Mozart: A varázsfuvola
Rendező: Marton László
Vígszínház, 2009. december 25.

A prózai vagy filmrendezőkkel eddig nem sok szerencséje volt a magyar operajátszásnak, pedig a nagyvilágban gördülékeny a műfajok közötti átjárás. Marton László, aki több zenés színházi előadást jegyez rendezőként (emlékeim szerint azonban operát – legalábbis Magyarországon – még nem rendezett), kivételes érzékenységgel vitte színre A varázsfuvolát. Ám, hogy ez a verzió sikeres lesz-e, nehéz megjósolni. A századvégi magyar operajátszás ugyanis a zanzásított operakalauzok módjára kezelte a műveket, valahogy úgy, hogy tüdőbeteg lány szerelembe bonyolódik a szegény költővel, de nem lesznek boldogok… A közönség ennek megfelelően a rádióból (sokáig csak egyetlen, mindössze két csatornával) ismert népszerű áriákat óhajtotta, és sajnos óhajtja ma  is viszonthallani, konzervatív, ám látványos környezetben. Az értelmezésre, a figurák mélyebb vagy a hagyományoktól eltérő ábrázolásra nem tart(ott) igényt.

Pedig a nagyvilágban manapság nem pusztán hangok és pózok, valamint csillogó technika jelenik meg az operaszínpadokon. A voce és a megfelelő technika alapkövetelmény, okos és szép szereplők játsszák a zenés színházi produkciókat. Bizony, a testi szépség, a készség egy-egy karakter minél teljesebb kibontásában, az ezernyi apró előadói eszköz bevetése egyre fontosabb – a stílusos éneklés mellett.

E sokféleség és korszerűség pezsdítő élményét adja Marton László Varázsfuvolája. Igen, igaz, hogy az akusztikai viszonyok szokatlanok a Vígszínházban. Lehet-e ezt az érzékenyebb fülűek számára tovább csiszolni, az egyetlen (premier) előadás után nem ítélhető meg felelősséggel. Ahogy az énekesek teljesítménye sem. A többszörös díjnyertes Brickner Szabolcs vokális produkciója például kiegyenlítetlennek hallatszott, ha a produkció bejáratódik, nyilván ő is sokkal felszabadultabb Tamino lesz.

Hajnóczy Júlia megtalálta azt a hangot és figurát, amely Pamina alakjának tisztaságát szinte eszköztelenül ábrázolja, az éteri és a nagyon is földi vágyak szűk mezsgyéjén egyensúlyozva. Nagy Ervin szerepeltetése Papagenóként remek ötlet. Jó, az orgánuma nem vetekedhet Melisével, az bizony csak emlék. Viszont alakteremtésben kiváló, zenei pontosságban pedig példát mutatott egynémely operista játszótársnak. Polgár László és Miklósa Erika Sarastro és az Éj királynője párosában a sokszor, sokféle rendezésben énekelt szerep adta biztonsággal lépett színre. Saját egyéniségüket meg nem tagadva hitellel szolgálták a rendező elképzelését.

Az elképzelés pedig – mint a legtöbb találmány – jóformán pofonegyszerű: Tamino álma elevenedik meg a Mihael Levine díszlettervező által épp csak jelzett New York-i típus lakásában. Szorongásokkal teli kamaszálom ez, kinek ne lett volna hasonló, legfeljebb elfeledkezett róla. A varázsfuvola zenéje és librettója, amelyet mindjárt keletkezése után sokféleképpen értelmeztek, szabadkőműves operaként vagy a francia forradalom szimbólumaként nem dobja le magáról sem az álom koncepciót, sem a felnőtté válás útjának realizálását. Ugyanakkor Marton igen esztétikus utalásokat is tesz a hagyományra, de épp csak jelzésszerűen. Például, amikor Sarastro első felvonásbeli áriáját énekli, a figura egy apró fényekből összerendezett háromszög centrumába kerül, amely a szabadkőműves jelképet idézheti a nézőben. Megragadó ez az előadás, amely színház a javából. Segít, hogy végre a néző is felnőtté, gondolkodásra hajlandó befogadóvá váljon. Ez az egyik kulcsa a magyar operajátszás jövőjének.

Albert Mária,
Gramofon Zenekritikai Műhely