Az ember általában büszkén emlékezik a napra, amikor szerelmes lett a focicsapatába. Éveken át meséltem, hogy én egy Dinamo Kijev-Crvena Zvezda meccs alatt veszítettem el szüzességemet. Úgy nyolcéves lehettem, és az aktus főbb szereplői ezek voltak: szobaantenna apám kezében, közelben szovjet laktanya, onnan "orosz egyes tévé" erősítve, de még így is nézhetetlen minőségben. A meccset mi nyertük, 4-2-re, idegenben.

Több mint két évtizedig hittem: ettől a pillanattól kezdve drukkolok a Zvezdának.

Tavaly azonban elkövettem azt a hibát, hogy rákerestem az ominózus Dinamo-Zvezda meccsre, és kiderült: ilyen összecsapás a nyolcvanas években NEM VOLT. Egy pillanatra az a morbid gondolat is átfutott az agyamon, hogy az ősrivális Partizán (értsd: Újpest) egy győztes meccsén lettem zvezdás (fradista). Benne lett volna a pakliban ez is, apám ugyanis – és így kismajomként én is – ugyanúgy szurkolt a többi jugoszláv csapatnak. Az évkönyvek azonban ezt a verziót sem igazolták.

Nyomozásom részeredményeit feltettem a blogomra, és ezzel egyidejűleg apámmal is beszéltem. Ő egyáltalán nem emlékezett a meccsre, mondjuk, neki csak egy volt a sok közül. Megtudtam viszont, hogy a tévé sem abban a szobában volt akkoriban, ahol az emlékezetem megőrizte. (Abban most van.)

Két nappal később aztán beugrott, hogy gyermekkorom kedvenc gombfocicsapata a dalmát büszkeség, a tavaly 100. születésnapját megülő Hajduk Split volt. Az asztalon zöld-lilában pompáztak, a gólokat pedig az ikerpárként elképzelt Vujovic I és Vujovic II szállították. Rákerestem még egyszer a Split meccseire, és az 1984-es KEK-szezonban találtam is egy gyanúsat.

Ugyan nem a Dinamo Kijev, hanem a Dinamo Moszkva volt az ellenfél, nem első meccs, hanem visszavágó volt, nem győzelem, hanem vereség, és még csak nem is 4-2, hanem 2-5 lett a meccs, mégis, ma már biztosan érzem, ezt néztük apámmal aznap, amikor.

Az emlékezet fura dolog. Jó lenne, ha néha a történelmet is meg tudná viccelni.