Hétvégén zárul a 21. Titanic Filmfesztivál, de ez a hétvége nem a levezetésről, sokkal inkább a nagy hajráról szól. A fesztivál népes mezőnyéből ugyanis még jócskán elcsíphető néhány fontos alkotás, amelyek közül nem biztos, hogy mindegyik hazai forgalmazásba kerül. Ideje tehát összeszedni, hol és mikor érdemes még jegyeket vadászni.

Száll a kakukk…  junior változat

Az már régóta nem vitatéma, hogy milyen fontos néha az amerikai mainstream filmgyártás mögé lesni. Az amerikai független film valójában inkább az európai művészfilmekkel áll rokonságban, általában a különbséget az amerikaiakra jellemző optimizmus szokta jelenteni. Az Átmeneti állomás (Short term 12) hűen képviseli ezt a hagyományt, ráadásul az eddig látottak alapján a versenyszekció egyik titkos favoritjáról van szó.

A címben szereplő hely, egy átmeneti gyermekotthon, ahol a problémás környezetből érkező fiatalkorúak mindennapjait próbálja meg elviselhetőbbé tenni egy 4 főből álló csapat. „Ne feledd, nem a szülőjük és nem is a barátjuk vagy. Csak azért vagyunk itt, hogy biztonságos környezetet teremtsünk nekik, arra a rövid időre, amíg itt vannak. Ennyi” – hangzik el a film kulcsmonológja a főszereplőtől, a felügyelőtanár Grace-től. Természetesen a biztonságos környezeten túl, sokkal többet kíván ez a munkahely, az átmeneti nevelőotthon lakói ugyanis állandó készenlétet kívánnak az ott dolgozóktól: ezen a helyen a dühroham, a verekedés, a szökési kísérlet és az öngyilkosság is mindennapos.

Az ilyen típusú – csúnya kifejezéssel – „diliház”-filmek legnagyobb buktatója a hiteltelen jellem-, és környezetábrázolás szokott lenni, de a filmet író és rendező Destin Cretton jó érzékkel nyúlt a párbeszédekhez (épp annyi csak, amennyi szükséges), és még azt a „luxust” is megengedte magának, hogy a főszereplők lelki traumáit csak a film végéhez közeledve ismerjük meg pontosan.

Az Átmeneti állomás alkotógárdája, beleértve a színészeket is jórészt ismeretlenekből áll, egyáltalán nem lenne meglepő, ha sokuknak ez a film jelentené az ugródeszkát egy magasabb költségvetésű produkcióba. Mint ahogy az sem lenne bombameglepetés, ha ez a film nem üres kézzel térne haza a Titanicról.

(A filmet szombaton este hétkor vetítik a Puskin moziban.)

Lassan járj, tovább...

Várhatóan nem a közönségdíjat viszi majd el a Hosszú út hazafelé és a Harmónialeckék sem, de ettől még mindkét film különleges élményt adhat a csendesebb, lassan kibontakozó filmek kedvelőinek. A török Alphan Eseli filmje, a Hosszú út hazafelé (Eve Dönüs: Sarikamis 1915), a törökök, a Don-kanyaréhoz mérhető tragédiájának, a sarikamisi csatának állít emléket. Ebben a második világháborús ütközetben körülbelül 90 ezer török katona vesztette életét, ám a film nem a csatába, hanem a borzalmas veszteség utáni állapot kellős közepébe kalauzol minket. Kelet-Anatólia hegyvidékének embert próbáló környezetét olyan hűen ábrázolták az alkotók, hogy kis túlzással, még a moziteremben is érezhetőek a téli mínuszok.

A film középpontjában egy hét fős csoport áll, mindannyian a véres ütközet túlélői: ki így (megmenekült katona) ki úgy (biztonságos, még török fennhatóság alatt lévő helyre igyekvő anya, lánya, és veterán kísérőjük). A szokásos emberi társas normákat azonban hamar felülírják a túlélésért folytatott egyre embertelenebb cselekedetek, ezért a Hosszú út hazafelé-ben úgy sikerül bemutatni egy háború borzalmait, hogy a filmben alig dördül el pisztolylövés. A film ezért bár egy múltbéli eseményen alapul, a történet mégis abszolút univerzális, és megszívlelendő. A magyarországi premieren személyesen is megjelenő rendező elmondása szerint ez a fajta univerzalitás szándékos is volt, és tisztában volt vele, hogy ez a típusú történetmesélés nem fog mindenkinek tetszeni hazájában. Főleg a szokásos „kard ki kard” háborús filmekhez szokott nézőknek nem.

Nem véletlen az sem, hogy Eseli Vígh Mihályt, Tarr Béla állandó alkotótársát kérte fel a film zenéjének megkomponálásához, a török rendező ugyanis nagy rajongója Tarr alkotásainak, így aztán ne lepődjön meg senki, hogyha nem csak a zenében, hanem a beállításokban, és a film atmoszférájában is erősen visszaköszön a magyar rendező kézjegye.

(A Hosszú út hazafelé még péntek este kilenckor tekinthető meg a Puskinban.)

Titokzatos kazah

A Harmónialeckék (Uroki garmonii) a fesztivál mezőnyének egyik legtitokzatosabb szereplője. Az egy kazah kisvárosban játszódó filmre eleinte nagyon nehéz ráhangolódni, de ha már megszoktuk a rendező, Emir Baigazin által diktált szokatlan ritmust, akkor onnan már nehéz elszakadni ettől, a számunkra nem is olyan egzotikus, beszédes hallgatásokra és tekintetekre épülő környezettől.

A Harmónialeckék egy kamasz, zárkózott fiú belső útját követi, de aztán szép lassan kiderül, az iskolai környezet voltaképp csak egy metafora, a film ugyanis ennél jóval merészebb témákról, az emberi méltóságról, és az erőszak elburjánzásának elkerülhetetlenségéről mesél. A Harmónialeckék kamasz főszereplőjének lélekrajza rengeteg kérdést hagy nyitva még a film után is, és a magyar néző számára ez a keleties, csendes, képi metaforáktól hemzsegő elbeszélőmód talán túlzásnak, és nehezen emészthetőnek tűnhet, de pont ezek miatt a zavarba ejtő tulajdonságok miatt kísér(t)het még akár napokig is a film néhány jelenete. Aki nem feltétlenül szórakozni akar a moziban, és nem riad vissza a többértelműségtől, annak egy próbát mindenképp megér ez a titokzatos kazah film.

(A Harmónialeckéket szombaton fél ötkor lehet megnézni a Puskin moziban.)