Nem véletlenül figyelmeztet bennünket előre Zsámbéki Gábor rendező, hogy ez itt, amit a Katona József Színház színpadán látnak, mind Ibsen, ők egy sort sem írtak bele az eredeti szövegbe. Amúgy, aki nem olvasta Ibsen eredetileg A népgyűlölő címmel írt művét, és ellátogatott a hétvégi nyílt próbára, azt gondolhatná, átdolgozásról van szó.

Katona József Színház

A Katona nyilvános próbái néha nem többek egy nyers előadás néhány részletének szégyellős eljátszásánál, ezen a délelőttön azonban a kezdeményezés igazi értelmet nyer. Zsámbéki ugyanis valóban próbát tart. Leállít, elemez, instruál és ha nem elég jó az antré, hatodszorra is visszaküldi színészeit a takarásba. Három héttel a bemutató előtt a bútorok még csak jelzések, a jelmezeket részben az utcai tornacipők adják, és a súgó is állandó szereplője még a történéseknek, de a bemutatott két jeleneten már jól látszik, sikeres előadás van itt alakulóban.

Pedig félháznyi jegyet a plakát már önmagában is eladna. A társulata iránti hűségre kényes Katona meglépte ugyanis történetének első jelentős vendégszerepeltetését. Zsámbéki a Nemzeti Színház két búcsúelőadása között Kulka Jánost igazolta át az előadás egyik főszereplőjének. A darab egymással szemben álló fivéreit így a magyar színművészet két csúcsdísze, Kulka János és Fekete Ernő alakítja.

A nép ellensége úgy keletkezett, ahogyan sok esetben szokott. Ibsen egy újságban olvasott az orvosról, aki felhívta a közvélemény figyelmét a városi gyógyfürdő vizének fertőző kolerabacilusaira, az óvóintézkedések miatt az idegenforgalom befuccsolt, a felháborodott lakosok pedig betörték az orvos házának ablakait. A norvég mester 1882-ben A népgyűlölő címmel írt drámát a történet alapján, melyben a sztorit megfejelte néhány bevált karakterrel: egy haszonelvű polgármesterrel (aki mellesleg a doktor bátyja), gerinctelen újságírókkal, és pár kapzsi polgárral. És bemutatta azt az igazságért folytatott küzdelmet, melynek végén Stockmann doktor egyedül marad. A darabból 1950-ben Arthur Miller átiratot készített A nép ellensége címmel, azóta leginkább ezt a változatot alkalmazzák a színházak. Bár nem tartozik a leggyakrabban játszott Ibsen-darabok közé, sok színpadon megfordult már, sőt, egy 1978-as amerikai filmes feldolgozást is megért, Steve McQueennel a főszerepben. Arra viszont talán még egy szemfüles filológus sem számított, hogy a mű jelentős ihletője volt Spielberg Cápa című horrorjának, melyben, emlékszünk, a helyi rendőrfőnök is figyelmeztetett a gyilkos ragadozó veszélyeire, ám városa magasan tett rá.

Katona József Színház

Bár a Katona készülő előadásának hosszú szériát jósolunk, azért két buktatóra mindenképpen felhívnánk a figyelmet. Ibsen 130 éves példázata ugyanis olyannyira rímel az aktuális magyar közállapotokra, a politikai áthallások pedig annyira direktek, mintha Farkasházy Tivadar egykori rádiókabaréjában járnánk. Amikor dr. Stockmann a buták többségéről és a kisebbség igazságáról beszél, majd felmerül, hogy közelednek a választások, csak nincs kire szavazni, már arra gondolunk, talán a színlapon is érdemes lenne feltüntetni a kitételt: „Előadásunk az Ibsen által kitalált mondatokat és szereplőket tartalmazza, a valósággal megegyező hasonlóság csupán a NER véletlen műve.” Pedig dehogy véletlen – beszél még erről is Zsámbéki, ez a klasszikusok ismérve, az évszázadokon áthúzódó örökérvény. A dráma a társadalmi „rothadás” metaforája, hiszen a közösség gyógyvíz helyett valójában a szennyből él, itt tehát fizikai és szellemi megtisztulásra egyaránt szükség lenne. Stockmann bukásával Ibsen egyúttal azt a demokráciaproblémát feszegeti, hogy az egyén és a kisebbség igazsága nem érvényesíthető a népakarat fölött.

Fekete Ernőtől nem idegen a szenvedélyes idealista szerepe, Thomas Stockmann-alakítása is igen szuggesztív. Kulka polgármestere demagóg politikus-pojáca, akit azonban óvnánk attól, hogy ennél is jobban emlékeztessen bennünket az összes magyar pártszóvivőre. Bodnár Erika, Keresztes Tamás és Bezerédi Zoltán hármasa teljes hitelességgel adják a béketüntetős polgári tagozatot. A fürdőorvos felszólalását szép dudaszólókkal kísérik a városi nagygyűlésen, később ők lesznek azok is, akik utcakövekkel zúzzák tönkre Stockmann otthonát. Hovstad (Ötvös András) és Billing (Kovács Lehel), a kezdetben még ellenzéki sajtómunkások pedig végül csak belátják, mit diktál a köz- és önérdek – mai megfelelőikből minden második magyar szerkesztőségre jut néhány.

Katona József Színház

A darab másik buktatója a technika lehet. Értsük ezt akár egészen konkrétan: a kamerájával keringő operatőrlány egyelőre nehezen boldogul a kábelek, bútorok és színészek között. Pedig a kézből irányított gyors svenkeknek jelentős dramaturgiai szerepük lesz. Élőképes videotechnikát egyébként a színházrendezők rendszerint két okból alkalmaznak: 1., ha a média hatásmechanizmusait illusztrálják, 2., ha semmilyen koncepció nem jut az eszükbe, de a videós látvány úgyis elviszi a showt. Az élő kamerás felvételek karrierje Magyarországon valamikor a nyolcvanas évek végén kezdődött, majd a kora kétezresekben ért csúcspontjára, amikor az alkotók szinte kényszeresen alkalmazták az eszközt. A színpadi sajtótájékoztatók egyik legemlékezetesebbjét éppen Kulka János produkálta néhány éve a Nemzeti Színházban, aki III. Richárdként a York napsütése-monológ előtt odabicegett a tévéstábhoz, majd aljasan szenvtelen beszédét közelről belemondta az optikába: döntött, amit döntött. Szerencsére Zsámbéki esetében jól működik a rendezői szándék. Ha sikerül megfelelő ritmusban kiemelni a gesztusokat és tekinteteket, a vászonra zoomolt képek nemcsak jól szolgálják majd az üzenetet, de a szép színészi pillanatokra is ügyesen ráerősítenek.

A próba valahol annál a jelenetnél ér véget, amikor a felheccelt polgárok elindulnak az orvos háza felé. Nem kellett olvasnunk az ibseni befejezést ahhoz, hogy jól ismerjük a történet végét.