Tegnap írtunk egy hírt Angelina Jolie terpesztéséről az Oscar-díj átadó gáláján, amire eddig hetvenezer olvasónk volt kíváncsi. Van-e esély arra, hogy ugyanennyien megnézzék rendezői debütálását hazánkban? Belgrádban állítólag csupán tizenketten mentek el a bemutatóra. Ez persze nem csoda, mert csak a szinopszist olvasva azt a következtetést vonhatjuk le, Jolie újabb bőrt húz le arról, hogy kizárólag a szerbek voltak a gonoszok a délszláv polgárháborúban. A vér és méz földjén durvára vágva és szerelmi szállal meglágyítva a huszadik századi Európa egyik legpontosabban dokumentált vérengzését mutatja be.

Könnyű ezek alapján elsiklani a film felett, így érvelve: egy hollywoodi femme fatale úri passziója, aki amúgy is kattant, de legalábbis furcsa, mindenesetre túl szép, hogy igaz legyen. Ezért az a király, aki először talál rajta kivetnivalót. A görcsös terpesztése például elárulhatja, hogy ő is híján lehet az önbizalomnak, ha úgy gondolja, feltétlenül villantania kell valamit azért, hogy odafigyeljenek rá. Pedig ez az irigylésreméltóan húsos szájú és vékony nő sokkal több, mint Brangelina (holott az ugyebár két személy) és az egész fel- és túlfújt Angelina Jolie-jelenség.

A vér és méz földjén című filmből ugyanis kiderül, hogy mihez ért igazán: a rendezéshez. Pedig a Spiegel magazinnak adott interjújában – amiben szó sem esik napi kalóriabeviteléről, vagy férjének vásárolt szülinapi ajándékáról – arra a kérdésre, miért csinálta meg a filmet, azt válaszolja: „Biztos nem azért, mert azt gondoltam, hogy rendezői karrierbe kell kezdenem”. Kár. De talán csak a kezdőknek kötelező álszerénység beszélt belőle. A film viszont magáért beszél, azaz Jolie-ért.

Mert ha csupán annyit tudunk a történetről, hogy egy női fogolytáborban játszódik, ahol a muszlim bosnyák asszonyokat tartották szexuális kedvtelésükre a szerb katonák, akkor legalábbis a Salo, avagy Sodoma 120 napja rémlik fel bennünk, és nagy gombóccal a torkunkban ülünk be rá. Sírni fogunk, vagy nem? Főleg, ha a történet ilyen közel került hozzánk, és nem csak azért, mert egy részét Budapesten forgatták – nem, nem azért, mert a Lánchíd, a Vár, az Andrássy út könnyen felismerhető vágóképeivel, és számos magyar színész is feltűnik benne, hanem mert a jeleneteket látva szembesülünk azzal, hogy másfél évtizede mi történt a szomszédunkban.

A beavatkozás a központi témája minden balkáni háborúról készült filmnek, a Köszöntjük Szarajevóban! (Welcome to Sarajevo), és a U2 Pavarottival készült közös, Miss Sarajevo című dala is a segélykiáltásra hegyezte ki üzenetét. Jolie filmjében ugyancsak előkerül a probléma. Ám míg a Michael Nicholson haditudósító élményeit feldolgozó történetben az árvák sírása hatja meg a nézőt, és egy cselekvő nyugati szemtanút állít szembe a süketelő nyugati hatalmakkal, és míg Bono a háborús zónában megtartott '93-as szépségkirálynő-választás nyomán kérdőjelezi meg a nyugati diplomáciát, de a jóléti társadalmakat  is (Is there a time for high-street shopping?), addig Jolie nem kívülállóként, hanem az ottaniak szemén keresztül mutatja be a mindennapi borzalmat.

Ki tudja, hogy csinálja egy reflektorfényhez, csillogáshoz szokott asszony, de kristálytisztán ábrázol: a szerb katona beleszeret a bosnyák nőbe, aki a háború kitörése után abba a fogolytáborba kerül, ahol ő az egyik tiszt. Megvédi a nőt a társai kegyetlenkedésétől, vagy kisajátítja saját szolgálataira? Esetleg szabadon engedi? A szerelemtől meglágyulva leereszti a puskát, hátha attól viszontszereti a nő?

Jolie elgondolkodtató értelmet ad a "szerelemben és háborúban mindent szabad" szállóigének. Bemutatja, milyen a katona, és milyen a nő, aki más fegyverrel próbál erőre kapni a kegyetlenkedéssel szemben, ha kell, árulással, csalással. Ki a rosszabb, ki a bűnösebb? Az erős vagy a gyenge? A szerb vagy a bosnyák? Mindkettő vagy semelyik? Valaki más?

A filmet nem jelölték Oscarra, a Golden Globe-on is alulmaradt az iráni rendező filmjével szemben. Az Egyesült Államokban mindössze 19 moziban játsszák. Kétórás időtartama nem csábító, nem az, ha a kényelmi szempontokat tartjuk fontosnak egy mozinál. De még ha az eredeti nyelven nézzük, és a szerb és magyar színészek akcentusos angolságával esetlennek hangzik is a dialógus, az elbeszélés hitelessége nem csorbul. Mert ha valaki tud mesélni drámai hangok, és túlábrázolt érzelmek nélkül, az olyan, mint aki smink nélkül szép. El tudja például érni, hogy a végén azt kívánja a néző: lehetőleg a játékpiszolyt is vegyék ki minden kisfiú kezéből, nehogy egyszer véletlenül nagyfiúként viselkedhessen.

Angelina Jolie egy promós csellel élt saját filmje producereként: azt mondta, ha valaki igazából kíváncsi arra, milyen ő valójában, akkor nézze meg. Görcsöktől mentesen.