Ami nem kérdés: a Nine Inch Nails az elmúlt harminc év egyik legjellegzetesebb, iránymutató popzenei produkciója; persze azt a szót, hogy popzene csak a tágabbra méretezett definíciós mező kedvéért használjuk. Reznor válogatott és váltogatott kísérőzenészekkel, producer-társalkotókkal és exkluzív vizualistákkal felépített produkciója sosem volt könnyű zene, ráadásul mindig több síkon mozgott, több irányba kínált linkeket és változatos hatásokból építkezett.

Eszünkbe juthat róla a Depeche Mode-féle szintipop, az ilyen-olyan irányokba kísérletező elektronika, az indusztriális zene, a Peter Gabriel-féle modern artpop, néhol még a sötétebb art-funk is, dolgozott David Bowie-val, az pedig, hogy Marilyn Manson valójában Trent Reznor köpönyegéből bújt ki, talán nem is kérdés, s ugyanez a helyzet az elektronikát riffeléssel keresztező tucatnyi feledhető amerikai rock-kismesterrel is.

A Nine Inch Nails 2008-ban készített utoljára sorlemezt (első nagylemeze, a Pretty Hate Machine 1989-es), a projektvezető 2009-ben pedig meghatározatlan időre visszavonultatta a brandet. Akkor már évek óta érződött, hogy bár Reznor sosem megy egy bizonyos művészi limit alá, s folyamatosan kísérletezik a prezentáció formáinak frissen tartásával vagy megújításával - legyen itt szó a koncertprodukcióról, a zenei anyag kereteiről, vagy a zenei tartalom megjelentetésének speciális formáiról – valami mégis eltűnni a látszott, valahol a produkció frissessége, vitalitása, eredetisége táján.

Nine Inch Nails

„Egy ideje azon gondolkozom, hogy talán eljött a pillanat, hogy a Nine Inch Nails eltűnjön egy időre” – postázta 2009 februárjában a zenekar hiperkúl, hiperdizájnos hivatalos weboldalára. És így is lett, a Nine Inch Nails - melynek két csúcsműve az 1994-es Downward Spiral és az 1999-es dupla Fragile - eltűnt pár évre.

Mondhatnánk, hogy jöttek az átmeneti évek, de szó sincs elveszett esztendőkről. Reznor feleségével, Mariqueen Maandiggal - akivel 2009-ben házasodott össze -, és NIN-es zenésztársával, Atticus Ross-szal How To Destroy Angel néven új zenekart hozott össze (mely idén jelentette meg első lemezét).

Ám az igazi nagy dolog nem ez volt, hanem a David Fincher-féle Közösségi háló című filmhez komponált jól sikerült filmzene, mely 2010-ben Golden Globe és Oscar díjat is nyert. A páros egy évvel később újabb Fincher-mozihoz, A Tetovált lány című remake-hez is készített egy emlékezetes soundtracket. Reznor 2012-ben egy dal erejéig közreműködött a Foo Fighters-vezér, Dave Grohl sokszereplős Sound City projektjében, idén pedig felbukkant Queens Of The Stone Age …Like Clockwork című új nagylemezén.

A most megjelenő lemezen Reznor Atticus Ross és egy másik régi tettestárs, Alan Moulder hangmérnök-producer bevonásával már 2012 óta dolgozott - titokban (a cím a hesitation wounds kifejezésből származik; azokról a nyomokról van szó, melyeket az egyszeri öngyilkosjelölt a gyilkos fegyver, mondjuk a kés próbálgatásával ejt).

A kiadást a zenekarvezető egy nagy lemezcégre, a Sonyhoz tartozó Columbiára bízta - ez utóbbi azért érdekes, mert a Nine Inch Nails 2008-ban egyszer már elhagyta a major kiadók játékterét, 2008-as The Slip című sorlemezét és gyakorlatilag párhuzamosan megjelentetett Ghosts I-IV című instrumentális lemezcsomagját saját kiadójánál, a The Null Corporationnél hozta ki.

A lemezdizájnt (egész pontosan: a lemez többféle kiadásához készített többféle borítótervet) az a Russell Mills készítette, aki tizenkilenc évvel ezelőtt a The Downward Spiral lemezborítóját is összehozta – ez persze csak erősíti az album visszatérés-jellegét.

A felvételek nagy részét természetesen maga Reznor végezte, de olyan luxusközreműködőket hívott a stúdióba, mint a jó nevű session-basszusgitáros, Pino Palladino, a Fleetwood Mac gitáros-frontembere, Lindsey Buckingham, vagy a leginkább a King Crimsonból ismert, de korábban a Talking Headsszel és David Bowie-val is dolgozó korszakos gitáros, Adrian Belew, aki végül, a hírekkel ellentétben, nem lett a turnézó NIN tagja.

Apropó, turnézó Nine Inch Nails: az újjáéledt zenekar ugyancsak felfrissült színpadi produkcióját többek közt itt teljes egészében is megtekinthetjük.

Ami pedig a végeredményt illeti: a Hesitation Marks nem zseniális, de friss, erős, élettel - és a Nine Inch Nailsre jellemző szokásos fura, sötét és érzékeny energiákkal - teli lemez.

Reznor, úgy tűnik jól döntött, hogy évekig új projektekkel frissítette magát, és egy időre majd minden értelemben elszakadt a Nine Inch Nails-narratívától. A zenekar finombeállított elektronika-gitár tengelyén ezúttal jól érezhetően az elektronika felé tolódik a balansz, s a már említett dizájnon túl több helyen is visszaköszön a The Downward Spiral világa.

Bár, mint tudjuk, senki sem egy sziget, a Nine Inch Nails azonban szinte a kezdetek óta kategóriákon kívül és azok felett álló, önálló entitás. Reznor azonban itt-ott - például a Copy Of A című jól sikerült midlife crisis-dalban - beenged minket a színfalak mögé, a legmeglepőbb és legjobb pillanatok pedig természetesen azok - mint az All Time Low című robotikus funk-cucc, vagy a szörfrockot, indie gitárpopot és garázsrockot egyszerre idéző Everything -, amikor a projektvezető elhagyja amúgy tágra vett komfortzónáját.

Nine Inch Nails: Hesitation Marks (Értékelés: 8/10)