New York Bronx nevű városnegyedének múzeuma messze esik Manhattantől, igaz, nem földrajzi értelemben. A kultúrturizmustól érintetlen negyed néhai főutcáján, a fasorral és jobb napokat megélt art decós lakóházakkal szegélyezett Grand Concourse-on lévő múzeumot 1971-ben vigaszdíjként alapította a New York-i városvezetés. Az intézmény – klasszikus példájaként a kultúra politikai használatának – a Bronxot keresztülszelő négysávos autópályával és az azt szegélyező lakótelepekkel tönkretett negyed lakóit igyekezett megbékíteni. A közlekedésfejlesztés és a modernizáció oltárán feláldozott utcai és közösségi életért cserébe kapott múzeum élet helyett művészettel, spontánul szerveződő városi kultúra helyett bebalzsamozott kultúrával kecsegtette a pórul járt helyieket.

Jacques de Villeglé: 122 rue du Temple, 1968 © Műértő

Jamel Shabazz: Untitled, 1981 © Bronx Museum

A szinte kizárólag városi pénzekből fenntartott – és így manhattani társintézményeihez képest súlyosan alulfinanszírozott – hely alapítása óta igazi regionális múzeumként működik. Periférikus státusát nem akarja – és tegyük hozzá, forrásainak szűkössége miatt nem is tudná – mindenáron kiküszöbölni. Zömmel a Bronxban élő, főként fekete vagy afrikai és közép-amerikai művészek és a New York más negyedeiben élő, még karrierjük kezdetén álló fiatalok munkáit mutatja be, illetve a városrész történetét és kultúráját dolgozza fel. Az utóbbiból, szerencsére, van bőven. A valaha olasz, ír és kelet-európai zsidó bevándorlók lakta Bronx nemcsak a modernista városutópia és a gettósodás elrettentő példája, de a latinó kultúra keleti parti fellegvára és a hetvenes évek óta a gerillaművészet és az utcakultúra, a hiphop, a breaktánc és a kortárs graffiti szülőhelye. Az autópálya-építést követően Manhattanbe, Brooklynba és a kertvárosokba menekülő fehér lakosságot felváltó amerikai feketék és latinók közül került ki Afrika Bambaataa és Grandmaster Caz, a múzeum mai épületétől néhány utcányira került sor az első blockpartyra, és itt alakult meg 1973 novemberében a Universal Zulu Nation. Bronx a XX. századi Amerika kultikus helye, ahol a régi város romjain, a gengek közötti háború és a drogok közegében új zenei és közéleti kultúra bontakozott ki.

Bronx utóbbi ötven évének története az utca művészetének története, így nem meglepő, ha az új igazgató, Holly Block vezetése alatt és a Miami székhelyű Arquitectonica építésziroda által frissen felújított múzeum első kiállítása a Street Art, Street Life címet viseli. A városi utca – mint téma és mint helyszín – a klasszikus modernizmus óta a nyugati kultúra nagy motívuma. A nagyváros Baudelaire és Whitman szövegeiben, Manet és Caillebotte képein, Atget és Stieglitz fényképein megjelenő témáját a Lydia Yee által rendezett bronxi kiállítás az 1950-es évektől kezdve mutatja be. A bejárattal szemben lévő falon a dél-afrikai Robin Rhode videója köszönti a látogatót. A johannesburgi romház falára graffitit rajzoló, melegítős Rhode a bronxi utcák legújabb kori történetét Afrika és Amerika, NYC és Joburg között félúton a globális kultúra részeként, a kiállítást pedig a hazatérés önreflektív gesztusaként vezeti fel.

Valie Export: Tapp und Tastkino, 1968 © Műértő

Az egymást laza időrendben követő termek és munkák sora az amerikai utcai fényképészet és az „új fotográfia” kanonikus képeivel, William Klein, Robert Frank és Garry Winograd műveivel veszi kezdetét. Az elkapott pillanatokat rögzítő, beállítás nélküli utcai felvételek képként, azaz múzeumi darabként és történeti dokumentumként is funkcionálnak. A háború utáni Amerika boldogan fogyasztó tömegeiből kikandikáló arcok vagy a szegregáció felszámolása előtti, feketékre és fehérekre osztott köztér fotói megunhatatlanok. Frank vagy Winograd fekete-fehér pillanatfelvételei az elidegenedés és az akolmeleg, a tömeges és az egyedi spontán sokaságát, azaz a nagyvárosi élet minden komplexitását – a Walker Evans-féle dokumentumfotográfia hagyománya szerint – száraz szemmel tudják képbe sűríteni. A New York-i utca járókelői után a kiállítás Párizsba vezet. Jacques de Villeglé talált plakátokra épülő képe, a 122, Rue du Temple az 1950-es évekbeli affichisme egyik legismertebb darabja. A munka a reklámfelületté alakított utca és a mindenütt jelen lévő tömegkultúra képein keresztül az 1945 utáni tömegtársadalom témájára és a városi tér kommercializálódására reflektál. A járókelők által megtépázott hirdetések és politikai plakátok egymásra kövült rétegeit dekollázsként használó Villeglét a kiállítás a városantropológia és a köztéri művészet határterületein mozgó tevékenységek előfutáraként mutatja be.

A köztéri motívumgyűjtés mint művészeti tevékenységforma az 1960-as évekbeli politikai és ellenkulturális mozgalmakkal párhuzamosan alakította ki a köztéri művészet új, akciókra és performanszokra épülő formáit. A Fluxus részeként a George Maciunas szervezésében létrehozott Street Events-sorozat a polgárjogi és a női egyenjogúsági mozgalmakhoz vagy a vietnami háború elleni tüntetésekhez hasonlóan vitte az utcára az életet, hogy aztán művészetet csináljon belőle. George Brecht, Alison Knowles vagy Vito Acconci a nyilvános és a magánszférát egymásba játszó, gyakran utcaszínházszerű vagy éppen detektívregénybe illő akciói és happeningjei az utca terét művészeti színtérré, játszótérré vagy éppen csatamezővé alakították.

A neoavantgárd utcaművészet európai példáit bemutató szekcióban – többek között a Beuys 1972-es, berlini utcaseprő-akciójáról készített film társaságában – Valie Export filmjei és akciódokumentumai láthatók. Az európai feminista performanszművészet egyik csúcsa, az 1968-as Tapp- und Tastkino és a Peter Weibelt Bécs utcáin kutyapórázon vezető Exportról készített akciófotók a férfiak uralta közszférában tárgyasított és mitizált női testet, illetve a nemi szerepek hagyományos rendjét teszik közszemlére. Az utcán zenélő, fogat mosó, installációt építő vagy rendőri razziát és szexmozit imitáló akciók a mindennapok rituáléiból és a társadalmi tabuk közszemlére tételéből gyúrtak keveréket. A járókelőket hol nézővé, hol résztvevővé vagy éppen áldozattá tevő események a közösségi létezés és az egyéni szabadság modelljeit igyekeztek újragondolni, miközben hátat fordítottak a művészeti intézményrendszernek, és olyan esemény alapú munkákat hoztak létre, amelyek – a konceptuális művészethez hasonlóan, a pop-art és a minimalizmus tárgyaival pedig ellentétben – a művészet termékké és áruvá válását szándékoztak ellensúlyozni.

A nyolcvanas és a kilencvenes éveket felvonultató munkák között sok az ismerős – Basquiat még SAMO néven jegyzett graffitijei vagy Sophie Calle Árnyék (Detektív) című 1981-es projektje –, de akadnak ismeretlenek is. Ezek közé tartozik a zenész David van Tieghem 1979-es videofilmje, ahol a kezében dobütővel sétáló művész a New York-i házak ajtaján, kanálisfedőin vagy lámpaoszlopain dobolva az utcát alakította megszólaltatásra váró hangszerré.

A mára szinte felismerhetetlenné vált, logókkal, irodaépületekkel, parkolókkal és üzletházakkal teletűzdelt New York vagy Berlin egykori utcáit látva világossá válik, hogy az a folyamat, amelynek során a város témából színhellyé vált, szoros összefüggést mutat a nyugati metropoliszok hatvanas évek végi átalakulásával. A háború utáni művészet az ipari termelést a szolgáltatással felváltó városok átmeneti szerep- és identitászavarát kihasználva vette birtokba az utcát, és változó formában ugyan – posztindusztriális dekorként, vásári mulatságként vagy politikai hirdetésbe csomagolt társadalomkritikaként –, de azóta is ott maradt.

(Megtekinthető január 25-ig.)

Berecz Ágnes

A cikk a Műértő januári számában jelent meg.