A cikkben szereplő személyek neveit megváltoztattuk.

Ne vizelj az ajtó elé! – a krétával a bejáratot takaró bádoglemezre felvitt körmölés üzenete tömör és megkérdőjelezhetetlen, egyben a kreuzbergi éjszaka egyik legerősebb cégére. A Skalitzer Straße-t nem véletlenül nevezik Berlin túlburjánzott gerincének: itt találhatóak a német főváros leghíresebb vagy épp leghírhedtebb klubjai és bárjai, hálóként borítva be a berlini éjszakát.

A túltolt bicikli

Kár lenne tagadni, hogy az ezredforduló utáni berlini klubélet – bár a kontinensen még mindig etalonnak számít – elhagyta a nyolcvanas években eszkalálódó, majd a fal leomlása után is közel egy évtizeden át kitartó elérhetetlennek, megismételhetetlennek aposztrofált mivoltát. A különböző okokból rejtőzködő underground utolsó legendás alakjai elhullottak vagy elhagyták Berlint, a foglalt házakat az utóbbi években veszett tempóban számolta fel a rendőrség, a város pedig hallgatólagosan a lázadás helyett a trendteremtést fogadta feladatává. 

hvg.hu

"Berlin eszméje évek óta az elfogadásról szól. Egy olyan társadalomban, ahol megugrik az ingerküszöb, a konvencionális lázadásra pedig senki a füle botját sem mozdítja, automatikusan feltámad a tiltott a gyümölcs iránti igény” – a negyvenes évei végén járó Luka Münchenben született, 2003-ban költözött Berlinbe, három évvel ezelőtt egy belvárosi raktárban összeszervezett születésnapi összejövetel pedig alapjaiban alakította át a mindennapjait.

"Az, hogy egy bár hivatalosan mindenféle térképről, nyilvántartásból hiányzik, szerintem természetes, hogy kölcsönöz neki egyfajta vonzerőt” – állítja a hétköznapokban egy kis nyomdában dolgozó, drótkeretes szemüveget viselő férfi, hozzátéve, mivel a klasszikus értelemben vett klubéletnek komoly hagyománya van Berlinben, így egy pincébe felszerelt sörcsap önmagában még nem számíthatna fegyverténynek.

Véletlenek sorozata

A bádoglemezt félrehajtva azonban szűkös, dohos folyosó tárul fel, melyet szinte egész szélességében elfoglal egy feslett bőrkanapé. A kanapén két lány üldögél, közrefogva egy apró acélkasszát. “Heti két-három alkalommal van itt élet, de előfordul, hogy pár hónapig egyáltalán nem történik semmi. Ahogy épp összejön” – Luka azt is elárulja, mivel egy nem létező klubnak nem lehetnek programjai, így megszabott jegyárak sincsenek. Természetesen “egy spontán este költségeihez szerényebb adománnyal hozzájárulni mindig lehet”, a valóságban pedig ajánlott is, amennyiben nem óhajt valaki rögvest kifáradni.

Frappáns lépcsőforduló vezet a raktárépület alá, ahol este tíz körül már szinte teljes a teltház. A társaság vegyes: az autentikus punk és egyetemi docens közti skálán mindenki megtalálható. "Papírforma szerint minden programunk egyszeri, véletlenszerűen szerveződő rendezvény, melyeket ugye lehetetlenség is lenne jó előre híresztelni” – magyarázza Luka, miért nem szabad a klubban fellépő zenekaroknak plakátokon vagy a médiában hirdetniük a koncertjeiket. A raktár főbérlője azért elárulja, egy baráti levelezőlistát fenntartanak, “kizárólag arra az esetre, ha valamilyen véletlen folytán mégis érdemes lenne ide látogatni". 

hvg.hu

Luka nem csak szervez és hangosít, de a kifényesedett bárpult mögött is ő sürög-forog, melynek megfelelően a legkomplexebb rendelhető ital a vodkaszóda. A sarki kisbolténál alig magasabbak a tarifák. Számla nincs, kassza a farzseb.

“A működési költségeket ki lehet termelni, de ebből még soha nem gazdagodott meg senki” – bizonygatja Luka elárulva, csupán a pultbevétel marad a klubnál, a jegyadományokból befolyt összeg teljes egészében a fellépő művészekhez kerül. Bérleti díj nincs, a turnézó zenészek – illetőleg lényegében szinte bárki – pedig zárás után akár “el is aludhat a klubban”.

Mivel a formulában nem a profittermelés áll első helyen, a programok is könnyebben állnak össze egyfajta koherens egésszé, ha úgy tetszik, címkézhető kultúrmisszióvá. “Ide azok a kísérleti zenekarok jönnek, akik egy hagyományos bár közönségét szó szerint elijesztik, a rajongótáboruk azonban nem elég ahhoz, hogy a nagyobb klubokszínpadokra juttassa őket” – mondja Luka, aki a kóválygó jazz zenészektől kezdve a performanszművészekig gyakorlatilag bárkit szívesen lát, “aki egy kicsit is képes az embert zavarba hozni”.

Amit az éjszakai nappalikról

Házszám, kerítés nincs. A lichtenbergi külváros minden szempontból messze esik a kreuzbergi éjszakától, nincs konkurencia, de még problémás szomszéd sem nagyon akad.

"Előbb utóbb el kell szakadni a Kreuzberg-Neukölln-Friedrichshain szentháromságtól" – a francia Camille először 2004-ben, egy keresztféléves képzés révén jutott el Berlinbe. Az egyetem elvégeztével Párizs külvárosában, egy pinceszínházban kezdett dolgozni, azonban saját bevallása szerint hamar beleunt az “agglomerációs kultúracsinálásba”. Nővére segítségével 2008-ban vásárolta meg a Berlin egykor szovjet fennhatóságú felében található telket, a rajta lévő, lepusztult lakóépülettel együtt. Vallja, mivel a közvilágítás vakfoltjába eső telek és a rajta található ház magántulajdon, minden ami benne történik, magánügy. 

hvg.hu

“Mikor meglett a ház, épp több művész barátom is helyszűkében volt, szinte adta magát a lehetőség, hogy a felújítási munkákban való aktív részvétel fejében, egy-egy szobát műteremnek vagy lakásnak rendezzenek be” – mesél a harmincas évei derekán járó Camille, aki szerint inkubátorháza gyakorlatilag saját maga termelte ki a közönségét.

“Volt, aki itt alkotott, volt aki ide járt próbálni, és akadt olyan is, aki konkrétan beköltözött. Az első koncertek, kiállítások, előadások szinte észrevétlen természetességgel kezdtek szerveződni, ám idővel már nem csak a barátaim és a barátaim barátai, hanem egy rakat idegen ember is elkezdett módszeresen ide járni” – magyarázza Camille, miért volt szükség egyfajta intézményesítésre. A ház állandó lakóiból stáb szerveződött, egy fal kiütésével bárpult épült, a fürdőszoba ajtajára kikerült a “mosdók” felirat, 2010-ben pedig már heti öt nap pezsgett az élet a külvárosi grundból kinőtt klubban.

Kockázati tényező

A padlót egy már lefutott filmfesztivál megmaradt díszleteként puha homok borítja, az egykori, hatalmas étkező sarkában színpad, előtte elszórtan és koraesti magányukban fotelek üldögélnek. A vörös fóliával borított ablakokkal körülzárt helyiségben egy megtermett akváriumba csopog a víz: a slagot tartó, kissé kialvatlan nő bal kezével igazít az üveglapok elé állított térmikrofonon.

“Soha nem tudtam úgy tekinteni erre az egészre, mint egy főmunkaidős állásra, annak ellenére, hogy ebből élek. Inkább afféle megnyugtató érzetet kölcsönöz a mindennapokban, hogy hasznos vagy és valami jót támogatsz azzal, hogy színháztermet csinálsz a nappalidból, felléptetsz néhány zenekart vagy tetőmozit szervezel nyáron” – mesél Camille, aki szerint egy illegális klub akkor tud hosszú távon életben maradni, ha képes a nagyközönség előtt megőrizni a titokzatosságát. 

hvg.hu

“Még, ha egy-egy programunknak van is reklámja, a szórólapokra például soha nem kerül rá a pontos cím, a programokról egy zárt Facebook-csoportban értesítjük az igazi kemény magot, akik pedig eljuttatják az esemény hírét a megfelelő emberekhez. Ha van is valamiféle hírünk, az csak is szájról szájra, kisebb társaságokban terjed” – mesél a klubvezető, aki szerint, a hatóságok valószínűleg azért hagyják békén őket, mert gyakorlatilag senkit sem zavarnak, az egyéb, nem hivatalos szervezetek ingerküszöbét pedig egy illegális klub, a bevételei kapcsán egyszerűen nem éri el.

“Negyed órára vagyunk a legközelebbi buszmegállótól, egy gazos telek közepén, ahol néha összeverődik ötven-hatvan ember és jól érzi magát. Komolyan, szerintem akármilyen házibuliban több a kockázat, mint ebben a projektben. Hivatalosan itt minden este csak barátok ülnek össze beszélgetni, szórakozni. A legviccesebb az egészben pedig az, hogy az idő előrehaladtával valóban e felé közelítünk.”