"Nincsenek gyökereim, csak otthonom" - mondja Aykut Kayacik német színész, aki Izmirben született, Nyugat-Berlinben nőtt fel, de németnek érzi magát. Történik mindez a Flórián étteremben, ami a Berlinále afféle művésztanyája, méghozzá a kezdetek óta. Aykut pincér volt itt, amíg fel nem fedezték és ma már egyformán jól játszik olasz maffiózót, arab kereskedőt, vagy török zöldségest. Életvidám ember, csak egy bánata van, hogy nem alakíthat egyetemi tanárt. A helynek olyan nimbusza van, hogy a tulajdonos asszonyt mindig meghívják a filmfesztivál vörös szőnyeges megnyitójára. Ő is azon nem kevesek közé tartozik, akik legszívesebben otthagyták volna a Nagymestert, Wong Kar Wai legújabb kung-fu eposzát. Pedig a film észvesztően gyönyörű volt, a Berlinale Palast hatalmas vásznán, abban az ötemeletes színházteremben amit évente csak egyszer nyitnak ki, a fesztivál idején.

Mindenhol a városban a Berlinalét hirdetik, még a metrókocsikban is mennek a filmelőzetesek és az aktuális moziműsor. A legtöbb moziterem a Potsdamer Platz modern épületei között keresendő, ahol olyan közel vannak egymáshoz a helyszínek, hogy a Hyett hotelból a fekete autók alig egy perces útra viszik a sztárokat a vörös szőnyeges bevonuláshoz. De nem csak erre felé vannak vetítések, hanem a város több pontján is, így például az NDK időkből ismert híres Friedrich-Stadtpalastban is, a világ egyik legnagyobb varieté színpadán, ahol anno magyar táncdalénekesek is megfordultak.

Pierre Balain

A filmet ünnepli a város, a versenyprogram mellett nagyon komoly kisjátékfilm és dokumentumfilm válogatás is látható. Ezek közül az egyik legellentmondásosabb a Pirate Bay történetét feldolgozó dokumentumfilm, a Panorama szekció nyitófilmje. A film rendezője, aligha nem filmtörténeti eseményként, mobilon adott engedélyt munkatársának, hogy a bemutatóval másodpercre egy időben "eressze" el a filmet a You Tube-on.

Ha kijövünk a fesztivál központi mozijából, a Cinemaxxból, ki sem kerülhetjük a Német Filmintézetet, ahol a két emeletes állandó filmtörténeti tárlat mellett most éppen Martin Scorcese életműkiállításán tapossák egymást az emberek. Csak úgy, mint az összes jegyirodánál, ahol kora reggeltől sorban állnak a berliniek. A Filmintézet szervezi a Weimar érintése című retrospektív sorozatot is, amely a német filmművészet aranykorát idézi, az 1918 és 1933 közé eső éveket mutatja be.

A szellemidézésből csupán tíz perces séta az Európai Film Vásár, amelynek szakmai fórumain az európai film legégetőbb kérdéseit vitatják meg jelenről és jövőről. "Vennél-e jegyet a saját filmedre?" Ebben a kérdésben summázható a filmalkotók és a közönség kapcsolata. Mert a közönségnek drága az ideje, és fogy a pénze, egyre kevésbé hajlandó kísérleteket befogadni. Ám akkor mi lesz a művészi alkotás szabadságával? A vitát hajnalig folytathatnánk. Lehet, hogy túl sok a film Európának?

Pierre Balain

Erről más a véleménye a Cinema Total rendezvénysorozatnak, amely éppen az európai határokat próbálja tágítani, Oroszországot és Mongóliát is bevonva. Europa tehát Endloss, azaz végtelen, amiről a jelenlévő és beszédet mondó Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettesnek eszébe jutott, hogy tizenegy éves korában mennyire szerette ezt a Kraftwerk számot.

A Collegium Hungaricum Berlin kis színpadán a Cinema Total ünnepélyes megnyitóján, beszédet mondott az orosz nagykövet is, és ez nem akármilyen kultdiplomáciai teljesítmény. A megnyitón a Budapest Bár játszott és ahhoz képest, hogy nincs magyar film a fesztiválon meglepően sok filmes szakember érkezett otthonról, és beszélgetett végre egymással, itt: Berlinben.