A filmet kis költségvetéssel, 2 millió forintból (!) forgatták, nagyon sok baráti segítséggel. A résztvevők ingyen vállalták a szereplést, így csak akkor kapnak pénzt, ha a film nyereséges lesz a hazai mozikban, erre azonban nagyon kevés az esély. A Titanic Fesztivál keretében megtartott bemutatón a közönség háromnegyedét a stáb és ismerőseik tették ki. A filmben mindenki magát alakítja, a profi és amatőr színészek keresztnevükkel szerepelnek a stáblistán. A filmnek nem volt forgatókönyve, a dialógusokat a színészek hozták össze a forgatáson.

Novák Erik az Uránia moziban elmondta: a filmet az utolsó pillanatig vágták. Sajnos ez meg is látszik rajta, a 100 perces filmből legalább félórát még simán elhagyhattak volna. Ezzel együtt a film nem menthetetlen: ha feszesebbre vágják, még kikerekedhet belőle egy izgalmas, fekete humoros, kis-magyar alvilági sztori, ami ugyan még így is messze lesz a közönségsikertől, de legalább olcsón készült.

Ez a film előnye és a hátránya is egyben, mert a 2 millióból olyan filmet hoztak össze, aminek a (silány) színvonala vetekszik a több százmilliós költségvetésű magyar filmekével. Ha így nézzük, akkor ez siker, hiszen 2 millióból egy rossz filmet leforgatni mégis más érzés lehet, mint 600 millióból csinálni egy nézhetetlen mozit.

De félretéve a gúnyt: a filmből sokkal többet ki lehetett volna hozni, ha van egy rendes forgatókönyv, és egy ügyes vágó. Az utcáról felszedett dialógusok, alvilági szlengbe csomagolt mondatok csak látszólag jók, mert bár nem teljesen idegenek az élettől, mint a legtöbb kortárs magyar film párbeszédei, ez „az életszag” nem lendíti előre a cselekményt, és nem is ad hozzá a karakterekhez semmit. Az, hogy a kokainos zacskót többször is feltűnően „batyunak” hívják a filmben, még önmagában kevés a kidolgozott karakterábrázoláshoz.

A rendező többször is kihangsúlyozta a pénztelenség szempontját. Azt mondta, a kis költségvetés kényszermegoldás volt, mert hiába pályázott ötször a Filmalapnál, egyszer sem nyert. Erre a filmben félig keserűen, félig önironikusan többször is utal, önmagát illegális filmkésztőnek nevezi, aki súlyos kamerafüggőként a barátait filmezi, aki a barátainak készít filmeket.

Kissé zavaró volt ennek a nagy-nagy barátságnak a hangsúlyozása, a filmben is, és a bemutatón is, elvégre kit érdekel, hogy egy rendező milyen ismert vagy ismeretlen haverját rántja be ingyen a filmjére. Én nem akarok elmenni bulizni a filmkészítőkkel a Kolorba, nem akarom tudni, hogy milyen kalandjaik voltak a rendőrséggel a forgatáson, de ha ez dominál a filmben és a film körül is, akkor ez a felhajtás – jó film hiányában – inkább disszonanciát kelt, semmint olyasvalamit, ami hozzáad egy kis pluszt egy eleve jó filmhez.

A másik, ami zavaró volt, a film koncepciója az alvilágról, illetve tágabban minden emberi kapcsolat alviláginak tételezése, amelyben a felszínen mindenki jópofizik a másikkal, de csak addig, amíg anyagi érdeke fűződik hozzá. Nem baj, ha egy rendező vonzódik az alvilági figurához (Novák korábbi filmjei is alvilági tematikájúak), nincs ebben semmi rossz. A baj akkor van, amikor a rendező láthatóan semmit sem gondol az általa ábrázolni kívánt világról, legyen az éppen az alvilág.

Ami azért a mintának tekintett (és a nemzetközi filmművészetben már jó pár éve túlhaladott) Guy Ritchie-féle gengszterfilmes trendről egyáltalán nem mondható el. Guy Ritchie filmjeiben folyamatosan idézőjelbe rakják az úgynevezett alvilágot, csakúgy, mint a nagy gengszterfilm elődöket, amikre építkezve meghaladják azokat, ezért is képviselnek maradandó filmes értéket. A brit rendező filmjeiben van komoly társadalomkritika, feszes cselekmény, hiteles karakterek, igazi akciójelenetek, valódi humor.

Novák Erik filmjében viszont semmi ilyesmit nem véltem felfedezni: mintha eleve lemondott volna arról, hogy filmes értéket hozzon létre annak az ürügyén, hogy egy „nagyon laza” low-budget akció-vígjátékot csinál, amely eleve felmenti a „filmszerű gondolkodás” alól.

Filmje ezért csak annyiban tekinthető progresszívnak, amennyiben egy új pénzügyi modellen, a közösségi finanszírozáson alapul. Tudomásunk szerint ezt a megoldást magyar filmnél most alkalmazták először, ami mindenképpen előremutató kezdeményezés. Bár megjegyezzük: a valódi közösségi finanszírozás – amikor sokan adnak kevés pénzt egy filmtervre vagy egy termékre – a leendő vásárlókon, filmes közönségen, nem pedig a rendező haverjain, vagy azok ingyenmunkáján alapul.