Baklövés volt a szlovák-magyar kis háború

Baklövés volt a szlovák-magyar kis háború

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Janek István

A II. világháború viharos eseményei közepette a legtöbbször elsikkad az 1939-es szlovák-magyar kis háború. A magyar támadás kiötlői nem gondolták át, hogy ezzel Szlovákiát Hitler karjaiba kergethetik, és ellehetetlenítik a két nép megbékélését. Az elfoglalt területek egy része 1945 után Szlovákiánál maradt, de a többi a Szovjetunióhoz, majd 1991-ben Ukrajnához került. A szlovákok Budapest bombázására is készültek.

A két világháború közötti Magyarországon a trianoni határok revíziója meghatározó propagandaelem volt. A második világháborút közvetlenül megelőzve, Csehszlovákia felbomlasztásának több hónapos folyamatában Hitler először egy déli területsávot ítélt Magyarországnak. Az első bécsi döntés eredményeként a Csallóköz, illetve a mai Szlovákia déli sávja került vissza néhány évre Magyarországhoz.

Ezt a területgyarapodást azzal fokozta a magyar kormány, hogy a szétbomló Csehszlovákiából visszaszerezte Kárpátalját is. Ám ez a Kárpátalja nem egészen az a Kárpátalja volt, amit a csehszlovákok a korábbi államukban annak hittek.

Nem nagyon írnak erről a magyar történelemkönyvek

A magyar történelemkönyvekben nem, vagy csak érintőlegesen szereplő „kis háború” cselekményei szoros összefüggésben állnak Kárpátalja Magyarországhoz való 1939. márciusi visszacsatolásával, ami a magyar-lengyel közös határ helyreállítása jelszavával történt.

Szombathelyi Ferenc
©

A bevonulást Kárpátaljára, majd innen a szlovák területek elleni támadást a Magyar Honvédség Kárpát csoportjának alakulatai hajtották végre. Parancsnokuk vitéz Szombathelyi Ferenc volt. 1939. március 15-én hajnalban három irányból (az Ung völgyében az Uzsoki-hágó, a Latorca folyó mentén a Vereckei-hágó, valamint Beregszászból Huszt felé) kezdte meg előrenyomulását Kárpátalja visszavételére.

Ezután a csapattesteket a Tisza völgyéből Szlovákia keleti határaihoz csoportosították át. Feladatul azt kapták, hogy foglalják el az Ung völgyétől nyugatra fekvő területet a Zellő–Cirókafalu–Takcsány–Remetevasgyár–Szobránc–Sárosremete vonalig.

A felvonult magyar csapattest harci állománya összesen 20-25 ezer főből állt. A magyar csapatok arra hivatkoztak a szlovákoknak, hogy az ungvári vasútvonal nincs kellően biztosítva, ezért hadászati okok miatt húsz kilométerrel kénytelenek odébb tolni a határt. A magyar diplomácia indoklása az eseményekkel kapcsolatban az volt a támadás megindulásakor, hogy Szlovákia és Kárpátalja között soha nem volt kialakított és rögzített határvonal korábban, és az első bécsi döntés sem határozza meg pontosan Szlovákia keleti határait. Így a magyar hadvezetés feljogosítva érezte magát a vitatott területek megszállására.

Diplomáciatörténeti előzmények

1939. március 13-án Hitler magához rendelte Tisót, Szlovákia leendő államelnökét, és megkérdezte tőle: miért nem fordulnak nyíltan a cseh kormány ellen. Ha a szlovákok kikiáltják önállóságukat, úgy Hitler támogatja azt, ha nem, elfoglalják területeiket a magyarok.

A színjáték hatásosabbá tételére a Führer ekkor megkérdezte a birodalmi külügyminisztert, Joachim von Ribbentropot, nem óhajt-e valamit hozzátenni az elmondottakhoz. A náci diplomácia vezetője ekkor közölte: itt egy órákon, s nem napokon belüli döntésről van szó. Ezután a Führer és vendégei elé tett egy éppen akkor érkezett jelentést, amely magyar csapatösszevonásokról adott hírt a szlovák határ mellett.

A Hitlernél szerzett benyomások hatására 1939. március 14-én a szlovákok Tiso vezetésével kikiáltották az önálló Szlovákiát, amellyel Csehszlovákia formailag is felbomlott. Március 14-ről 15-re virradó éjjel Hitler Németországba rendelte Emil Háchát, Csehszlovákia államelnökét, ahol kikényszeríttette a beleegyezését abba, hogy a német hadsereg megszállja Csehországot. Hácha abba is kénytelen volt belemenni, hogy a cseh történelmi országrészeken a németek létrehozzák a Cseh-Morva Protektorátust. Kárpátalja azon részét, amelyet korábban a bécsi döntés Csehszlovákiának hagyott, most a magyarok kapták.

Március 15-én Magyarország formálisan elismerte Szlovákia szuverenitását. A történtekről Sztójay berlini magyar követ jelentésében olvashatunk: a „részünkről való gyors elismerés gesztus a szlovákok felé, és honorálása Hitler kancellár óhajának, hogy ne bántsuk a tótokat”.

A magyar támadás

Március 23-án reggel 5 óra 30 perckor a szlovák csapatokat teljesen váratlanul érte a magyar támadás. A csehszlovák hadseregből alakulófélben lévő szlovák hadsereg megpróbált ellenállni Kárpátalja vitatott részén, de a magyarok előrenyomulását nem tudták megállítani, csak lassítani. A szlovákok elsősorban az iglói repülőtéren lévő repülőegységeik bevetésével védekeztek. Március 23-24-én a szlovákok a magyar gyalogos és gépkocsioszlopokat alacsony repüléssel géppuskázták. 24-én a szlovák repülők, bombázták Ungvárt, Szobráncot és Nagybereznát. Szobránc fölött légi harc bontakozott ki. Ellencsapásként a magyar légierő alakulatai bombázták az Iglón tartózkodó ellenséges gépeket, amelyek közül sokat megrongáltak. Ezután a szlovák gyalogság megpróbálta a magyar alakulatokat kiűzni elfoglalt állásaiból, de vállalkozásaik kudarcba fulladtak.

A szlovák erők főparancsnokává Ferdinánd Čatlos tábornokot nevezték ki, aki március 23-án kiadta a parancsot „kerül, amibe kerül, azonnal meg kell állítani az ellenséget, és a határok mögé kell kergetni. Államiságunk létéről van szó, bizonyítanunk kell, hogy meg tudjuk védeni saját határainkat."

A határok nem voltak megállapítva?

Március 24-ére mintegy húsz kilométeres mélységű előnyomulás után a magyar seregtestek megállásra kaptak parancsot, ugyanis az addigra elfoglalt területsáv már elegendő volt az említett vasútvonal biztosítására. A szlovák kormány tiltakozó táviratot intézett a magyar külügyminiszterhez. Csáky az ügy haladéktalan kivizsgálását ígérte. Véleménye szerint, mivel a határok sohasem voltak megállapítva, ebből keletkezhetett valami lokális vita a két fél között.

Tüzérfelderítő járőr 1939-ben
©

Csáky március 24-én Beck lengyel külügyminiszternek a következő üzenetet küldte: „Németek és szlovákok heves tiltakozására csapataink előrenyomulását megállítottam egyrészt, mert nem akarom magyar-szlovák, vagy magyar-német viszonyt elmérgesíteni, másrészt, mert katonai szakértőink szerint stratégiai célt elértük.” 1939. március 24-én a szlovák katonai vezetés kiadta a parancsot a fegyverszünetre. A szlovákok a németek segítségét kérték a határkonfliktus elrendezésében, akik a magyar félnek adtak igazat, így a szlovák kormánynak nem maradt más választása, mint Berlin ajánlatát elfogadni, és a tárgyalóasztal mellé leülni a magyarokkal.

Ján Ambruš a szlovák légierők parancsnoka, 1939. március 25-én reggel Iglóra érkezett, azzal a céllal, hogy ellencsapást szervezzen Budapest és Ungvár célponttal. Szerencsére mire a gépek nagy része bevethető állapotba került, megérkezett a parancs a támadás leállításáról. Ennek ellenére a működő hadigépezetet menet közben nehéz volt felfüggeszteni. Néhány szlovák gép már csak Rimaszombat, Miskolc és Ungvár bombázása után értesült a fegyvernyugvásról, de az általuk okozott károk jelentéktelennek bizonyultak.

Budapest bombázása kiszélesítette volna a konfliktust

Nem elhanyagolható szempont, hogy egy Budapest elleni bombázás a két állam közti helyi konfliktus kiszélesedéséhez vezethetett volna. A szlovák légierők további fölösleges veszteséget okoztak volna maguknak, ugyanis a magyar főváros védelmére a hadműveletek idejére vadászrepülőket rendeltek. A magyar légelhárító ütegeket készültségbe helyezték egy esetleges támadásra fölkészülve. Budapest túl nagy célpont lett volna, a politikai és a közhangulat ijedtségén kívül komolyabb károkat nem tudtak volna elérni. Hadászati szempontból pedig az öngyilkossággal lett volna egyenlő, hiszen a határszakasz körül kialakult konfliktusra csak negatív hatást gyakorolt.

A korabeli dokumentumok alapján március 23. és 28. között a szlovák haderővel történt összeütközések során 25 halott és 56 sebesültje volt a magyar hadseregnek. A hadműveletek alatt 360 szlovák és 211 cseh-morva nemzetiségű katonát ejtettek foglyul. A határvonal pontos megállapítását egy vegyes tagságú határkijelölő bizottság tárgyalására bízták. A március 28-i tárgyaláson a felek megállapodtak az ellenségeskedés beszüntetéséről, és a két hadsereg között egy semleges zónát hoztak létre. Megállapodtak abban is, hogy a magyar csapatok a már elfoglalt állásaikban maradhatnak.

A szlovákok a magyar csapatokkal szemben 2-3 kilométerrel visszavonulást vállaltak. Igyekeztek elkerülni az egymás közötti összecsapásokat, valamint megállapodtak arról is, hogy a foglyaikat 48 órán belül kicserélik. Március 28-án a szlovák delegáció magyar területekre jelentettek be igényt kompenzációként, amit a magyar kormány visszautasított.

1939. április 3-án Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ felkereste Csáky István külügyminisztert, beszélgetésük során szóba került a Szlovákiával kialakult határ kérdése is. A német követ elmondta, hogy a szlovák kormány hozzájuk fordult támogatásért. Csáky a német követ kérdésére, hogy hajlandó e bizonyos területi engedményekre a magyar kormány, azt válaszolta, hogy ez elképzelhetetlen „ahová a magyar katona betette a lábát, ott marad”.

A magyar-szlovák határ megállapításáról szóló jegyzőkönyvet április 4-én írták alá. Magyarország megtarthatta a Szlovákiától elfoglalt, mintegy hatvan kilométer hosszú, és csaknem húsz kilométer széles sávot. A megszerzett területet a magyar hatóságok Kárpátaljához csatolták, aminek keretében 1944-ig maradt. Az 1945-ben újjáalakuló Csehszlovákiának le kellett mondania a Csap–Ungvár-vasút és az Ung vonaláról, mert attól 10-15 kilométerre nyugatabbra húzták meg a csehszlovák-szovjet, vagyis a mai szlovák-ukrán határt.

Óriási baklövés

A 74 községnyi, és 40-45 ezres, többségében szlovák és ruszin lakosú területnek a megszerzésével a magyar politikai vezetés óriási baklövést követett el. A magyar kormány a szlovák nép körében a korábban megszerzett jóindulatot – amit az államiságuk önállóságának elsőkénti elismerésével szerzett – elveszítette. Ez maga után vonta a két állam viszonyában a II. világháború végéig tapasztalható kölcsönös ellenszenvet és reciprocitáson alapuló sérelmi politikát.

1939: Adolf Hitler és Horthy Miklós Berlinben
©

Tiso kormányfő a németek által felajánlott védelmi szerződés aláírásával egészen március 23-ig várt, majd csak a magyar támadás megindulása után írta alá. A védelmi szerződéssel Szlovákia teljesen elvesztette függetlenségét, ennek következtében még az a minimális mozgástere sem maradt meg, mint más kisállamoknak Németország árnyékában, teljesen kiszolgáltatott csatlós állammá vált.

Németország politikája ebben a térségben arra irányult, hogy meggyengítse a különböző államokat, és ezáltal nagyobb befolyást szerezzen magának a régi szabály szerint: „Divide et impera” (Oszd meg és uralkodj!). A háború alatti időszakban a szlovák kormány végig attól rettegett, hogy a magyarok megszállják országukat, amivel a németek a feszültség fenntartása céljából többször ijesztgették is.

Végleg a németek karjaiba kergettük a szlovákokat

Utólag azt látjuk, hogy a magyar diplomácia önállósítani akarta magát a németektől Szlovákia ezen részének megszerzésében. Teleki és kormánya úgy gondolta – mivel a németek úgyis átlépték Szlovákia közigazgatási határait, és nem volt tudható, hogy milyen területeket tartanak majd meg maguknak – inkább Magyarországhoz kerüljön ez a stratégiailag fontos országrész.

Tettük eredménye az lett, hogy a szlovák kormányt végleg a németek karmai közé kergették. Így esélye sem volt annak, hogy Magyarország és Szlovákia a háború folyamán esetleg közös ellenállást fejtsen ki a németek ellen, egy erre alkalmas pillanatban (például 1944 nyarán vagy őszén). A németek a háború teljes időtartalma alatt állandóan azzal zsarolhatták mindkét felet, hogy ha nem engedelmeskednek parancsaiknak, akkor országuk területének egy részét kiszolgáltathatják ellenpartnerüknek.

 

A szerző az MTA Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézet munkatársa.