olyan eredményt hoz létre, amely már nem pixeles hatású nyomat, hanem az analóg felvételekhez hasonlatos fotóeljárással készült kép. Az eredeti analóg negatívot így gyakorlatilag ismét majdnem analóg negatívvá alakítottam, csak belekerült egy időugrás. Ugyanis mindegyik képen kétszer szerepelek, nyolc hónapos és négy éves korom között, valamint most. Meg akartam tartani azt az élményt, ahogy egy negatívot nézünk a fény felé tartva, ezért építettem a dobozokat. Függőlegesen áll maga a negatív, mögötte 45 fokban egy tükör van, fönt a falat megvilágítom egy lámpával, ez a fény vetül a tükörre és így válik láthatóvá a kép.
© Stiller Ákos |
Cs. M.: Gyerekkoromtól kezdve érdekelnek a praktikus, kézzel megcsinálható dolgok. Nagyapám mellett nőttem fel, aki ezermester volt. Az ő festékeit, ecseteit, faragó szerszámait, régi fényképezőgépét, nagyítógépét kezdtem el használni. Ő 1956-os szerepe miatt – ami valójában igen csekély: egy munkahelyi munkástanács kezdeményezője volt – elvesztette az állását, élete végéig csak segédmunkásként dolgozhatott, és soha nem rehabilitálták. Így nagyanyámmal együtt egyfajta ház körüli, gazdálkodói létbe kényszerült vissza. Mindent maguk termeltek meg, a ház körül állatokat tartottak. Gyerekkori emlékem például, hogy a kamra tele van szögelve lenyúzott állatbőrökkel. Nagyanyám varrta ugyanis a ruhákat és a cipőket is. A bőr éppen ezért lett számomra kézenfekvő anyag, amikor az első műveimet csináltam, nem is használtam más anyagot, csak bőrt. Akkor kísérleteztem ki a préseléses eljárást is. Ezek a művek itt sertésbőrből készültek. Régi fotók jeleneteit rajzoltam rájuk, de a bátyámat és saját magamat csak nagy kezdőbetűk jelölnek: M és L. Azt az identitást szerettem volna megjeleníteni, ami a gyerekkorunk sajátja volt; amikor a szoros családi közegbe ágyazottságunk olyan egyértelművé tette, hogy azok vagyunk, akik. Függetlenül attól, hogy milyen tulajdonságokkal ruházzuk fel magunkat, vagy hogyan reflektálunk magunkra.
hvg.hu: Szerepelnek itt fekete-fehér fotók is, amelyekre ráhímzett. Egyik-másik egészen idilli jelenet.
Cs. M.: Hat nagyméretű fotót állítottam ki, ezekből négy a nagyapám fotója. Két megkomponált jelenet is van, az egyiken anyám látható Madonna-beállításban, karjában a négyhónapos bátyámmal. A másikon én, mint királykisasszony, egy jelmezbál után. Nagyapám sokszor készített beállított képeket. Egyébként is rengeteget fotózott, 2500 negatívot örököltem utána. A beállított képeknél nagyanyám volt az „art director”, a kompozíciót többnyire ő találta ki, a ruhákat pedig ő varrta. A képek háttere is fontos. Nevezetesen az, hogy az 50-es években és '56 után a családot tényleg eléggé meghurcolták; apám az 50-es években, nagyapám '56 után volt üldöztetésnek kitéve. És éppen ettől támadt nagyszüleimben az a törekvés, hogy odahaza valamilyen harmonikus világot hozzanak létre. Visszakényszerültek, visszamenekültek a magánéletbe. Az összes fotó, amit nagyapám ekkor csinált, idilli. Nagyon erős volt bennük a vágy, hogy átírják azt, amiben vannak. Nem azt fotózták, ami az élet, hanem azt, amit ők teremtettek. Nekünk, gyerekeknek ez maga volt paradicsom, a ház, az állatok, a különös foglalatosságok, a magunk készítette tárgyak és ízletes ételek. Mesevilág volt. Ahogy nagyapám kiveszi egy kecske manduláját, hogy ne apadjon el a teje, vagy orrcseppet ad egy náthás kis nyuszinak. Nagyanyám pedig úgy jár-kel a szobában, hogy kontyában egy galamb ül, akit megmentett. Nem tudhattuk, hogy eközben életük legszörnyűbb időszakát élik. Száznyolcvan fokkal szembefordultak a valósággal és létrehoztak egy zárt világot.
hvg.hu: Az eredeti fotókra aztán ráhelyezett egy másik réteget.
Cs. M.: A fémlapra kasírozott képekre, tűszúrásnyi lyukakat fúrva a fémbe, ráhímeztem a selyemből kivágott figurákat, amelyek a jelenből jönnek. A varrás nagyon erős kötelék, ez a hatás ragasztással nem jött volna létre. A vajszínű, halvány selyem, éppúgy, mint a bőr, a gyerekkorom anyagai, a nagyanyám által készített ruhákat idézik.
hvg.hu: Nagyon sok minden utal a művekben a gyerekkorra. Ez a sok emlék elég muníció lehetne egy életre. Megmarad önnél ez az utalásrendszer?
Cs. M.: Nem tudhatom. Most úgy alakult az életem, hogy sok mindent végig kellett gondolnom, így a múlthoz való viszonyomat is. Ez az egész kiállítás az átértelmezésről, a múlt átírásáról szól. Politikai szinten szoktak erről beszélni, általában negatív értelemben. Pedig van egy személyes szintje is, és az ember életét tekintve lehet pozitív hozadéka. Úgy tud továbblépni, hogy átír és átértelmez. De annak mindig tudatában kell lenni, hogy soha nem a valóságot ragadja meg, hanem a régi valóság helyett újat teremt. Nálam ez a folyamat hangsúlyozottan nem nosztalgikus. A nosztalgia ugyanis mindig tartósít, rögzít egy régi atmoszférát, érzésvilágot. Amit én csinálok, az állandóan kibillenti, nem hagyja rögzülni.
hvg.hu: Ami az ön helyzetét illeti: a szűkebb szakma ismeri, de nem „befutott” név a hazai közegben. Olykor külföldön jobban ismerik. Nem zavarja ez a kívülállás?
Cs. M.: Annak idején elképzelhetetlen volt számomra, hogy a képzőművészeti főiskolára menjek, jóllehet gyerekkorom óta azt csinálom, amit most. Taszított a szoros mester-tanítvány viszony, hogy azt, ami a legfontosabb számomra, szigorú hierarchikus viszonyban érleljem ki. Az egyetem mellett bejártam a képzőművészeti gimnázium esti rajzóráira, ahol kiváló rajztanárom volt, Göbölyös Gyula, a többit otthonról hoztam, vagy magam fejlesztettem ki. De az egyetemi évek nem helyeztek bele egy szakmai közegbe, a saját utamat kellett járnom. A művészeti életbe, vagy közegbe sem intézményes utakon, kapcsolatok révén kerültem.
hvg.hu: De mintha nem is kereste volna a lehetőséget. Inkább külföld felé orientálódott.
Cs. M.: A családban – pontosan a korábbi rendszerben átéltek miatt – az volt az elv, hogy az ember egy illegitim rendszerben ne próbáljon meg sikereket elérni. Ez nem volt szigorú parancs, csak valahogy ott húzódott az életünk logikája mögött. Meglehetősen negatív hatással volt rám és a bátyámra is, hiszen mi már egy más világban nőttünk fel. Másrészt az ember, ha valamit csinál, szeretné érvényre juttatni, úgyhogy folyamatosan küszködtem ezzel a mélyben dolgozó családi örökséggel. Úgy gondoltam, hogy a művészet az az én ügyem, azért csinálom, hogy általa végiggondoljak dolgokat. Ha meg lehet mutatni, az jó, de csak módjával törekedtem erre.
hvg.hu: A mai napig gyanakvó?
Cs. M.: Ma már azt gondolom, hogy a művészet természetes közegéhez tartozik, hogy megmutatom, kiállítják és meg is veszik. Korábban ez az egészséges folyamat, és maga a piac sem létezett Magyarországon, most van formálódóban. Ami pedig a kapcsolódásokat illeti: Magyarországon élve természetes kell, hogy legyen minden alkotónak, hogy ne csak ebben az országban fejtse ki a tevékenységét, hanem mindenütt. Próbálok utazni és kiállításokat csinálni másutt is, részt venni hosszabb rezidencia-programokon. Voltam Németországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban, idén pedig három hónapot Dél-Koreában, egy szöuli műteremházban. Ezt az állam építtette – azaz a szöuli kortárs művészeti múzeum –, és ide lehet pályázni ösztöndíjért. Koreában állami kezdeményezés, hogy ne csak az autókról ismerjék az országot, hanem a kultúrájáról is. Ázsia hihetetlenül izgalmas terep ma a kortárs művészetben. Együtt laktunk és szoros napi kapcsolatban voltunk a helyi művészekkel, illetve a házban dolgozó német, indiai, indonéz és iráni művészekkel is. Intenzív és jó időszak volt. Meglehetős érdeklődés nyilvánult meg az én munkám iránt is, galeristák, kurátorok, diákok, újságírók voltak kíváncsiak. Kiállítottam és előadásokat is tartottam. Kivételezett helyzetben éreztem magam, de nem csak nekünk szólt ez, hanem úgy tapasztaltam, általában óriási figyelem irányul a művészetre. Nagyon nyitott közeg, „képben vannak”, hogy mi történik Európában, Amerikában és a világ más részein. Sok mindent tudnak, tájékozottak, és ismerik a legfrissebb művészeti teóriákat. Azok a helyi művészek, akikkel találkoztam, többnyire a londoni Goldsmith College-ban végeztek. Egy percig sem éreztem, hogy a kulturális különbségek gátolnák a kommunikációt, és ne értenék a munkáimat. Nagyon jó kapcsolatok épültek ki, Brüsszelben meglátogatott egy ottani kurátor, egy indiai művészt pedig azóta sikerült Budapestre is elhozni.
A Time Leap című kiállítás november 20-ig látható a budapesti MemoArt galériában.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
