Mit gondolnak a diktatúráról a gyilkosok és az áldozatok gyerekei?

Mit gondolnak a diktatúráról a gyilkosok és az áldozatok gyerekei?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Szandtner Veronika
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Megdöbbentő darabot mutat be csütörtökön a Trafo: a chilei Pinochet-diktatúra idején született színészek rekonstruálják szüleik diktatúra alatti életét fotókon, filmeken, leveleken keresztül. Egy színpadon a volt katonai vezető fia, a rezsimet kiszolgáló rendőr gyereke és a kivégzett felkelő nő lánya. A darab rendezőjével, az argentin származású Lola Ariasszal beszélgettünk.

A 17 évig tartó chilei katonai diktatúra során több mint 3000 embert öltek meg, 28 ezret tartóztattak le és kínoztak meg, több mint 200 ezer chilei pedig külföldre menekült. A The Year I Was Born (Az év, amikor születtem) című darabban a 11 különböző családi hátterű színész tárja elénk és vitatja meg mi miért történt, és kik a felelősök.

hvg.hu: A közelmúltban két darabot is készített, amelyek hasonló koncepción alapulnak. A hazájában, Argentínában készített My Life After és a most Magyarországra is elhozott Chiléről készült darabja, a The Year I Was Born ugyanazon a koncepción alapul: a diktatúra alatt született színészek rekonstruálják szüleik életét a dél-amerikai katonai diktatúrák alatt. Mégis, az előbbiben személyesen is érintett, míg a chilei történetben kívülálló volt. Melyiken volt könnyebb dolgozni?

Lola Arias: A My Life After című darabomat 2009-ben készítettem, olyan fiatal argentin színészekkel, akik az 1976-tól 83-ig tartó argentin diktatúra alatt születtek. A darab lényege az volt, hogy a szereplők fotók, dokumentumok és családi filmek segítségével rekonstruálták a szüleik életét. Ezt a darabomat meghívták vendégszereplésre Santiago de Chilébe is, ezzel párhuzamosan pedig csináltam ott egy workshopot, amelyen chilei történetek után kutattam. Olyan szereplőket kerestem, akiknek személyes családi történeteik vannak a 17 éves chilei diktatúráról (1973–1990). Bár a két színdarab koncepciója azonos, Argentína és Chile történelme és társadalma mégis egészen más, ettől pedig a darabok is teljesen különbözőek lettek. Míg Argentínában elfogták és elítélték a katonai vezetőket, Chilében ez máig nem történt meg. A The Year I Was Born 11 szereplőjének teljesen más családi háttere van. Az egyik szereplő édesanyja gerillaharcos, a másik színész apja a szélsőjobboldali mozgalom egyik vezetője volt, a harmadiké egy rendőr, a negyediké tengerész, az ötödik színésznőé értelmiségiek, akik még idejében emigráltak. Egyébként maguk a szereplők sem tudnak megegyezni egymással abban, hogy hogyan meséljék el az ország történetét. Ezek a viták többször is előjöttek köztük a próbák során, ezért leírtam őket és beledolgoztam a színdarabba. A chilei darab szerintem azért lett izgalmasabb, mint az argentin változat, mert számukra a múlt még mindig nyitott kérdés, amely folyamatos vita tárgyát képezi. A darab párbeszédeiből mindenki érzékelheti, hogy még mindig mennyire megosztott a chilei társadalom, milyen különbözően látják a múltat, ki kit hibáztat vagy ítél el.

©

hvg.hu: Mennyi kutatás előzte meg a próbákat?

L. A.: Egy évig tartott az intenzív kutató- és próbaidőszak, amik váltogatták egymást. Én is és a színészek is sokat kutattuk a chilei történelmet, a szereplőknek pedig a családi múltjuknak is jobban utána kellett járniuk. A színdarab kedvéért egy időre a saját családjuk detektívjei lettek, újra és újra el kellett meséltetniük a szüleikkel, hogy mikor mi történt velük a diktatúra alatt, mit csináltak pontosan, amikor ellenálltak a katonai diktatúrának vagy éppen az állami rendőrségnek dolgoztak. Legtöbbjük családjában ez nem volt egyszerű folyamat, sok szülő nem akart beszélni a múltjáról, másoknak pedig fájdalmat okozott újra átélni a történteket. Én viszont minden alkalommal azzal az utasítással küldtem haza a színészeket, hogy a lehető legtöbbet hozzák nekem vissza a családi legendáriumokból. A történeteiket színdarabba gyúrtam. Közben pedig én is olvastam, kutattam Chile közelmúltjáról, s néha éppen én szembesítettem őket olyan hátborzongató történetekkel, amikről addig még egyikük sem szerzett tudomást.

hvg.hu: Hogyan találta meg éppen ezt a 11 szereplőt, miért pont rájuk esett a választása?

L. A.: 2011 januárjában egy nemzetközi fesztiválon tartottam egy workshopot Chilében. Úgy hirdettük meg, hogy bárki jelentkezhetett rá, aki el akarta mesélni a saját családi történetét egy színdarabban. 50-en jelentkeztek, ebből 11 szereplőt választottam ki. A fő szempont az volt, hogy teljesen más családi hátterük legyen. A feltételezésem pedig később be is igazolódott, mindegyik család más szemszögből, érzésekkel élte meg a diktatúrát, és tulajdonképpen ezekből a nézőpontbeli különbségekből rajzolódtak ki a színdarab legdrámaibb jelenetei. 

©

hvg.hu: Hogyan tudta elkezdeni a próbákat ennyi különböző hátterű, politikai meggyőződésű emberrel? Nem volt feszültség például a katonai vezető fia és a megölt anya lánya között?

L. A.: Nem volt egyszerű, de 17 év diktatúra után az emberek már hozzászoktak, hogy ellentétes ideológiai meggyőződésűekkel is beszélgessenek. A diktatúra alatt nem volt ritka, hogy egyazon család egyik tagja gerillaharcos volt, míg a másik a fennálló rezsim lelkes híve. A próbák számomra is egyfajta szociális kísérletek voltak: a szereplők konfrontálódtak egymás nézőpontjaival, s elkezdték a diktatúra éveit a másik szemszögéből is figyelni, rájöttek, hogy mindannyiuk családja másképpen élte meg ezeket az éveket. Voltak, aki belerokkantak és alkoholisták lettek a terror évei alatt, másokat viszont éppen a rezsim megdöntése tört össze és önként emigráltak Venezuelába, hogy továbbra is a megszokott rendben élhessenek.

hvg.hu: Hogyan vélekedtek a szereplők szülei a színdarabról? Hiszen mégiscsak az ő legszemélyesebb családi történeteiket vitték színpadra?

L. A.: A szülőknek máig nagyon különböző véleményük van a darabról. Néhányan iszonyúan mérgesek lettek, az egyik szereplővel például a darab bemutatása óta nem áll szóba az édesanyja. Más szülők éppen ellenkezőleg, büszkék voltak a gyerekükre, megint mások a színdarabot látva elszégyellték magukat. Voltak szülők, akik végig követték a próbafolyamatot, még a barátaikat is elhozták rájuk, mások egyszer sem látták a darabot.

hvg.hu: Annak ellenére, hogy a legtöbb történetből személyes tragédia rajzolódik ki, a darab összességében mégsem depresszív hangulatú. Hogyan tudott Chile sötét közelmúltjából ennyire humoros és ironikus előadást csinálni?

L. A.: A humor egy túlélő-stratégia, humor nélkül bizonyos dolgokat nem tudnál túlélni. A legtragikusabb körülményeknek is van egy abszurd oldala, csak kellő távolságból kell nézned, hogy meg is lásd. Az argentin és a chilei darabomban is sok humor van, mert arra ösztönöztem a színészeket, hogy távolabbról és kritikus szemmel nézzenek a saját családjukra, és ha abszurdnak éreznek egy helyzetet, akkor merjenek nevetni rajta. Erre a távolságra szükségük is volt, e nélkül például Alexandra (az egyik szereplő – a szerk.) nem lett volna képes estéről estére elmesélni, hogyan ölték meg az anyját, Vivi pedig nem tudná mindig elmondani, hogy a rendőr apja máig börtönben ül két ellenálló meggyilkolásáért.

©

hvg.hu: Volt bármilyen konfliktusa chilei politikusokkal a színdarab miatt? Voltak, akik le akarták beszélni önt, hogy megcsinálja ezt a darabot?

L. A.: Érdekes módon éppen az ellenkezője történt. Amikor a jobboldali és baloldali chilei politikusok érzékelni kezdték a színdarab közönségre gyakorolt hatását, mindkét oldalról elkezdtek jönni és megnézni a darabot. Mindenki a támogatásáról biztosított, valójában azonban mindkét oldal a pártja népszerűségének növelésére akarta volna használni a darabot.

hvg.hu: Hány országban tervez még hasonló tényfeltáró darabot?

L. A.: Az az érzésem, hogy ezzel a koncepcióval szinte az egész világot végigjárhatnám, mert kis túlzással majdnem minden országnak volt hosszabb-rövidebb diktatórikus múltja. A chilei darab bemutatása után például azonnal meghívtak Brazíliába és Peruba, hogy ott is csináljak színdarabot az ő történeteikkel, de nemet mondtam, mert egy idő után belehalnék az unalomba, ha folyton ugyanazzal a koncepcióval kellene dolgoznom. A színdarab közönségre gyakorolt hatása viszont nagyon érdekes. Eddig akárhol adtuk elő a világon, mindig úgy mentek ki az emberek a színházból, hogy a saját történeteikről kezdtek mesélni. Számomra ez ennek a darabnak a lényege: kiindulópont egy jó családi beszélgetéshez.

Hozzászólások