Zsenikről már sok filmet láttunk, a Llewyn Davis világában azonban a Coen testvérek a művészet ismeretlen katonáinak állítanak emlékművet. Llewyn Davis amerikai folkzenész a hatvanas évek elején, tehetséges, de valószínűleg nem eléggé, kellő módon nyomulni, önmagát menedzselni pedig még annyira sem képes. Magáról azt állítja, hogy a zenélésből él, valójában azonban jórészt barátai kölcsönei és jóindulata tartja fenn lakásról-lakásra csövezve. Lemeze nem fogy, zenésztársa öngyilkos lett, a koncerteken, ahol ő is fellép, rossz szájízzel tapsolgat nála sikeresebb ismerőseinek, a lemezkiadós fejes pedig, aki miatt nagy nehezen felutazott Chicagóba, már azelőtt láthatóan leírja őt, hogy egyáltalán eljátszhatná neki egyik dalát.

Llewyn magánélete is kudarcok sorozata. Midasz király idióta öccse, akinek a kezében minden szarrá válik, mondja róla a nő, akit véletlenül teherbe ejtett, Llewyn erre még az abortusz pontos napját is elfelejti. Valószínűbb, hogy a gyerek nem is tőle van, azonban amíg erre egy kis esély is van, muszáj elvetetni, ezt is mondja a nő, aki egyébként férjével együtt konkurens folkzenészként tör felfelé. A férfiasan melankolikus dalnok magánéletében kifejezetten felelőtlen és éretlen, még jómódú vendéglátói macskájára sem képes vigyázni – még szerencse, hogy a bűnei is kisszerűek maradnak. A dekadenciában sem süllyed odáig, mint a nagyok, néhány kocsmai pofonnál és mások koncertjének részeg megzavarásánál tovább nem jut, és talán igénye sincs rá.

AFP

Coenék nem mondják meg egyértelműen, hogy a hősük meg nem értett zseni vagy egyszerű vesztes, inkább hagyják őt a kettő közötti szürkezónában botorkálni. Látványos zuhanás sincs, Llewyn a film végén is nagyjából ugyanott tart, ahol az elején, csupán néhány kellemetlen és kétes hasznosságú tapasztalattal lett gazdagabb. Talán egyedüli erénye, hogy nem hajlandó engedni művészi elképzeléseiből, azaz az egy szál gitárral előadott, introvertált folkballadákhoz való ragaszkodásból, amelyek közül jó néhány elejétől végéig elhangzik a filmben. Igaz, egyszer azért, pénzszűkében, ha látható undorral az arcán is, de részt vesz egy holdraszálláson gúnyolódó, bugyuta dalocska felvételében.

AFP

Hogy a film működik, főként annak köszönheti, hogy pontosan annyira vicces, amennyire szomorú, méginkább pedig annak, hogy egyik aspektust sem hangsúlyozza túl. A meddő bóklászások hátterét szórakoztató mellékszereplők teszik élővé: itt van például a Coen-filmek emblematikus vén rohadéka, John Goodman, aki nagypofájú, politoxikomán jazz-zenészként alázza porig a folkos nyunyikat. De kap a főhős mindenkitől rendesen, az őt látni se nagyon akaró családtagjaitól a nagyhatalmú menedzseren át a cowboykalapos kocsmai kötözködőig, ezek a helyzetek azonban rendre káröröm nélkül, valamiféle szeretetteljes bölcsességgel viccesek. „Kell, hogy legyen egy ember New Yorkban, aki még nem utál” – mondja valamikor a film közepén Llewyn, a végére pedig úgy érezzük, nem, valójában egy sincsen.

A hatvanas évekbeli New York-i folkszcéna túlélői egyébként elégedetlenkednek, úgy látják, a film nem elég hitelesen mutatja be egykori színterüket. A maguk szempontjából lehet, hogy igazuk van, a Llewyn Davis világa azonban elsősorban nem történelmi tabló, hanem pitiánerségében általános érvényű és átélhető siker(telenség)történet, amely kis változtatásokkal bármilyen korban vagy helyszínen megtörténhet és meg is történik.