Hogyan legyünk milliárdosok?

Utolsó frissítés:

Papp László Tamás Szerző:

Papp László Tamás
Papp László Tamás
Tetszett a cikk?

Pozitívuma a műnek, hogy a bulvármédiából unásig ismert hazai és külföldi gazdagok mellett a zárkózott, nyilvánosságkerülő fajta portréit is megrajzolja. Mégsem az újdonságok adják az igazi lényeget. Aki nagyon akarta, gazdasági lapok 100-as listáiról eddig is utánanézhetett. Hanem a teoretikus rendszerező, rendszeralkotó kutatói igyekezet, valamint a publikus adatok egy helyre tömörítése. Gyenge pontja viszont a szerzői érintettség. De ettől még érdemes kézbe venni.

Nehéz műfajilag belőni Kolosi Tamás és Szelényi Iván nemrég piacra dobott könyvét.  Elvileg a mű íróinak deklarált tudományos szándéka az, hogy „az új gazdasági elitek születésének, az elsőgenerációs nagyburzsoázia genezisének az elméletéhez kívánunk hozzájárulni.” (7. o.) Csakhogy az ehhez szükséges objektivitást gátló tényező, hogy az egyik alkotója nemcsak társszerzője, hanem szereplője is annak. Nemcsak lefolytatója, de célszemélye is a kutatásnak. Bajos lenne eldönteni: a Magyarország 71. leggazdagabbjának tartott Kolosi Tamás aktív (társ)szerző vagy passzív interjúalany minőségében van jelen. Valószínűleg mindkettőként, hol egyik, hol másik szerepben. Lévén, hogy a könyv döntő részben Szelényinek a Kolosival készített interjúján alapul. Vagyis azt – részben legalábbis – egy milliárdos „mondta tollba” a milliárdosokról. A munka legpikánsabb (és legvitathatóbb) része, ahol a tényszerű adatfeltárás átbillen szubjektív önvallomásba. Kolosi bemutatja, hogy szerezték meg a honi kapitalizmus „aranyásó” korszakában E-hitelből Erdős Ákossal közösen a Líra és Lant kiadót. S együtt lettek birtoklói a Líra és Lant mellett a Magvetőnek és az Athenaeumnak is. Aztán '99-ben különváltak. Nagy vonalakban Erdősé lett a nyomdai, Kolosié pedig a kiadói üzletág. (Erdős aztán „bekapta” a Perfektet és a Nemzeti Tankönyvkiadót is.) Az ilyen státusz-átfedés rengeteg etikai jellegű csapdahelyzetet rejt. Befolyásolhatja a mű hangvételének olvasói és kritikusi megítélését is. Nemo judex in propria causa – tartották már a rómaiak is. Ergo, hogy senki nem lehet bíró a saját ügyében.

Visszatetszést keltő, ha valaki egyszerre osztogat a tárgyilagosság palástját öltve jegyeket másoknak, s magyarázza önnön bizonyítványát. A fenti kelepcéből nincs szabadulási lehetőség. Ha a szerző túl szigorúan „osztályozza” a nagyvállalkozó-kollégákat, akkor önmagán is támadási felület képződik. A másokon alkalmazott vagyoneredet-firtatás az ő hátán csattanhat. Függetlenül attól, van-e rá ténybeli-morális jogalap. (Bagoly mondja verébnek…) Ha viszont túl elnéző a kétes, tisztázatlan gazdagodással szemben, akkor is ugyanígy felszítja magával szemben a gyanakvást, hogy másokat is cinkos önérdekből fedez. (Holló a hollónak…) Csak találgathat az olvasó, amikor Kolosi műve a piaci vetélytárs, Alexandra-tulajdonos Matyi Dezsőről ír.  Hogy „a kilencvenes évek végéig a könyvszakma nem igazán vette komolyan, könyvkiadójának az első kiadványai nem voltak túlságosan színvonalasak, s sokan úgy látták, hogy a legalitás határán működik… Jó viszonyban volt továbbá a Postabank pécsi fiókjának a vezetőjével is, akit amikor a Postabank tönkrement, magához vett gazdasági vezetőnek… nem lehet biztosan tudni, hogy hitelállománya mennyiben csökkenti a portfólió tényleges értékét.” (187-188. o.) Hát ez pontosan mit jelent? Jóindulatú látómezőnél annyit, hogy Kolosi ennyit tud Matyiról és azt (más adatok társaságában) korrektül publikálja. Rosszmájúak azonban több másfélét is feltételezhetnek. Azt, hogy itt az üzleti rivális célozgat homályosan erre meg arra. Vagy azt, hogy a jövő lehetséges üzleti partnere többet is mondhatna, de számításból hallgat. Két alternatív verzió oszlathatta volna eleve az ilyesféle fenntartásokat. 1. A Kolosi-érdekeltség  Corvina Kiadó olyan szerzőkkel dolgoztat objektív „tőkéselemzőként”, akiknek nincs érintettségük a témában. 2. A mű vállaltan elfogult lenyomat-látlelet arról, ahogy Kolosi Tamás látja-tapasztalta az önmaga közegét, pályatársait. Ehelyett született egy „tárgyszerűen elfogult” hibrid.

Mely – ha veleszületett-belekódolt rendellenességeit időben észleljük, helyén kezelve kiszűrjük – egészen használható társadalomkutatói iparos-munka. „Mi magyarázza a gyors üzleti sikert? Tudás? Tehetség? Genetikai adottságok? Kapcsolatok? Szerencse? Szélhámosság? Illetve ezeknek valamiféle kombinációja?” (7. o.) – teszi fel szerzőpárosunk a kötetet „pályára állító” alapkérdést. Kétféle – szélső pólust alkotó – típusválasz-interpretáció uralja a hazai diskurzust e vonatkozásban. A lakosság „a nép” oroszlánrészének meggyőződése, hogy az 1988-89 után tollasodásnak indult (új)gazdag elit gátlástalan, pénzéhes bűnözőkből verbuválódott, akik nem sokkal különbek a maffiától (sőt, egylényegűek azzal), nábobbá pedig nem tehetségük, rátermettségük, hanem belpolitikai panamák révén váltak. Ezzel szembefeszül a vagyonosodási folyamat nyerteseinek/kedvezményezettjeinek felfogása. Akik – önigazoló, legitimitásteremtő jelleggel – az érdemeiknek, képességeiknek, üzlettársaik bizalmának, plusz a szerencsének, a véletlenek kereszteződésének tulajdonítják a dolgot. Természetesen ilyen formában mindkét álláspont sematikusan életidegen. A „lúzerek ópiuma”, hogy azzal vigasztalják magukat: ők is lehetnének gazdagok, kudarcuk csupán a politikai és/vagy rokoni hátszél, protekció hiányából eredeztethető. Mint az összes előítélet, ez is tartalmaz persze féligazságokat. Lehet mondani: a közéleti-családi összeköttetések megkönnyíthetik, ugyanakkor nem garantálják a sikert. (Hány olyan történetet ismerünk, ahol az újgazdag csemete nem gyarapította, hanem felélte-eltékozolta ősei hagyatékát. S legalább annyi ember vesztét okozta, hogy túl közel ment a politikai tűzhelyhez, mint ahány sütögethette rajta a pecsenyéjét.) A gyenge hatalmi-társadalmi beágyazottság nehezíti ugyan a profitszerzést, de nem zárja ki. Ráadásul politikai kapcsolatokat egyszerűbb szerezni, mint a hiányzó tehetséget pótolni. „…a mai sikerekben az örökölt vállalkozói készség és tőke, a valódi magángazdasági tapasztalat tartósabb sikereket alapozott meg, mint a politikai-kapcsolati örökség, ami jelenthetett indulási előnyt, de viszonylag könnyen illant el.” – vélik a szerzők. (81. o.)

Nyilván a gazdagok populációját is egyénenként kell megítélni, náluk is helytelen a kollektív ítélkezés. Viszont – mint bármely közösséget – „a vastagpénzűeket” is jellemzi egyfajta átlagmentalitás. Egy kivételes, százévente egyszer születő pénzügyi zseninél talán valóban elég csak a talentum. De a milliárdosok főáramára azt mondható: tehetség is kell, ám ez csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Ez a tétel nyilván különböző erővel hat a világ egyes részein. Minél gyengébbek a demokrácia és piacgazdaság hagyományai, annál több helyet foglalnak el a tehetség rovására más tényezők. Az uralkodó rezsimhez való elvtelen alkalmazkodás, olyan pénzszerző módszerek használata, amelyektől magunk is viszolygunk, stb. Ténykérdés: a rendszerváltás után milliárdossá váltak között nemigen találunk szamizdatgyártó értelmiségit, bebörtönzött ’56-os forradalmárt, aktív politikai ellenállót. (Legfeljebb olyat, aki időben emigrált, s csak a külföldi gazdagodás után tért haza.) Hogy valaki kapcsolati tőkét, „szocialista összeköttetést” gyarapítson a ’80-as években, ahhoz lojálisnak kellett bizonyulnia. Csányi Sándor, a leggazdagabbak egyike a ’74-től a diktatúra pénzügyminisztériumában dolgozott. Aligha úgy került oda (és maradt ott majd egy évtizedig), hogy harsányan lázított a rendszer ellen. Demján Sándor a SKÁLA-COOP vezérigazgatójaként, mint az MSZMP-kongresszus küldöttje tapsolt Kádár Jánosnak. Kovács Gábor, a Bankár Holding és a KOGART frontembere a ’70-es években a szovjet pártállam elitképzőjének számító moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében tanult. A könyv sem titkolja: milliárdosaink egy része kádergyerek volt, ifjan kádercsaládba nősült be vagy káder volt a házastársa. A későbbi ingatlan-és műkincskirály Csák Máté például még a kádárizmusban feleségül vette „Körmendi Annát, aki különböző helyeken (a Csepel Műveknél, az V. kerületi pártbizottságnál, az Igazságügyi Minisztériumban) volt párttitkár.” (65. o.) Vagy ott a „moszkvai születésű (édesapja előbb az ÁVÓ-nál, majd a külkereskedelemben dolgozott, alacsony beosztásban) Princz Gábor.” (42. o.) Nem is beszélve Gyurcsány Ferencről, akinek üzleti vénáját a kötetben sem tagadják, „mindazonáltal nem kétséges, hogy Dobrev Klárával kötött házassága fontos új kapcsolatokhoz juttatta, s az Altus-csoport legnagyobb sikereit azért e kapcsolat után érte el. Ennél is fontosabb, hogy az Apró-családba beházasodva Gyurcsány ismét elkezdett érdeklődni a politika iránt.” (74. o.)

A szerzők higgadtan nyúlnak a témához, ami azért dicsérendő, mert a káder-pedigré és a gazdagodás összefüggéseit eddig többnyire csak szélsőjobbos gyalázkodás kíséretében „elemezték”. Amire az érintettek (és a velük rokonszenvező médiaszegmens) válasza a tabusító elhallgatás volt. Demokratikus feloldása eme görcsnek az lehet, ha kimondjuk: felnőtt családtagjainak tetteiért senki nem hibáztatható, az viszont legitim tudományos vizsgálódás tárgya lehet, hogy rokonai diktatúrában (és utána) viselt pozíciója, befolyása közrejátszott-e (ha igen, mennyire) az illető gazdagodásában? A ’90-es évek legelején vagyonosodásnak indult nagyvállalkozók többsége kiszolgálta a pártállamot, de legalábbis lojálisan alkalmazkodott hozzá. Ellenszenvét, kritikai jellegű fenntartásait pedig csak úgy és akkortól mutatta ki, ahogy és amikortól az már nem járt egzisztenciális öngyilkossággal. Oroszlánrészük valószínűleg hajdanán sem volt hithű kommunista (jelenleg pedig némelyikük kifejezetten az utódpárt-ellenes retorikájú jobboldallal szimpatizál.) Az „erősebb kutya…”- rendezőelve alapján, a „Majd hülye leszek betöretni a fejem” jegyében gondolkodó pragmatikus, sikerre ítélt túlélők voltak. Mikor a kisember pálcát tör a rendszerváltás alatt (vagy után) vagyont komoly felhalmozó honfitársai fölött, több dolgot szándékosan vagy akaratlanul mellőz. Főként, hogy amit a kipécézett illető esetleg nagystílűen csinál, azt többnyire kicsiben, pitiáner verzióban ő is elköveti. Szinte nincs olyan család, amelynek valamelyik tagja ne lenne „sáros”. Jóformán minden háztartásban tudnának mesélni ilyen bűnökről. Örökségből kisemmizett rokon, hivatali intrikával szerzett fizetésemelés, kisstílű munkahelyi lopás-fusizás, apróbb vesztegetés-protekciózás. Gyakran az elítélés mögött nem hiteles erkölcsi düh van, csupán a kisebb tolvaj irigykedése a nagyobbra.

Az átlagember hajlamos úgy vélni: a tehetség és a gazdagság csak a jó embereket (például őt) illethetné. De ez nem így van. A képesség, a rátermettség adottság, amit egyaránt birtokolhatnak jó és rossz emberek, amelyet éppúgy lehet jó és rossz célra használni. Miként egy pszichotikus drogos is lehet zseniális író, egy immorális figurából is válhat kitűnő üzletember. Egy apparatcsik, aki fantasztikus ösztönnel szimatolta ki a pártvonal rezdüléseit, az új érában „jövőbe látó” tőzsdeguruként folytathatja. Könyvtárnyi cikktermés született már annak latolgatásáról, hol végződik a posztkommunista magánosításban a gazdaságtudomány, és hol kezdődik a büntetőjog? Erre végérvényes feleletet a könyv sem adhat, de jó példát hoz a dilemma bemutatására. A szocializmusban rengeteg olyan dolgot hivatalosan üldöztek (és maximum informálisan tűrtek), mint üzérkedést, nyerészkedést, ami a kapitalista világban bevett dolog volt. Az átmenet nem ment simán. A legalizálás egyik területen lassan (vagy alig) haladt, máshol parttalanná vált. Amit a közhatalom is törvényesíteni akart, annak elkövetésének terhe alól a bíróság de facto akkor is mentesíthette a terheltet, ha de jure büntetnie kellett volna. Ha viszont cél volt az újrakriminalizálás, akkor azért, amit tegnap elnéztek, ma már börtönéveket adtak. Iskolapéldája ennek a Kunos-per. Az Agrobank vezérigazgatóját a privatizáció tőkemotorjának nevezhető E-hitelezés sajátos gyakorlata miatt ítélték el. (Rizikókompenzáció gyanánt tulajdonrészt kért a bank a privatizálandó cégekben.) Első fokon úgy ítélték meg, hogy ez belefér, másodfokon úgy, hogy nem. Göncz Árpád kegyelmet adott Kunosnak, viszont azt Dávid Ibolya szakminiszterként nem ellenjegyezte. Helytállóan összegzi úgy a magyar kapitalizmus hőskorszakának értelmezési nehézségeit a könyv, miszerint „a korrupció meghatározása politikai folyamat: az általam támogatott párt kliensei ügyesek, s jól használják a kapcsolati tőkéjüket, az általam ellenzett párt kliensei, ha ugyazt teszik, korruptak.” (206. o.)

Összefoglaltatik az is, hogy a közvélemény által egyik vagy másik holdudvarhoz sorolt oligarchák korántsem „párthűek”, ha érdekeikről van szó. A Vegyépszer-tulaj Nagy Elek „személyes levélben kérte Orbán Viktort, hogy apjának adjanak Kossuth-díjat.” (90. o.) Meg is kapta, ahogy a százmilliárdos útépítési megrendelést is az első Fidesz-kormánytól. De ettől még vígan dolgoztatott az MSZP-közeli Betonúttal. Tehát a jobboldal sztráda-bulijából a túlsó térfél sem maradt ki. A jobbra húzónak tartott Demján Sándor cégének egyik kulcsembere Bartha Ferenc, a Horn-kabinet privatizációs kormánybiztosa, Bajnai Gordont pedig a Wallis élén Gansperger Gyula, Orbán privatizációs és vagyonügyi főembere váltja. A szerzők úgy summázzák a tipikus bank-és cégoligarcha politikához való hozzáállását: „lehet, hogy Csányi inkább a Fidesszel szimpatizál (bár politikai szimpátiáiról hallgat), de azért Medgyessyvel vadászgat.” (212. o.) Vagy, ha túloldali példát kíván az olvasó: „Leisztinger mintegy a Fidesz támadásaira reagálva közeledett az MSZP-hez, s bár többször próbált nyitni a jobboldal felé, 2001-02 között már egyértelműen az MSZP-t támogatta – bár ide inkább üzleti érdekei, mintsem politikai meggyőződése vagy kapcsolatai vezették, s valószínű, hogy politikai ambíciói nincsenek. Mint minden jó üzletember, azzal a politikai párttal tart jobb kapcsolatot, ahonnan több haszonra számíthat.” (166-167. o) Apropó, vadászat! Bige László, a hazai műtrágyaüzlet királya „2004 januárban társas vadászaton látott vendégül kilenc különböző pártállású képviselőt, s a szíveslátásnak talán szerepe lehetett abban, hogy nem sokkal ezután az országgyűlés behozatali vámmal sújtotta az orosz és ukrán műtrágyaimportot. A sajtó rossz néven vette a vadászatot, de Bigének baja nem lett belőle, törvényt nem sértett.” (91. o.)

Fentiekből is kiviláglik: tőke és hatalom viszonyrendszerében hosszú távon csak azoknak van esélyük milliárdosként fennmaradni, akik minden jelentős közéletformáló tényező irányába képesek informális csatornákat létesíteni, gesztusokat tenni, és/vagy tudnak partneri viszonyt ápolni a másik holdudvar oligarcháival. Tudják, mikor kifizetődőbb visszalépni. Pl., mint Leisztinger, aki az első Orbán-kormány alatt elállt a BÁV-privatizációban történő részvételtől. (Hozzáfűzendő: maga a társszerző Kolosi is arra húz, amerről épp kedvezőbbnek ítéli a széljárást. Volt már Orbán Viktor tanácsadója annak első kormánya idején, de Gyurcsánnyal is tartott közös sajtótájékoztatót arról a 2006-os kampányban, hogy igenis jobban élünk, mint négy éve.)  Zárásként a mű összeveti a közép-európai tőkésedést annak orosz és kínai verziójával. Térségünkön belül a különbségek inkább mennyiségiek. Pl. a Forbes-listára tavalyelőtt öt lengyel, két román, s egy cseh milliárdos került fel – hazánkfia egy sem. Viszont minőségi különbség, hogy régiónkban a magángazdaság nagyjából önálló társadalmi alrendszerré vált. A pártfinanszírozás révén inkább a belpolitika függ tőle, mint fordítva. Oroszországban viszont „az oligarchák a politikai hatalom legfelső birtokosának a „kegyéből” rendelkeznek a tulajdonukkal, és azt bármikor el is veszíthetik, ha a mindenkori patrónus kegyeiből kiesnek.” (222. o.) Kínában pedig az a helyzet, hogy egy bizonyos szint fölött a vállalkozónak érdemes belépnie a kommunista pártba, ha a zaklatások ellen „politikai védelmet” akar. Aki ennél többre kíváncsi, lapozzon bele a műbe.

Hozzászólások