hvg.hu: Azt mondják önről, hogy a modern blues egyik legfontosabb képviselője. Na, de mit is jelent az, hogy modern blues az ön fogalmai szerint?

Robert Cray: Szerintem a modern blues az csak a stílus egyik szelete. Én személy szerint imádom a régi blues-számokat is. Számomra azok jelentik az amerikai zeneirodalom és történelem legfontosabb részét. Hogy rajongója, vagy művelője leszel ennek a stílusnak, az választás kérdése. Lehetsz régész, aki úgy játszik, ahogy az elődei, vagy pedig lehetsz teljesen önmagad is. Amelybe persze beleférnek más zenei hatások is és azokat használhatod a saját szád íze szerint. Vagyis elmesélheted a saját történeteidet. Ezt tesszük mi is. Na, ezt jelenti a modern blues.

hvg.hu: Ha már a saját történeteknél járunk. Előfordult olyan, hogy nem tudta hogyan mesélje el a következő történetet? Volt már ilyen érzése?

RC: Nem igazán szoktam ilyesmin aggódni. Ha leülök megírni egy számot, akkor az azért van, mert valamiről beszélni szeretnék. Ez lehet bármi. Események, amelyek zajlanak körülöttünk a világban. Nem feltétlenül kell az egész bolygót megmozgató, világrengető dolgokra gondolni. Akadnak történeteim egyszerű emberekről, akik elveszítették az otthonukat, vagy akiknek nincsen munkájuk. Szólok a háborúkról, amelyek feldúlják ártatlan emberek mindennapjait. Sokszor egy egyszerű újságcikk, vagy a tévében látott hírek is leültetnek a hangszer mellé.

Robert Cray

hvg.hu

hvg.hu: Mi a különbség aközött, hogy egy zenekarral játszik vagy csak úgy magában például otthon?

RC: Szerintem az a legnagyobb buli, amikor az ember egy bandával zenél. Ráadásul a színpadon. Az a kevés idő, amit kettesben töltök néha otthon a gitárommal, persze nagyon jó. Hiszen ilyenkor el tudok szöszölni az ötleteimmel, csiszolhatok a számokon. De ez csak egy dolog. Viszont az a lehetőség, hogy más zenészekkel együtt játsszak és zenéljek, az a legnagyobb öröm.

hvg.hu: 17 albumot tettek már le az asztalra az évek során. Emlékszik még a legelsőre?

RC: Naná! Sosem fogom elfelejteni. Gyakran eszembe jut, ahogy ott ülünk a stúdióban a felvételnél. Életünkben először csináltunk ilyet. Soha nem rögzítettünk korábban stúdióban. Ráadásul rögtön Los Angelesben. Bruce Bromberg és Dannis Walker voltak a producereink. 1978-ban történt mindez. Úgy volt, hogy majd a következő évben adják ki, de a kiadó a csőd szélére sodródott, ezért csak két évvel később, 1980-ban jelent meg a lemez. Emlékszem, ahogy ott ülünk egy asztal körül egy bérelt ház konyhájában a basszusgitárossal és az unokatestvérével, kezünkben a friss albummal, amit nem sokkal korábban hozott a postás. Szinte alig mertük elhinni. Körbeadogattuk és vagy százszor elolvastuk a stáblistát, a dallistát. Egy órán keresztül nem is mozdultunk onnan. Csak azt hajtogattuk, hogy megcsináltuk, van egy igazi lemezünk! Ez volt a világ legkirályabb érzése!

hvg.hu: Akad néha még manapság is ilyen érzése az embernek egy-egy újabb lemez után?

RC: Mindig nagy öröm, persze! De ma már azért máshogyan tekintek egy-egy új albumra: új lehetőséget látok benne arra, hogy valami mást, valami újat mutassunk meg. Minden egyes új lemezmegjelenés után izgatottan várjuk, hogy végre élőben is játszhassuk a dalokat. Lázasan válogatunk a számok közül: melyiket adjuk elő a következő koncerten, melyiket azután és így tovább.

hvg.hu: Mi a különbség az első és a legutóbbi lemez között?

RC: Hm… Ez jó kérdés. A különbséget az a tudás jelenti, amelyet a kettő között eltelt évek alatt megszereztem. Illetve az a fajta ártatlanság, ami megvolt az első albumnál, az természetesen már elillant az évek alatt. Meg hát baromi jó érzés, hogy néhány lemez elteltével végre elsőre be tudom állítani az erősítőmet a stúdióban (nevet). Az első időkben rengeteget bénáztam. Istenem, de mennyit! Ma már nyilván egyáltalán nem gond, hogy megtaláljam azt a hangzást, amit keresek. A két lemez, vagyis a legelső és a legutóbbi közötti legfőbb különbség bennem személy szerint is megvan: ma már az a legfontosabb, hogy elmeséljek egy történetet a zenémben. Borzasztó hálás vagyok azoknak a producereknek, akik megmutatták nekem, hogy milyen fontos a sztori. A zene elég egyszerű dolog, a történet a legfontosabb.

hvg.hu: A blues egyik ikonjának tartják, bekerült a Blues Hall of Fame-be, 5 Grammy-díjat kapott karrierje során, hogy csak néhány elismerést emeljek ki. Nem megdöbbentő néha a saját története egy kicsit?

RC: Ezek a díjak, meg minden nagyon kedves dolgok, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy minden nap tennünk kell azért, hogy fejlődjünk. Tényleg nagyon örülök annak, hogy elismerik a munkámat, de nem igazán van idő arra, hogy megelégedjek ezzel. Holnap egy új nap jön.

hvg.hu: Mégis azért jó néha elmerengeni azon, amit az ember elért, nem?

RC: Tudja az én világom, a zenészeké, az egy olyan furcsa világ, ahol mindig a következő sikerélményt hajhásszuk, a következő koncertre, a következő albumra készülünk. Folyamatosan megyünk előre. Nem nagyon tudunk elmerengeni. Boldogok vagyunk sokszor, nyilván. De az nem tart sokáig.

hvg.hu: Milyen történeteket szeretne majd elmesélni a budapesti közönségnek?

RC: Egy kicsit mindent előrántunk majd. Régi és új dalokat egyaránt, már csak azért is, hiszen nemrég jelent meg az legutóbbi lemez, a Deep In My Soul. Minden estére új playlistet állítunk össze, de a lényeg az, hogy mindig igyekszünk a lehető legtöbb történetet elmesélni a zenekar egész életéből. Egészen a kezdetektől szeretnénk ízelítőt adni magunkból. Minden este. Meg persze szeretnénk jól érezni magunkat. Ennyi az egész.