Aranyidők

George Kremer Michael Sweeters fiatal szolgálólány című képe előtt

Józsa Dénes

– Ön három ország között osztja meg az idejét: többnyire Dallasban él, de van háza Dél-Spanyolországban, és lakása Amszterdamban. Mi köti Amerikához, és mi Hollandiához?

– Feleségemmel hollandok vagyunk, egyik gyerekünk a családjával ma is ott él. Amerikához elsősorban a munkám kötött. Kőolaj-kereskedelmi és ingatlanpiaci vállalkozásaim voltak, de az üzleti életből évekkel ezelőtt kiszálltam, ezért is tudok ma már sok időt szánni a gyűjteményre. A család mellett a gyűjteményünk is Hollandiához köt, nemcsak a tartalma, hanem praktikus okok miatt is: a műveket, amikor éppen nincsenek kiállítva, ott tároljuk, és könnyebben tudjuk intézni a velük kapcsolatos teendőket, például egy esetleges restaurálást.

– Mikor kezdtek gyűjteni, és miért a XVII. századnál kötöttek ki? Mekkora a gyűjtemény ma, és mennyire változik a tartalma?

– Húsz évvel ezelőtt egy műkereskedésben beleszerettem egy XVII. századi tájképbe, amit megvettem. Ezt hamarosan néhány további munka követte. Varázslatos felfedezés volt számomra, hogy ilyen régi képekhez még hozzá lehet jutni. Előzőleg inkább modern és kortárs műalkotásokkal kerültem kapcsolatba, és bár az e körbe tartozó holland festészet is nemzetközi rangú, bevallom, ezek a művek sohasem hoztak lázba. Az eszemmel tudom, hogy ezek az új kor, a végbemenő társadalmi változások adekvát reflexiói, de nem érintenek meg – még Mondrian sem. Idővel végképp elköteleztem magam a XVII. század mellett, mert az akkori munkák váltják ki bennem azt a belső remegést, ami nélkül nem érdemes gyűjteni. Ma már 66 tételből áll a kollekció, és továbbra is mozgásban van. Főleg műkereskedésekben vásárolunk, ezek tulajdonosaival idővel többnyire baráti kapcsolatba kerültünk, tanácsaik fontosak a döntéseinkben. Megfordulunk aukciókon, vásárokon is. Nagy ritkán adunk is el műveket, de kizárólag akkor, ha ezáltal a gyűjteményünkbe jobban illő darabot tudunk megvenni. Ez egészen más világ, mint a kortárs gyűjtés, ahol akár rendelni is lehet az alkotóktól, sőt magad is részese lehetsz a trendépítésnek. Itt csak arra lehet reagálni, amit a piac felhoz, azaz a gyűjtemény gyarapításához türelem és kitartás kell. Bizonyos játékszabályok persze azonosak: fontos, hogy az embernek legyen pontos elképzelése arról, mit akar, és tartsa is magát ehhez, ahelyett hogy trendekhez, divatokhoz igazodna.

– Az ismert műgyűjtők között kevés a házaspár, a gyűjtés még mindig inkább a férfiak szenvedélye. Önök viszont a feleségével közösen döntenek. Van valamiféle munkamegosztás a gyűjtemény építésében?

– Igen, mert eltérő típusok vagyunk, és jól kiegészítjük egymást. Én afféle „jótanuló-típus” vagyok, akinek a tudás megszerzése ugyanolyan fontos, mint a műtárgyé, ezért rengeteg szakkönyvet olvasok, mindennek utánajárok. A feleségem az intuíció, a megérzések felől közelít a dolgokhoz, és nagyon jó a szeme. Jó néhány kép, amire ma büszkék vagyunk, nélküle nem lenne a gyűjteményben.

– Minek alapján dől el, hogy egy műtárgyat megvásárolnak-e?

– A legfontosabb a kvalitása, de sokat számít az is, hogyan illeszkedik a gyűjteménybe, betölt-e ott valamilyen hézagot. Amire a világ egységesen a holland festészet aranykoraként tekint, az valójában nagyon sokféle iskola együttese, és mi szeretnénk ezeket a súlyuknak megfelelően bemutatni. A várható értéknövekedés soha nem szempont a döntésnél. Ha van kérdés, amivel ki lehet üldözni a világból, az az, hogy egyik vagy másik művünk mennyit ér ma, és mennyit tíz vagy húsz év múlva. Az árban nem, vagy legalábbis nem csupán a kvalitás tükröződik, hanem az a „közmegegyezés”, hogy az adott mű megvásárlásával mekkora presztízst, ismertséget és elismertséget szerez a vevő. A régi mesterek gyűjtése sokkal inkább megtanít arra, hogy ne keverjük az ár és a minőség fogalmát, mint a moderneké vagy a kortársaké, hiszen a régiek esetében gyakori a reattribúció, azaz az alkotókkal kapcsolatos álláspontok újraértékelése. Nekem egy ilyen újraértékelés, ha úgy tetszik, szerencsét hozott: gyűjteményünk egyetlen Rembrandtját 1995-ben még Jacques des Rousseaux alkotásaként vásároltuk. Persze ugyanez fordítva is megtörténhet. Az ilyen esetek mutatják, hogy az ár és a kvalitás két külön kategória, hiszen míg az „átsorolás” az árat a tízszeresére vagy a tizedére módosíthatja, addig a minőség pontosan ugyanaz marad, ami volt.

– Foglalkoztatja-e kollekciójuk hosszabb távú sorsa?

– Nem, ez legyen a gyerekeim problémája. Olyan, jól strukturált, áttekinthető kollekciót hagyok rájuk, amit könnyen karban tudnak tartani, s ha akarják, fejleszthetik is. Ezt majd ők eldöntik. És bár számomra nagyon fontos, hogy gyűjteményünk darabjai a szélesebb közönség számára is hozzáférhetők legyenek – ezért vannak most is szinte folyamatosan úton –, saját múzeum létrehozásán nem gondolkodom. Tudom, hogy számos gyűjtő kíván így emléket állítani magának, de nem hiszem, hogy az ilyen magánmúzeumok hosszabb távon fenntarthatóak.

– Milyenek a benyomásai a budapesti kiállításról?

– Látványosan demonstrálja a múzeum nemzetközi beágyazottságát, hiszen jó személyes és szakmai kapcsolatok nélkül képtelenség lett volna számos csúcsművet is tartalmazó anyagot összehozni. Miközben érthető, hogy a kiállítást Rembrandt és Vermeer nevével „adják el”, fontos, hogy a közönség megismerkedhet olyan alkotók műveivel is, akikkel korábban nem találkozott, és meggyőződhet róla, hogy ezek többsége is rendkívüli színvonalú alkotás. És nem biztos, hogy száz év múlva nem e festők valamelyikét sztárolják majd, hiszen az ízlés is változik. Köztudott például, hogy Vermeer népszerűsége hosszú ideig meg sem közelítette a mait. Gyűjteményemből Michael Sweerts Fiatal szolgálólányát ma már csaknem egy lapon említik Vermeer öt évvel későbbi, ikonikus Lány gyöngy fülbevalóval című képével. Meggyőződésem, hogy ez a brüsszeli születésű művész még fényes karrier előtt áll – 350 évvel a halála után.

– Mit tanácsolna annak, aki az ön kollekciója láttán kedvet kapna, hogy régi mestereket gyűjtsön?

– A legfontosabb, hogy folyamatosan iskolázza a szemét, hogy fel tudja ismerni a minőséget. Soha ne a névre figyeljen, hanem az adott mű kvalitásaira. Ne a várható értéknövekedés csábítsa a vásárlásra, csak azt vegye meg, ami megmozdít valamit a lelkében. Türelmesnek és kitartónak kell lennie, hiszen ez a piac, jellegéből adódóan, sosem bővül már, a kiemelkedő művek többsége előbb-utóbb múzeumokban köt ki. A régi mesterek piacának ugyanakkor számos előnye van a modern vagy a kortárs piaccal szemben: stabilabb, értékvezéreltebb, és nincsenek olyan túlfűtött időszakok, mint a kortárs művek adásvételében, de nincsenek összeomlások sem. Óvatosságra persze itt is szükség van, de a hamisítványok aránya kisebb, mint a mesterségesen felforrósított piaci szegmensekben.

EMŐD PÉTER