Rosszak voltak az előjelek: a várva-várt nagy nevek közül Terrence Malick, Gus Van Sant, Sofia Coppola, Wong Kar-wai, Julian Schnabel és Tarr Béla sem készült el filmjével, a Riviéra partját a fesztivál kezdete előtt pár nappal gigantikus hullámok tépázták és az izlandi vulkánkitörés miatt rengetegen lemondták részvételüket. Az ezúttal mindössze 19 filmből álló versenyprogram csak harmadik nekifutásra állt össze és egyértelmű volt, hogy a szervezők azért halogatják a teljes lista bejelentését, mert az utolsó pillanatig várnak egy-egy Tarantino/Almodóvar/Haneke/Von Trier-szintű sztárrendező bejelentkezésére.

Aki sztárokat akart, a versenyen kívül kellett keresgélnie; Woody Allen átlagon felüli (You Will Meet a Tall Dark Stranger) Ridley Scott átlagos és Oliver Stone átlagon aluli (Tőzsdecápák 2. – egy igazi elvesztegetett lehetőség) újdonsága nem szállt ringbe az Arany Pálmáért, csakúgy, mint az 5 és fél órás gengszter-saga (Carlos) Olivier Assayastól vagy az ártatlanul humoros Tamara Drewe sem Stephen Frearstől.

Ami a korábbi Pálma-nyertes nagyágyúkat illeti, Mike Leigh (1996 – Titkok és hazugságok), Abbász Kiarosztami (1997 – A cseresznye íze) és Ken Loach (2006 - Felkavar a szél) reménykedhetett duplázásban, előbbi kettőnek reális esélye is volt rá. Loach felejthető és felesleges iraki háborús filmje (Route Irish) legfeljebb arra volt jó, hogy újfent bizonyította a bérelt helyek elméletét a versenyprogrammal kapcsolatban. Ezt korábban pont a szintén brit Leigh cáfolta, akit 2004-ben nem válogattak be a versenybe, ezért szépen elvitte a Vera Drake-et Velencébe és lazán megnyerte az Arany Oroszlánt.

Juliette Binoche

stanzedicinema.files.wordpress.com

Úgy tűnt, most szent a béke és az Another Year korán az idei szemle kritikusi kedvencévé vált, bár a szociodrámák nagymesterével jól kibabráltak, amikor a sajtótájékoztatóját ugyanakkorra rakták, mint Woody Allen könnyed vígjátékának vetítését. A második Arany Pálma sem jött össze az időskori magányt feldolgozó keserédes Another Year-nek, sőt egyetlen díjat sem kapott a Tim Burton vezette zsűritől, még a tuti tippnek számító legjobb női alakításét sem (Lesley Manville tragikomikus vénkisasszonyának). Juliette Binoche játékát ítélték ugyanis a legjobbnak, Kiarosztami ravaszul rendhagyó szerelmi történetében, a Copie conforme-ban. Binoche egyébként folyamatosan szem előtt volt idén Cannes-ban, ő állt modellt ugyanis a hivatalos plakáthoz, valamint nyílt levélben sürgette az időközben éhségsztrájkba kezdett iráni rendező, Jafar Panahi szabadon bocsátását.

Ami az országok, illetve kontinensek szerinti megoszlást illeti, idén az Egyesült Államok pontosan ugyanannyi versenyfilmmel (Sean Penn el sem jött a korrekt kriminek minősíthető Fair Game bemutatójára) szerepelt Cannes-ban, mint Csád (az Un homme qui crie el is nyerte a zsűri díját) vagy Magyarország. A kilencvenes évek második felében hódító dömpinget idézte viszont a hat ázsiai, abból is öt távol-keleti versenyfilm jelenléte, ráadásul a párhuzamos Un certain regard szekció fődíját is egy dél-koreai film (Hong Sangsoo: Ha ha ha) nyerte meg. Dél-Koreáé lett a legjobb forgatókönyv díja is (Lee Chang-dong: Poetry) és nagy sikerrel vetítették Im Sangsoo bizarr remake-jét, a The Housemaidet is. A valódi sokkot viszont az szolgáltatta, hogy az Arany Pálmát a thaiföldi, kultikus státusznak örvendő Apichatpong Weerasethakul kapta álomba ringató, ugyanakkor végtelenül bizarr filmjéért (Lung Boonmee raluek chat – Boonme bátya, aki emlékszik előző életeire), ami a rangos kitüntetés nélkül aligha lenne alkalmas széles körű moziforgalmazásra. Mindenesetre ez az első cannes-i fődíjas film, amelyben egy fürdőző nő és egy hal közösülését, valamint egy vörös fénnyel világító szemű majomember asztalhoz ülő szellemét láthatjuk – nem csoda, hogy a zsűrielnök, Tim Burton odavolt érte.

Kevéssé bizonyultak viszont fogékonynak az ítészek a történelmi filmekre, noha Bertrand Tavernier élvezetes kosztümös limonádéja a 16. századból (La princesse de Montpensier), Nyikita Mihalkov Oroszországban megbukott Exodus – Csalóka napfény 2., és Rachid Bouchareb Hors la loi című filmje (az algériai függetlenség krónikája ellen szélsőjobboldali franciák tüntettek a bemutató idején) látványosnak ígérkezett.

Biztos tippnek számított egy komolyabb díjra Xavier Beauvois Des hommes et dieux (Emberekről és istenekről) című drámája, amely mártírhalált halt szerzetesek igaz történetét dolgozza fel – az ezüstéremmel felérő zsűri nagydíját kapták, ezzel zsinórban a harmadik évben (tavalyelőtt Az osztály nyert Arany Pálmát, tavaly A próféta zsűri nagydíjat) óriási hazai sikert biztosítva a házigazdáknak. Nagy meglepetésre a legjobb rendezői díj is Franciaországban maradt, a színészi karrierjéről inkább ismert Mathieu Amalric győzött egy erotikus börleszktáncosnőkről szóló, meglehetősen egyenetlen filmmel (Tournée).

Mundruczó Kornél díjat ugyan nem nyert, de pusztán a tény, hogy három éven belül másodjára is versenyprogramba került, óriási teljesítmény. A Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv ráadásul könnyebben befogadható, stílusában (sőt, részben műfajilag is) újszerű Mundruczó-film, amelyben a 35 éves rendező színészként is meggyőző. Az Un Certain Regard blokkban Kocsis Ágnes második filmje, a Pál Adrienn szerepelt sikerrel, el is nyerte a nemzetközi filmkritikusok szövetségének (FIPRESCI) díját. A Croisette-en ráadásul napokig a túlsúlyos főszereplőnőt mintázó óriásbaba reklámozta a filmet, így az idei magyar jelenlét szó szerint is megkerülhetetlenné vált. A fiatal filmesek Cinéfondation szekciójában Szimler Bálint rövidfilmjét, a Budapesten már kisebbfajta kultsikernek örvendő Itt vagyok-ot vetítették, a Cannes Classics blokkhoz pedig André de Toth Két lány az utcán című 1939-es klasszikusát restaurálták.

Onozó Róbert
Cannes, Franciaország