2014. augusztus. 07. 20:30 Kult

Németh Kristóf: "Itt az ideje bepótolnunk a rendszerváltást"

Az értelmiség talán még megmentheti az országot – Németh Kristóf színészből avanzsált a budapesti Játékszín igazgatójává, aki küldetésének tekinti, hogy egy magánszínház élén kardoskodva hozza újra össze a hazai szakmát. Németh szerint az állam felé megfelelés és bókkompetencia a rendszerváltás óta kísért, helyette valós piaci versenyre van szükség, hiszen csak a függetlenséggel érhető el, hogy egy színház cirkusz helyett valós társadalmi tükörként működhessen.

hvg.hu: A Játékszínből az önnek munkát adó egykori Budapesti Kamaraszínházat is érintő 2011-es drasztikus forrásmegvonásnak, majd a két intézmény összeolvadásának köszönhetően lett az ország egyik első magánszínháza. Mennyiben szüli lépéskényszer a privatizációs folyamatokat?

Németh Kristóf: A Kamaraszínház esetéig nem volt rá példa, hogy állami teátrum végleg lehúzza a rolót. A minisztériumi forrásmegvonás valami olyan dolgot idézett elő, amire nem volt forgatókönyv, amiről úgy hittük, hogy egyszerűen nem lehetséges. Az ember naiv. Az egész kicsit olyan volt, mint egy családtag elvesztése: amíg az ember nem éli át, úgy gondolja, hogy mindenki mással előfordulhat, csak vele nem.

Stiller Ákos

2011-ben minket mint színészeket, a társulat tagjait derült égből ért az információ, illetve az államtitkári levél, hogy hoppá, jövőre nincs támogatás, költségvetés. Az akkori Nemzeti Erőforrás Minisztérium arról tájékoztatta a társulatot, hogy ezzel a húzással szeretne pontot tenni egy két évtizede húzódó vita végére.

Míg a máig kiemelt állami intézmény státuszban lévő Operaház, az Erkel Színház vagy a Nemzeti zavartalanul működött, a szocialista és fideszes kormányzat alatt is egyaránt ment a passzolgatás azzal kapcsolatban, az államhoz vagy a fővároshoz kerüljenek a sokáig minisztériumi fenntartású kisszínházak, mint amilyen a Játékszín és a Kamaraszínház is volt. Az állam átadta volna a fővárosnak, de a főváros csak akkor venné át, ha kap hozzá pénzt is, vagy csak az ingatlant venné át, benne működő színházzal. Valamiért három éve jött el a pont, hogy döntenünk kellett: megszűnünk, vagy az országban addig példátlan módon kiszakadunk az eltartásra és felügyeletre épülő rendszerből, és megpróbálunk életben maradni a a piacon.

hvg.hu: Kizárólag súlyosan veszteséges színházakról mond le az állam, vagy elképzelhető, hogy egy jól futó intézménytől pusztán a művészi hozzáállás miatt vonjanak el összegeket?

N. K.: Arra, hogy mi módon működik a kultúrpolitika, én is csak keresem a válaszokat. Annyi bizonyos, azzal, hogy mi megvettük a Játékszínt üzemeltető céget, hatalmas súlyt akasztottunk le az állam válláról: nem kellett foglalkoznia a felgyülemlett adóssággal, fizetni a megmaradt embereket, vagy begyűjteni a rezsitartozást. A Játékszín és a Kamaraszínház egykori támogatása évente közel félmilliárd forint volt, így még azzal együtt is, hogy mi 13 hónappal az indulás után hozzájutottunk a Játékszín állami támogatásának mintegy negyven százalékát kitevő 63,4 millió forinthoz, a magyar állam több mint 700 millió forintot spórolt az elmúlt 2,5 évben. Miközben magánszínházként az egykori vezetésnél lényegesen több embert foglalkoztatunk és nagyobb kihasználtsággal működünk. Ezért éri meg az államnak a magánszínház: kisebb befektetés, nagyobb siker.

hvg.hu: A gazdasági kontroll megszűnése elhozhatja a tényleges függetlenséget. Mennyiben érdemes kockázati tényezőként kezelni a színházat?

N. K.: Sokan mondják, hogy a hőskornak vége, és a színházi szakmának ma feleakkora jelentősége sincs, mint akár csak 30-40 évvel ezelőtt. Pedig szerintem ma korántsem kisebb a színház társadalmi súlya, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bármilyen rezsim is legyen hatalmon, valahogy sosem tud közömbös maradni a teátrumokkal kapcsolatban.

Stiller Ákos

Egy-egy extrém példától eltekintve a színházak tele vannak: számszerűleg nyilván jóval kevesebben mennek el egy darabra, mint ahányan megnézik az aktuális televíziós sikersorozatot, én mégis azt gondolom, egy olyan meghatározó értelmiségi réteg jár színházba, amelynek tagjai jóval nyitottabbak, műveltebbek az átlagnál. Ezáltal véleményformálók és talán szócsövek is.

hvg.hu: Minek lehet fóruma egy teátrum?

N. K.: Én úgy hiszem, a színháznak két fő típusa van, ezeket pedig fontos, hogy tudjuk szeparáltan kezelni. Az egyik a művészeti, mely az elhivatottságra épít, így tart tükröt a világnak: mi más lehetne a lényege a színháznak, mint a szembesítés, amelybe bele kell férnie az önmagunk, a szomszéd és az ország vezetőinek kritikájának is. Az ember gondolkodásra késztető történeteket szeretne színpadra állítani, az ilyenek pedig a konfliktusról szólnak. Akkor van dráma, ha van dialógus, és van konfliktus. Konfliktust pedig csak három dolog eredményezhet: szex, hatalom vagy lóvé. Nincs más a világon, amiből balhé lehetne. Ha így tekintünk a színházra, a jó színház mindig társadalomkritikus és mindig éles dolgokat fogalmaz meg.

Stiller Ákos

Viszont emellett van egy másik színháztípus, amelyről a sznobizmus gyakran hajlamos elfeledkezni. Ez a közönségbarát, szórakoztató színház, a nagybetűs, könnyedén mulattató, telt házakra építő színházi modell, mely – ha jól csinálják – a napi gondokat, a munkahelyi stresszt, sőt, még a társadalmi feszültségeket is képes jegelni ideig-óráig. Az, hogy a két típus közül az állam éppen melyiket és milyen szinten támogatja, már tényleg csak az aktuális kultúrpolitikától függ.

hvg.hu: Tényleg ennyire borzalmas az állami függés?

N. K.: Az én generációm a létező szocializmus igazi diktatúráját nem élte meg. Oké, én is voltam úttörő és emlékszem, hogy volt valutakeret, de ezeken kívül vajmi keveset érzékeltem abból, hogy gyakorlatilag egy megszállt országban éltem. Mégis azt érzem, hogy szinte genetikusan bennem, sőt még a nálam fiatalabbakban is benne van az a szabadulásvágy, amely arra sarkallja az embert, hogy próbáljon nem függeni senkitől. Szeretnénk felnőtt módjára önálló döntéseket hozni, amelyekért hajlandó vagyok vállalni a felelősséget. Az persze abszurdum, hogy a teljes magyar színház magánkézbe kerüljön, nagyon fontos a kulturális mecenatúra és hiszem, hogy az állam is lehet jó mecénás. A legfontosabb, hogy a függetlenségét minden intézmény meg tudja őrizni, attól függetlenül, hogy önálló-e, vagy sem. Ezzel kapcsolatban viszont rengeteg rossz példát látni, főként azoktól, akik az évtizedek alatt hozzászoktak az állami csecs kényelméhez, most prüszkölnek mindenre, ahol anyagi felelősséget is kellene vállalni.

hvg.hu: Magánszínház-szövetség megalkotásán ügyködik. Miért szállnak harcba?

N. K.: Olyan, nem állami fenntartású színházak vezetőivel ültem le tárgyalni, amelyek valós piaci szereplők, úgy mint a Karinthy-, a Centrál színház, a Rózsavölgyi Szalon vagy az Átrium. Az utóbbi években kiderült, hogy a privatizációnak igenis van jövője a színházon belül: úgy is mondhatnánk, hogy e téren itt az ideje bepótolnunk a rendszerváltást. Az ÁFÉSZ-ok a szocializmussal eltűntek, a filmrendszer felborult, vége a fodrász KTSZ-ek korának, már szinte csak a színház működik ugyanolyan elvek szerint, mintha 1973-ban lennénk, míg más volt szocialista országokban ez már rég kikopott.

hvg.hu: Képes lesz ez a szövetség szükség esetén nyomást gyakorolni a kultúrpolitika képviselőire?

N. K.: A kezdeményezés lényege, hogy végre ne konkurenciaként, hanem partnerként kezeljük egymást, vegyük észre, hogy valahogy mindenki tud segíteni a másiknak, együtt pedig hatásosabban tudunk fellépni a mindannyiunkat érintő problémákkal szemben a nézők parkolási szokásaitól kezdve a finanszírozási megszorításokig.

Stiller Ákos

Mindannyian másban vagyunk erősek, van, aki remek külföldi kapcsolatokkal bír, akad, aki otthon van a nagyszínpados produkcióban, más pedig kiváló vidéki fellépéseket tud szervezni. Nagyon fontos, hogy végre legyen átjárás teátrum és teátrum között, úgy a színészgárda, mint a közönség részéről. Olyan dolgokat lehet így összehozni, amelyekre egyenként képtelenek lennénk. A szövetségre azért van szükség, mert nagyon nem mindegy, hogy egy magánszínház kiáll azzal, hogy az én 20 ezer nézőm, vagy feláll a szövetség azzal, hogy a mi 500 ezer nézőnk.

hvg.hu: Milyen reakciók érkeztek eddig az állami szférából?

N. K.: Eleinte nagy volt a hallgatás. Annak viszont végtelenül örülök, hogy a legkomolyabban vehető állami színházigazgatók fejezik elismerésüket azzal kapcsolatban, hogy nekünk sikerült ezt összekalapálni. A szemlélet- és érdekbéli ellentétek ellenére, úgy érzem, ez egy nagyon belterjes, ám összetartó szakma. Annak pedig, ha valaki jól csinál valamit a pesti valóságban, gyorsabban híre megy, mint annak, hogy rosszul működnek a dolgok.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!