Kezdjük ott, hogy a Reszkessetek betörők nem rossz film, sőt. Az 1990-ben mozikba került vígjáték még ma is megállná a helyét, egyedül a kereskedelmi csatornáknak (de főképp az egyiknek) köszönhetjük, hogy a gépies ismétlések miatt legszívesebben mi is otthon hagynánk az azóta heroinfüggővé lett Macaulay Culkint.

A családi és ifjúsági komédiák két királyának (a Harry Pottert is rendező Chris Columbus és a négy éve elhunyt forgatókönyvíró, John Hughes) közös alkotása azonban nem az egyetlen, családdal is élvezhető vígjáték a filmtörténelemben. Így azután túléljük majd valahogy az idei telet is, amikor a tévék hanyagolták Kevint és a betörőket. Adunk néhány tippet.

AFP

Holdfény királyság (Moonrise Kingdom – 2012)

A hipszterkedvenc Wes Anderson – szokás szerint – erősen stilizált rendezése egy cserkésztábor-szökevény kisfiú és egy otthonát elhagyó lány kalandjait mutatja be – és persze ennél sokkal többet. A gyerekes formanyelvet használó film a kamaszszerelmen túl olyan témákkal foglalkozik, mint az árvaság vagy a családon belüli konfliktusok – mindezt úgy, hogy a hangulat végig humoros tud maradni, drámai értékvesztés nélkül.

Na és olyan is csak egy Wes Anderson-filmben fordulhat elő, hogy Bruce Willis egy nyúlszívű rendőrkapitányt, Edward Norton pedig egy szabálymániás cserkészvezetőt játsszon.

Életrevalók (Intouchables – 2011)

Az utóbbi évek egyik legüdítőbb vígjátéka egy nyaktól lefelé lebénult, gazdag férfi és a gettóból érkező segítőjének nehézkesen induló kapcsolatát mutatja be. Ez a felállás könnyen közhelyektől fröcsögő giccsé formálódhatott volna, ehelyett a korántsem túlzott optimizmusáról híres francia mozi egyik legéletigenlőbb darabja lett belőle, minden sablonjával együtt.

Omar Sy felejthetetlen alakítása hetekig képes megmosolyogtatni az embert a legváratlanabb pillanatokban, de François Cluzet kimért játéka is kell ahhoz, hogy a néző érzékelni tudja a két karakter közötti, egyre halványuló különbséget. Az Életrevalók sikeresen egyensúlyozik a szivárványszínű hatásvadászat és a léleknyomorító mélység között.

A család kicsi kincse (Little Miss Sunshine - 2006)

A két Oscart is bezsebelő alkotás (legjobb forgatókönyv, legjobb férfi mellékszereplő – Alan Arkin) a Wes Anderson által is propagált "furcsa család" koncepcióra épített, és sikerült úgy összehozni ezeket a karikatúraszerű alakokat (szépségkirálynő-aspiráns csúnyalány, némasági fogadalmat tett Nietzsche-fan kamaszfiú, öngyilkosságra hajlamos meleg nagybácsi, nonstop káromkodó heroinfüggő nagypapa), hogy a totálisan életidegen kapcsolatuk ellenére szimpatizálni tudunk a család szinte minden tagjával.

Mit lehet ennyi bizarr karakterrel kezdeni? Hát zárjuk be őket egy kisbuszba, és induljon a road trip! Az Új-Mexikóból Kaliforniáig tartó utazás során pedig egyszer csak robbannia kell az excentrikus família tagjai közt uralkodó feszültségnek. Robban is, de érdekes módon ekkor válnak szerethetővé a negatív sztereotípiákkal felvértezett karakterek. Szándékosan vannak túltorzítva a jellemek, de így is mindenki magára ismerhet egy-egy családtag képében, ez pedig csak fokozza a szórakozás-faktort.

Napos oldal (Silver Linings Playbook – 2012)

Nagy divat lett Hollywoodban a romantikus vígjátékok mellékszálaként belebegtetni egy-egy betegséget, ami alapjában kavarja fel az aktuális szerelmespár életét (Az 50 első randi – amnézia, Szerelem és más drogok – Parkinson-kór), David O. Russell filmjében éppen egy bipoláris zavarral kezelt férfi (Bradley Cooper) és a férjének elvesztése miatt átélt traumából kikecmergő nő (Jennifer Lawrence) talál egymásra.

Persze ha lecsupaszítjuk a történetet, akkor egy unalomig túljáratott, klasszikus lávsztorit kapunk, de erre is van megoldás: nem kell csupaszítgatni, egy jó filmes nem véletlenül, nem feleslegesen pakolja rá az extra rétegeket a dédelgetett alkotásra. És már csak a színészi játék miatt is érdemes a Napos oldalt választani: több mint harminc év után ez a film volt az első, amelyet mind a négy színészi kategóriában Oscarra jelöltek (az említetteken kívül Robert De Nirót és Jacki Weavert) – a félelmetesen bájos Jennifer Lawrence haza is vihette a szobrocskát.

A régi környék (Garden State – 2004)

Ismét egy jelentős egészségügyi probléma keveredik a szerelmi szállal. A depressziós, agyongyógyszerezett Andrew (Zach Braff) édesanyja temetésére érkezik haza, miután Los Angelesbe költözött szerencsét próbálni színészként. Bábáskodó édesapja elküldi orvoshoz a fiút, szűnni nem akaró fejfájása miatt. Itt, a váróban találkozik a szinte elviselhetetlenül sokat szövegelő, ráadásul mániákus hazudozó Sammel (Natalie Portman), aki fokozatosan csacsogja be magát a férfi szívébe.

Miután kiderül, hogy Andrew egész felnőtt életében antidepresszánsokkal tömte magát, az orvosa tanácsára felhagy azok további szedésével. És itt nyílik ki előtte a világ, szinte újjászületik a hirtelen őt érő érzelemáradat hatására. Az író-rendező-főszereplő Zach Braff bámulatosan mutatja be az elme ébredése után bekövetkező azonnali cselekvésvágyat, amikor ráeszmél az ember, hogy ideje elkezdeni élni. Talán nincs is olyan ember, aki ezzel ne tudna azonosulni.