A Stalag a Stammlager (magyarul koncentrációs tábor) rövidítése a holokauszttörténelemben, 1960-ban Izraelben pedig ugyanezzel a kifejezéssel címkézték föl azokat a pornográf füzeteket, melyekben a táborok szörnyűségeit szadista-mazochista fantáziaképek segítségével dolgozták fel. Az Eichmann-per ideje alatt terjesztették a kiadványokat, a fikciós grafikák német felügyelőnőket ábrázoltak, akik fogvatartott szövetséges katonákkal kegyetlenkednek, majd a férfiak felülkerekednek, megerőszakolják és megölik a kínzóikat.

 

A Stalag füzetek 21 kiadást éltek meg ötven évvel ezelőtt, a szoftpornóból villámsebesen bestseller lett. Az ábrázolásokon a foglyok nem zsidók, hanem főként amerikai és angol katonák. A képregények kitalálói holokauszt-túlélők sarjai voltak, akik a szakértők vélekedése szerint pubertás korba érve ily módon próbálták feldolgozni a történteket. Tizenöt évvel a felszabadítás után még keveset tudtak a koncentrációs táborokról, és senki sem beszélt szívesen a népirtásról. Adolf Eichmann-nak, a zsidó deportálások vezetőjének 1961-ben kezdődő izraeli perével egyidőben azonban egyre több információ került nyilvánosságra a kínzásokról.

A korabeli rádiós közvetítésekben a megmenekült foglyok tanúvallomásai is hallhatók voltak. A pszichológusok szerint a kegyetlenségeket szinte képtelenség feldolgozni, az emberi agy pedig azonnal kompenzálni kezd. Így történhetett, hogy a szerzők erőszakos szexuális aktussá trivializálták a valóságot, a tapasztalásból álomvilágot szőttek, ami a saját identitásuk és nemi szerepük keresésében is segített. Két évvel az első füzet megjelenése után egy izraeli bíróság betiltotta a Stalag-irodalmat, a rendőrség pedig megpróbálta megsemmisíteni a kiadványokat. A szamizdat terjesztés sem tartotta sokkal tovább életben a holokauszt-pornográfiát.

Ari Libsker, az 1972-es születésű izraeli rendező dokumentumfilmjében újra elővette a füzeteket és szóra bírta a képregények rajzolóit, olvasóit és szakértőket a témában. Az első kiadó, Erza Narkis is megszólal, hivatkozik a Stalag-füzetek legfőbb inspirációjára, a K. Tzetnik álnéven alkotó izreali író Doll's House (Babaház) című regényére, mely az auschwitzi láger 24-es blokkjának perverz történetéről szólt. Az 1953-ban megjelent könyv szerint a szerző lánytestvérét szexrabszolgaként tartották az SS-tisztek. Több izraeli akadémikus cáfolta, hogy a történet valós cselekményeken alapulna, és nem fogadják el hiteles forrásként a könyvet. Mások szerint igenis része a holokausztmúltnak a Tzetnik-féle feldolgozás. Libsker például így nyilatkozott 2007-ben a dokumentumfilm készítése alatt: "Rájöttem, hogy az első holokausztképek, amiket itt [Izraelben] gyerekként láttam, meztelen nőket ábrázoltak."

A történelmi trauma erotizálásról szóló mozit december 30-tól vetítik több országban. A film izraeli fogadtatása felemás, már a premier előtt cikkeznek a Stalagról, a hozzászólók pedig a palesztin foglyokkal való bánásmóddal kapcsolatban az izraeli titkosszolgálat módszereit is megkérdőjelezik.