Azt talán a magyar közönségnek sem kell túlzottan bizonygatni, hogy A muzsika hangja című musical 1965-ös filmváltozata a mozitörténet egy örökérvényű alkotása. A tévének és a felvevős VHS-biznisznek köszönhetően hazánkban is hamar népszerűvé vált Robert Wise 5 Oscar-díjat nyert rendezése, amit a Monarchiában született főhősök és a főként Salzburgban zajlott forgatás még közelebb emelt a magyarokhoz.

A muzsika hangja volt az egyik első olyan musical, ami a műfajban készült daraboktól megszokott általános igazságok és a szentimentális románc mellett nemcsak átvitt értelemben, a sorok között jelenített meg egy közelmúltbeli, politikai-társadalmi jelenséget, hanem szinte középpontjába állította azt – történetesen a nácizmust. Ráadásul mivel alapjában véve egy könnyed, gyerekekkel teli történetről van szó, rengeteg gyereket vonzott a film, így sok ember ebben a műben találkozott először nácikkal, még ha kissé meseszerűen túltolt változatban is.

A kor epikus mozis sikerdarabjaihoz méltóan majd’ három órás mű nemcsak az elmúlt három évben csúcsra járatott musical-film műfaját tolta a maximumra (West Side Story, My Fair Lady, Mary Poppins – és ezek csak a legnagyobbak), de emellett lehengerlő vizuális technikákat is alkalmazott. Hogy mást ne említsünk, abban a 70mm-es formátumban forgott, mint a Ben Hur, az Arábiai Lawrence, a Kleopátra vagy később a 2001: Űrodüsszeia – és amibe most épp Quentin Tarantino próbál új életet lehelni, az idén érkező The Hateful Eighttel.

Sikerének kulcsa természetesen az időtlen témákban – szerelem, a család fontossága, összetartás – és az aktuális, kedvelt hollywoodi toposzokban – náciveszély – gazdag történetben is rejlik. Az 1959-es musical alapján készült filmben az apácának készülő fiatal, életvidám Maria életét követjük, aki elszegődik nevelőnőnek a tehetős és szigorú von Trapp kapitány gyermekei mellé. Maria megdöbbenve látja, hogy mekkora fegyelem uralkodik a házban, ezért feszültségoldásképp énekelni kezdi tanítani a gyerekeket. Ez persze nem annyira tetszik az osztrák férfinek, ami újabb és újabb konfliktusokat szül kettejük közül – végül aztán románc, kaland és politika is helyet kap a sztori kavalkádjában.

Robert Wise karrierjének egy különös időszakában járt ’65-ben. A magát gyakorlatilag minden műfajban kipróbáló rendező ugyanis a West Side Story után második nagy musicaljével, A muzsika hangjával is elvitte a legjobb filmnek és legjobb rendezőnek járó két Oscart – de legalább olyan híres volt sci-fijeiről (A nap, mikor megállt a Föld, Az Androméda-törzs, Star Trek: A mozifilm) vagy épp arról, hogy ő volt az Aranypolgár vágója.

Pedig majdnem el sem vállalta a Tony-díjas musical filmváltozatának megrendezését, ugyanis éppen a Homokkavicsok című filmjét készítette elő, így ideiglenesen egy semmivel sem kisebb névre, William Wylerre (Ben Hur, Római vakáció) bízták A muzsika hangját. A délkelet-ázsiai tájfun azonban közbeszólt, Wise eltolni kényszerült ott forgatandó háborús filmjét, így visszatérhetett a musicalhez.

Nem sokon múlt, hogy Grace Kellyt és Sean Conneryt láttuk a főszerepekben a legendássá vált Julie Andrews-Christopher Plummer páros helyett. A casting a ma is jól ismert okokból volt problémás: a stúdió (ez esetben a Fox) nagy neveket akart, a rendezőnek viszont a tehetség volt az elsődleges szempont. Az akkor még kiadatlan Mary Poppins első néhány perce alapján már nem volt kérdés Wise-nak, hogy Julie Andrews-t szeretné Maria szerepére, az akkor még szintén mozi-idegen kanadai Christopher Plummert pedig Broadway-karrierje miatt igyekezett megszerezni. A sztárfaktor biztosítására azért leszerződött a kor egyik nagyágyújával, Eleanor Parkerrel – az utókor szépen átrendezte a hármuk közti hatalmi viszonyt.

Hogy 50 év alatt mennyire nem változtak a filmvilág aranytörvényei, azt nagyon jól alátámasztja, hogy míg a kritika eleinte nem volt odáig A muzsika hangjáért, később – részben a brutális mértékű jegybevétel, vagyis a közönségsiker tényének elismeréseként – már csak kevesen vállalták fel rosszalló szavaikat a film iránt. A brutális mértékű jegybevétel alatt azt kell érteni, hogy egészen 1965-ig uralta a bevételi listát egy 1939-es film, méghozzá az Elfújta a szél, tehát egy 26 éves rekordot sikerült megdönteni. Aztán ezek a filmek a későbbi évtizedekben még rengeteg pénzt hoztak a stúdiók konyhájára a különböző újrakiadásoknak köszönhetően, ez alapján pedig az inflációt is figyelembe vevő, minden idők legtöbbet hozó filmjeinek listáján az ötödik helyen áll A muzsika hangja.

Robert Wise szerint a keleti parti intellektuális lapok és magazinok utálták, míg a Hollywood környéki lapok és a szakmabeliek imádták a filmet – ezt alátámasztandó, néhány keleti és nyugati írást idézünk:

„Romantikus, szentimentális nonszensz” – The New York Times
„Zavarba ejtően csöpögős film, az 5-7 évesekre és az anyukájukra szabva” – New York Herald Tribune
„Egy cukormázas hazugság, amit az emberek valamiért zabálnak” – Pauline Kael

„Három óra vizuális és vokális ragyogás” – Los Angeles Times
„Egy melegen lüktető, elbűvölő dráma, zseniális színészekkel” – Daily Variety

Igaz történetről lévén szó, a keményvonalas ténykedvelők időről időre ráugranak a filmre, darabokra cincálva a kreatív szabadságból fakadó változtatásokat. A valóságban ugyanis von Trapp kapitány korántsem volt olyan szigorú, Maria korántsem volt olyan felhőtlenül kedves, a valós gyerekeknek kevés közük volt a filmbeli megfelelőjükhöz, a zenei rendező Max karaktere pedig egész egyszerűen kitalált szereplő. És ott van persze a két legnagyobb csúsztatás: a menekülés és a szerelmi szál.

A filmben a nácikat kicselezve menekül a család Svájcba, az Alpokon keresztül, míg a való életben egy koncertturné keretében, teljesen legálisan, Olaszországba mentek, vonattal. A love storynak pedig eléggé betett volna, ha a valós eseményeket jelenítik meg, hiszen Maria és a kapitány nem szerelemből, hanem praktikus okokból házasodtak meg – a férfinek kellett egy anyafigura a gyerekek mellé, a nő pedig biztonságra vágyott, és a kicsikkel amúgy is elég jóban volt.

Tíz Oscar-jelölése közül végül ötöt váltott díjra a mű: a legjobb film és a legjobb rendező rangos szobrocskái mellett a vágásért, a hangokért és a zeneszerzésért járó díjak is A muzsika hangja szakembereihez vándoroltak.

A film utóéletéről sokat elárul az is, hogy 50 évvel a megjelenés után még mindig népszerűek azok a túrák, amik A muzsika hangja forgatási pontjain vezetik körbe az érdeklődőket – itt például fejenkénti 40 euróért lehet bejárni a Salzburg bel- és külvárosában kiválasztott helyszíneket. A nyári szabadtéri színpadok kedvencét több magyar színház is műsorára tűzte már – legtovább az Operettszínházban futott, ahol 1992-ben volt a bemutatója, de aki 2015-ben kíváncsi a darabra, az a Budaörsi Latinovits Színházban még elkaphatja.