Az ember tragédiája a szabadtéri színházak legtöbbet játszott prózai előadása. Mostani bemutatása nem csak tisztelgés a kerek évforduló előtt - 80 éves a Szegedi Szabadtéri Játékok -, hanem igazi szakmai kihívás. Sokszor mozgatja meg a rendezők fantáziáját a mű alapkérdése: az ember létezése. A dráma valójában nem is igazi dráma, sokkal inkább fantázia-költemény, melynek színpadra állítása az újabb és újabb rendezői koncepciók miatt mindig érdekes marad.

Bátyai Edina, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója a legkézenfekvőbb alkalmat ragadta meg a mű bemutatására. Sikeresen „visszahódították” a Játékok Korognai Károly, majd Székhelyi Jószef alatt elpártolt közönségét, ám még kellett egy olyan rendező, aki képes volt összefogni a vállalkozást. Vidnyánszky Attila eddigi pályafutása során már sokszor bizonyította kivételes látásmódját. (Gondoljunk csak az Új Színházban bemutatott Álszentek összeesküvésére vagy a Magyar Színházban színpadra állított Veszedelmes viszonyokra - a szerk.). Ráadásul Az ember tragédiáját korábban már rendezte, mégpedig a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházban.

Ezúttal - Szegeden - a hatalmas színpad közepén egy óriási pergamenszerű tekercs tetejére – a színlap szerint 15 méter magasra – került az Úr. Alatta egy lelógó lámpa helyezkedett el, melyet az Úr néha felhúzott, magához édesgetve teremtvényét, vagy épp visszalógatta, ha úgy tartotta kedve. A színpad hátsó részén egy forgószínpaddal mozgatták az aktuális színeknek megfelelő díszleteket, melynek ajtaját általában Lucifer nyitotta-zárta.

Alekszandr Belozub díszlete nem csak monumentalitásában volt gyönyörködtető, hanem funkcionalitásában is: a színpad elülső részén lepelbe borított (anya)föld szimbolizálta az ember születését: itt kezdődött az előadás is. Ádám és Éva vehemensen ásta a földet, keresvén az élet keletkezésének talányát, miközben a két oldalt lévő lelátókon helyet foglaló, nagyszámú statiszta ütemesen dobogott. Hatásos prepozíció.

Izgalmas színváltozások, erős karakterek

A majdnem négyórás előadás néhány kevésbé sikerült színt (Konstantinápoly, Párizs) kivéve sodró lendületű és izgalmas volt. A keretszínekben megjelenő Úr látványos alakja impozáns, s ez igaz még akkor is, ha Varga József szavaiból szinte semmi sem hallatszott. Ám ebben talán a viharos szél is közrejátszott. Ádám és Éva alakja közül egyértelműen előbbi került előtérbe. Vidnyánszky fantáziáját ismét a férfialak izgatta inkább, bár korábbi értelmezései után Éva alakja is valamivel több figyelmet kapott. 

Rátóti Zoltán és Ónodi Eszter

A szereposztás érdekessége, hogy Rátóti Zoltán Ádámja jóval idősebb volt Ónodi Eszter Évájánál, s így a lázadó, de bölcs férfi mellett az önálló gondolkodásra képtelen nő motívuma jelent meg, végigkísérve az egész előadást. Rátóti Ádámja az állandó (általa nem is igen kívánt) útkeresésbe belefáradni látszó, a jövőt súlyos teherként megélő figura. Játéka pontosan kidolgozott, erőteljes, érzékeny, belső vívódása még a szabadtér messzeségéből is jól érzékelhető volt. Ónodi Eszter ezzel szemben kissé eltűnt a forgatagban: szerepértelmezése főleg a keretszínekben volt erősebb, míg a történeti színekben alakítása üresebb és érdektelenebb volt.

A rendező elképzelésének (és a húzónevek színpadra csábításának) megfelelően több történeti színben lekettőzték Ádámot és Évát, így Ádám Egyiptomban, Athénban és Londonban csak külső szemlélője volt az eseményeknek, néha az aktuális alteregójval együtt, vagy épp annak szájába adva a madáchi szöveget. Az Évákat alakítók közül egyedül Szűcs Nellinek voltak jobb pillanatai. Az alapkoncepció érdekes rendezői húzás, kár, hogy nem bontotta ki Vidnyánszky, mert így hiányérzetünk maradt.

Lucifer alakja a szegedi előadásban az eleve kudarcra ítélt, örök ellenkezés figurája volt. Trill Zsolt helyenként kifejezetten intellektuális képet adott a tagadás ősi szellemének. Már a darab elején értettük, hogy Lucifer nem lehet sikeres, lázadása inkább csak a „nagy műnek” szóló alázatos alájátszás, mintsem komolyan vehető kitörés. Az Úr szakállán való fel-fel kapaszkodásai és visszacsúszásai is a tehetetlenséget szimbolizálták egy sokkal nagyobb erővel szemben.

A kisebb szerepekben feltűnő Blaskó Péter (Péter apostol) erős és hatásos monológja, Cserhalmi György ittasan amortizálódó Keplere és Gáspár Sándor Miltiádésza emlékezetes maradt. A darab utolsó híres mondatát („Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál”) ezúttal kivételesen nem az Úr, hanem Ádám mondta, majd egyenként az összes szereplő elkezdett a nézők felé fordulva mormolni, és így nem intelemként, hanem nekünk szóló útravalóként funkcionált a szállóige. Ez lett Vidnyánszky szegedi Tragédia-rendezésének utolsó és talán legszebb pillanata.

Madách Imre: Az ember tragédiája
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, 2011. július 1.
Ádám: Rátóti Zoltán Éva: Ónodi Eszter
Lucifer: Trill Zsolt Az Úr: Varga József
Kepler: Cserhalmi György Péter apostol: Blaskó Péter  Miltiádész: Gáspár Sándor Tudós: Garai Nagy Tamás
Énekes: Hobo
Dramaturg-rendező: Vidnyánszky Attila

Dani Tamás