Ha nem csipkedték volna meg a bolhák Agatha Christie-t az Orient Expresszen Párizs és Isztambul között, valószínűleg sosem fundált volna ki véres gyilkosságot a luxusvonatra – utal Robert Schnakenberg amerikai író-szerkesztő az írónő 1934-ben megjelent Gyilkosság az Orient expresszen című krimijére. A negyven éves Schnakenberg két évvel ezelőtt az Egyesült Államokban kiadott Nagy írók titkos élete című könyvében (Secret Lives of Great Authors) több mint negyven nagyágyút mutat be úgy, ahogy azt egyetlen korábbi irodalomtörténet sem. Fellép a világirodalom színe-java, a klasszikusoktól a modernekig, ám az a kép, amit Schnakenberg az olvasó elé tár, minden, csak nem hízelgő.

Csupa emberi gyarlóság. Néhány zseninek még a tízparancsolat lightosabb pontjaival is problémái akadtak. William Shakespeare például, még mielőtt meggazdagodott volna és elsumákolta volna azt a sok adót, amit el is sumákolt, fiatalon nyulat, sőt szarvast is lopott. A fáma szerint az író lakhelyéhez, a Stratfordhoz közeli birtokon élő Sir Thomas Lucy bírónak többször meg kellett vesszőznie, sőt be is kellett zárnia a zsenipalántát. A tetten ért Shakespeare ezt később azzal bosszulta meg, hogy több művében is Lucy-ről mintázta az antipatikus bíró karakterét, így A windsori víg nők című vígjátékában is.

Lev Tolsztoj orosz regényíró buzgó keresztényként jeleskedett a tízparancsolat betartásában, az ő baja tulajdonképpen az volt, hogy túlzásba is vitte ezt. Az önmegtartóztató életmódjáról, vegetarianizmusáról híres Tolsztoj odáig vitte a felebarátok közötti őszinteség eszméjét, hogy 1862-ben köttetett frigyének éjszakáján friss arájával elolvastatta korábban írt naplóit. A tizennyolc éves Szonyát lehervasztotta, hogy nászéjszakáján előjáték gyanánt újdonsült férjének erotikus múltját kapta. Talán az esküvő körüli bizarr esetek előjelei lehetnek a későbbi válságoknak: a többször is öngyilkossággal fenyegetőző Szonya sokat szenvedett az elvterrorista Tolsztoj miatt.

Oscar Wilde brit író is elég furcsán viselkedett 1884-es esküvőjének előestéjén. A később férfiszerelme miatt feleségétől elhidegült író jobban el volt foglalva menyasszonya ruhájával, mint magával a mennyasszonnyal. Ő volt az, aki órákat foglalkozott a fodrokkal és redőkkel, hogy minden tökéletesen álljon rajta. Érthető, hiszen az írót egykor édesanyja leánykaruhákban járatta. Hogy ez a káros szokás semmiképpen sem döntő a homoszexualitás „kialakulásában”, mutatja, hogy a hipermacsó Ernest Hemingway-nek kisgyermekként szintén szoknyácskákat és masnikat kellett hordania. Az 1961-ben elhunyt Nobel-díjas író ezt talán túlkompenzálta: vedelt, marokszámra szívta a szivart, halomra törte a női szíveket, és mint a könyvből kiderült, még a kritikusokat is jól megverte, ha ennek sürgős szükségét érezte.

A gátlástalanság sokszor valóban együtt jár a nagysággal. A Gyűrűk Ura brit írója, az amúgy szelídnek mondott J.R.R.Tolkien állítólag állat módon vezetett, figyelmen kívül hagyva a szembejövő sávban közlekedő autókat. Az egyik legnagyobb 19. századi regényíró, Honoré de Balzac pedig irdatlan mennyiségű táplálékot pusztított el, messze földön híressé vált hangok kíséretében. Ezzel kapcsolatban egy igen kínos malőrről számol be Schnakenberg. A Balzaccal jó viszonyban lévő Alexander von Humboldt német természettudóst megkérte egy barátja, hogy mutasson neki egy igazi őrültet. Humboldt vacsorát rendezett, ahova barátait és egy beteget is meghívott, Balzac pedig akkora beleéléssel evett, hogy a kíváncsi illető őt hitte bolondnak.

Kétségtelen, hogy sok nagy írónak voltak bolond szokásai. A 19. században élt Charles Dickens például rajongott a halottasházakért, előszeretettel kereste fel őket, és érintette meg az elhunytakat. A bioéletmód népszerűsítője, Franz Kafka pedig – aki a könyv szerint biztosítási szakértőként feltalálta a bukósisakot – nudista strandokra járt, ám úszómezét mindvégig magán tartotta.

Kézi Róza