"Az embereknek vér kell, meg akció, nem ez a beszélgetős, nyomasztó, filozofikus baromság."
(Birdman a Birdman c. filmben)

Legkésőbb 2007-re egyértelművé vált, hogy érdemes figyelni a mexikói filmesekre. Ez volt az az év, amikor az ország három rendezőjének filmje is képviseltette magát az északi szomszéd díjátadóján, az Oscaron: Alfonso Cuarón Az ember gyermeke, Guillermo del Toro A faun labirintusa, Alejandro González Iñárritu pedig a Bábel című filmjével hódította meg Amerikát. Del Toro filmje akkor három díjat nyert, Cuarón a tavalyelőtti, hét Oscaros Gravitációval fosztogatott, Iñárritu pedig idén tarolhat, a Birdmannek ugyanis kilenc szobrocskára van esélye a februári gálán.

A Birdman egy rettentő egyszerű ötletnek tűnő vizuális trükkre épít: a film 90 százaléka egyetlen egy, megszakítás nélküli, hosszú jelenetnek látszik. Alfred Hitchcock már 1948-ban megpróbálkozott ezzel a technikával, bár ő még inkább csak egyfajta gimmickként, szimpla cselként vetette be, míg Iñárritu és honfitársa, az operatőr Emmanuel Lubezki (aki tavaly Oscart kapott a Gravitáció kameramunkájáért) a film kaotikus, „szuper-realista” világához igazítja a képeket. Szűkös, szorongást előidéző színházi folyosókon követjük a karaktereket, ki a zajos, modern New York-i utcákra, és be főhősünk fantáziavilágába.

Michael Keaton

Intercom

Már az első jelenetben megkérdőjelezzük a film valóságát: Riggan Thomson (Michael Keaton) a színházi öltözőjében meditál egy szál gatyában, a padló felett jó egy méterrel lebegve. Még nem tudjuk, hogy tényleg egy szupererőkkel rendelkező emberrel van dolgunk, vagy az egész csak a képzeletének műve. Az öregedő színész huszonvalahány évvel ezelőtt Birdmanként aratott nagy sikereket - és nem mellesleg komoly dollárokat -, a franchise vége után azonban nem találta meg a helyét, az emberek még mindig úgy beszélnek róla, mint "a csávó, aki Birdmant játszotta". De 60 éves korára kitalálja, hogy újradefiniálja magát művészként, és egy Raymond Carver-novellát adaptál színpadra, hogy rendezőként és főszereplőként is elismerést szerezzen a Broadway-en.

A színház azonban egy egész más világ, a dzsentrit lenyűgözni nem is olyan nehéz ("ezeket úgyis csak az érdekli, hogy melyik kávézóba mennek az előadás után"), a legmenőbb színikritikus viszont 500 karakterben kinyírhatja egy-egy művész egész karrierjét. A darab színpadra állítása sem megy zökkenőmentesen, az egyik szereplő balesete után váratlanul betoppan egy jegyeladást garantáló, viszont elviselhetetlenül öntelt színészkedvenc, Mike Shiner (Edward Norton), egy Broadway-debütálására feszülten készülő színésznő (Naomi Watts), egy rehabról frissen kikerült lány (Emma Stone), egy ex-feleség (Amy Ryan), egy barátnő, aki lehet, hogy terhes (Andrea Riseborough) és egy producer, aki a dilis színészgárda drámázása közben kénytelen kézben tartani a dolgokat (Zach Galifinakis).

Le kell szögezni, hogy hiába üt el teljesen a Birdman Iñárritu eddigi műveitől, a dráma megnevezést száz százalékig komolyan vevő Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel, Biutiful négyestől, azért mégiscsak érezhető a mexikói rendező egyedi stílusa. Ez az ember imádja a szenvedést. Ahogy Naomi Watts őrjöng a 21 grammban, ahogy Brad Pitt kesereg a Bábelben, úgy itt sincs egy nyugodt pillanata senkinek. És ez csak az előnyére válik, ennyi energiát, ennyi katartikus jelenetet ritkán látunk egy filmben.

Michael Keaton és Emma Stone

Intercom

Persze minden drámai vonulat ellenére nem véletlenül nevezték a – kissé szerencsétlenül és megtévesztően elnevezett – vígjáték/musical kategóriába (természetesen a kettő közül az előbbit célozták meg) a Golden Globe-on, ahol a forgatókönyvért és a férfi főszerepért be is gyűjtött két díjat. A Birdman egy vérbeli szórakoztatóipari szatíra, ami a gondolkodósabb idézeteken kívül („Népszerű vagy? A népszerűség a presztízs elkurvult unokahúga, barátom.”) a konkrétabb utalásoktól sem ijed meg. Amikor Riggan új főszereplőt keres a darabjába, az alábbi párbeszéd zajlik le közte és a producere közt:

- Szerezz nekem egy jó színészt. Mondjuk Woody Harrelsont.
- Ő a következő Éhezők viadalát csinálja.
- Akkor Michael Fassbendert.
- Ő az X-Men-előzmény folytatásán dolgozik.
- Akkor mit szólnál Jeremy Rennerhöz?
- Kihez?
- Jeremy Renner. Oscarra jelölték A bombák földjénért.
- Ja, ő az egyik Bosszúálló.
- Basszus, nem hiszem el, már rá is köpenyt húztak?

A jelenet folytatásában Riggan öltözőjében találjuk magunkat, ahol éppen megy a tévé: „Műsorunkat Robert Downey Jr.-ral folytatjuk, aki a millárd dolláros Vasember-franchise után a hasonlóan sikeres Bosszúállókban is szerepelt”. Főhősünk nem bírja tovább, ahogy a fejében időről-időre visszatérő hang sem – Birdman kísértete gyötri Riggant: „Mi voltunk a legjobbak. Átadtuk a királyság kulcsát ezeknek a pozőröknek”.

Michael Keaton és Edward Norton

Intercom

És hogy ezek az utalások, ezek a jelenetek miért ütnek még nagyobbat? Ahogy a moziban is elmosódik a filmbéli valóság és a fantázia közti határvonal, úgy a valóság és a film világa is egybecseng. Riggan Thomson szerepét gyakorlatilag Michael Keatonre öntötték. Az 1989-es Batman és a három évre rá érkező Batman visszatér címszereplőjeként egy csapásra világhírűvé és a kor geekjeinek idoljává vált Keaton a denevérember ruhájából kilépve nem igazán találta a helyét Hollywoodban. A ’97-es Jackie Browntól eltekintve nem kapott olyan szerepet az elmúlt több mint 20 évben, ahol igazán kibontakozhatott volna. Bónuszként ott van Edward Norton, aki, miután kipróbálta magát Hulkként, művészi ambícióira hivatkozva nem vállalt többé szuperhős-szerepet.

Michael Keaton valószínűleg minden személyes drámáját előhalászta és beleépítette a közel tökéletes (és óriási Oscar-favorit) alakításába, míg az ugyancsak Oscar-jelölt Edward Norton és Emma Stone olyan karaktereket személyesítenek meg, amelyek kiválói példái annak, hogy a sztereotípiát is lehet mesterien művelni. Norton karakterében benne van minden színművészi gőg, amivel egy Iñárritu-kaliberű direktor valószínűleg számtalanszor találkozott az életben, egy személyben testesíti meg a csak magával törődő celebet és a művészi önkifejezésnek mindent alárendelő elvont arcot. Stone pedig gyakorlatilag a két lábon járó Y-generáció lenne, ami általában az idősödő rendezők típushibája szokott lenni - a közösségi oldalakon lógó, tech-függő, cinikus fiatal szerepe viszont olyan jól áll a minden eddiginél komolyabb figurát hozó színésznőnek, hogy a film nézése közben egy pillanatig sem tűnik fel ez a leegyszerűsítő írói húzás.

Azt már említettem, hogy kilenc Oscar-díjra esélyes a film a február végén megrendezendő gálán, az igazat megvallva azonban "csak" három kategóriában számít esélyesnek. Ez a három kategória pedig összefoglalja mindazt, amitől igazán egyedi és kihagyhatatlan moziélmény a Birdman. Michael Keaton grandiózus visszatérő performanszát egyszerűen jó nézni, a legjobb férfi főszereplő díját idén senki sem érdemli meg jobban nála - főleg, hogy a többi jelölttel ellentétben neki a humorral is kellett dolgoznia, ami, mint tudjuk, gyakran nehezebb.

Emmanuel Lubezki operatőr nevét pedig lassan tényleg érdemes mindenkinek megjegyezni, ugyanis ha valakinek számít a lenyűgöző látvány egy filmben (és most nem a dollármillió-függő effektekre gondolok), annak csak meg kell nézni, hogy éppen melyik alkotást forgatja a mexikói kameramester: tavaly a Gravitációval szerzett Oscar-díjat, idén ismételhet. És végül, ha van igazság, a forgatókönyv négy írója - köztük a rendező Iñárrituval - is örülhet majd, mert 12 éven átívelő történetek ide, megrázó életrajzi filmek oda, a Birdmannél egyenletesebb sztorit nem írt tavaly senki - minden főbb szereplő kap legalább egy olyan jelenetet, ahol villoghat.

Egy biztos. Ennyi társadalomkritikus, nyomasztó témát még soha nem dolgoztak fel ilyen fogyasztható és szórakoztató módon.