A Pál utcai fiúk (1969)

A katartikus zárójelenet. Boka nem tudja visszatartani könnyeit, Barabásék viszont szép lassan hazaindulnak, és a grund helyett inkább már a latinleckéről beszélgetnek.

A Pál utcai fiúk filmsikere nagyban Fábri Zoltán rendező víziójának köszönhető, az első magyar-amerikai koprodukciót ugyanis minden részletre kiterjedően fogta össze. A zenén, a színészeken kívül a díszlet is már-már felülmúlta Molnár regényének világát. A zárójelenetben, ahol szép lassan mindenki elhagyja a grundot, feltűnik maga a környezet is, a macskaköves út és a szecessziós épületek. Ezeket a jeleneteket azonban nem a Pál utcában forgatták. Molnár Ferenc ugyanis a regényében a valós eseményeket írta le azzal, hogy a grundot beépítették.

A stábnak ezért új helyszínt kellett keresnie. Üresen álló, a forgatási céloknak megfelelő és bérelhető területet azonban nehéz volt találni az akkori Budapesten. Romvári József, a film díszlettervezője így emlékezett vissza a keresésre: „Csak olyan helyszín jöhetett szóba, ahol a környező házak is a grundközeli, század eleji időszakba visznek vissza bennünket. Ki kellett, hogy nyíljon a környezet, ne csak a grund látszódjon.” Romvári és a rendező Fábri végül a Gogol és a Visegrádi utca sarkán talált rá a legmegfelelőbb helyszínre. A panelházakat már javában húzták fel ezen a részen is, de a forgatás idejére leállt a munka. A díszlettervező szerint ideális helyszínre bukkantak: „a házak, a macskaköves utcák mind ebből a korból valóak voltak. Csak az üzleti homlokzatokat kellett átalakítani: a cégtáblákat, kirakatokat, s a házakon pótoltuk az azóta levert szecessziós stukkókat”.

Ma már persze semmi sem emlékeztet Fábri filmjének lovaskocsis, századfordulós világára, az egykori üres telkeken is házak állnak. A filmben látható sarki fűszeres helyén élelmiszerbolt üzemel, lovaskocsi helyett pedig a 15-ös busz közlekedik az utcában.

A tanú (1969)

Pelikán elvtárs a Szocialista Szellem Vasútjává alakítja a Vidámpark szellemvasútját, a csontzene, halálsikolyok azonban maradnak, mert hát az osztályharc élesedik, így még az elvtársak is be*arhatnak egy kicsit.

 

A tanúról már szinte mindent leírtak, és minden sora szállóige lett, de a ’69-es forgatáskor Bacsó Péterék még csak sejthették, mekkora kultuszfilmet készítenek. Már a forgatás sem zajlott zökkenőmentesen, egy ízben le is állították a stábot. Miután a film elkészült, azonnal ment is a dobozba, hogy aztán '79-ben végre a magyar mozik is bemutassák az azóta megunhatatlan szatírát.

A Vidámparkból azóta Holnemvolt Park lett, a szellemvasút pedig már nem működik. A koponyák, csontvázak, amelyeket Pelikán Bástya elvtárs képeire cserélt, azonban még megvannak a bejáratnál. Hogy a rémisztő halálsikolyeffekt funkcionál-e még, azt nem tudjuk.

Régi idők focija (1973)

A Csabagyöngye kapusa Madridba igazol, jobb híján Minarik Ede, a mosodás és megszállott focirajongó áll a kapuba. A híres angol kapus, Robinson legendáját követve egy pisztolyt akaszt a kapufához. Akkor használja csak, ha gólt kap.

A Régi idők focija a később üzletté váló sport zsengekorában, a húszas években játszódik, akkor, amikor először tűnnek fel a pályák környékén a ravasz játékosügynökök, akik később egészen más irányba viszik a futballközeget. Sándor Pál filmjéhez egy igazi lepukkant, szedett-vedett pályát keresett. Így esett a választás az egykori Törekvés pályára, amelyet ma már teljesen felújítottak, és az egykori legendás játékos, Kocsis Sándor nevét viseli.

A film díszlettervezője, Romvári József később elárulta, hogy a Csabagyöngye öltözőjét, és a lehangoló, összeeszkábált épületet ők építették a pálya mellé. Az összes focijelenetet itt vették fel, itt készültek azok a burleszkbe hajló pályán belüli és kívüli képsorok, amelyek egyszerre tragikussá és szatirikussá tették a Mándy Iván novelláját továbbgondoló filmet.

A filmbéli hangulatot ma már aligha találjuk a helyszínen. A föld helyett rendes gyepszőnyeg, és modern, ülőhelyes tribünök fogadnak minket. A Törekvés pálya modernkori története akkor kezdődött, amikor a MÁV-tól az önkormányzat tulajdonába került a terület. Kőbánya önkormányzata pedig sportcentrumot álmodott a film miatt legendás helyszínre. Jelenleg az FTC használja a páylákat, női labdarúgói játszanak ott, ahol egykor Garas Dezső és Kern András bohóckodott.

A kenguru (1975)

„A cucc megvan. Július 6-án, ötkor a Makk Hetesben várlak. Jocó” És Joci tényleg jön, a marlborós szatyorba rejtett cuccal, hogy aztán a Makk Hetes pincére sorban hozhassa a Kőbányaikat, meg a tatárbifsztekeket. És közben, ahogy fogynak a sörök, újabb vendégek érkeznek Jocóhoz, miközben hősünk, Kánya rájön, mit is jelent angolul, hogy Viceroy.

A korábban csak operatőrként dolgozó Zsombolyai János ezzel a filmmel egy egész generáció vágyait foglalta filmbe. A kenguru lazaságával, egyszerű történetével, és menő, az akkor legsikeresebb magyar zenekarok (Fonográf, Skorpió, LGT) dalainak beépítésével egy életérzést testesített meg. A film nagy része a kamionos életmód miatt útközben játszódott, de azért Paks és Budapest is szerepet kapott néha a filmben. A Makk Hetesbeli részlet pedig a magyar filmtörténet legemlékezetesebb vendéglős képsorai közé került, valahova a Szindbádban látható maratoni ebéd mellé. Ebből az interjúból egyébként az is kiderül, hogy az azóta elhunyt Zsombolyai János egy másik befejezést szeretett volna a filmnek, amelyben Kánya az osztrák határ felé vette volna az irányt. A hetvenes években azonban ez a kikacsintó befejezés elképzelhetetlen volt.

A Makk Hetes azóta is magyaros étteremként hirdeti magát, és bár ottjártunkkor épp zárva volt a vendéglő, azért erősen elcsodálkoztunk volna, ha még mindig Kőbányait adnának a bélszín mellé.

Az ötödik pecsét (1976)

Közeledünk a film végkifejletéhez. Gyuricza véresen, összeverve hazaindul a börtönből, ahol élete legnehezebb döntését kellett meghoznia. Hazaútja igazi pokol. Bombák sűvítenek mellette, házak omlanak össze, ő azonban töretlenül hazafelé tart. A kocsma, ahol cimboráival találkozott esténként, már rég zárva. Még megkapaszkodik egy az utcasarkon álló Krisztus-feszületben, de aztán szinte megtisztulva minden bűnétől, továbbindul.

Fábri Zoltán mesterműve az egyik, ha nem a legfontosabb magyar film, mind képi, mind dramaturgiai megoldásaiban. Az ötödik pecsétben minden egyes fénybeállítás, díszlet sugall valamit a nézőnek, és nincs ez másként az apokaliptikus záró képsorban sem. Illés György, az operatőr mindvégig ezt tartotta pályája csúcsteljesítményének. A film nagy részét Józsefvárosban forgatták, a zárójelenethez viszont olyan helyszín kellett, ahol valóban felrobbantottak lebontásra ítélt házakat. A rendezőasszisztens, Tamási János így emlékezett vissza a forgatásra: „A kínzás után Őze kijön. A Délibáb utcában egy kapunál forgattunk, (...)  én megbeszéltem a kellékesekkel, hogy a felrobbantandó házakba tegyenek asztalt, ágyat, matracot meg ilyesmit, mert 'háború van', s 'odabent' még emberek laknak. Még utoljára ellenőriztem, hogy minden rendben van-e az egyik épületnél, de Fábri valamiért sietett, az ilyen nehéz felvételeknél mindig feszült volt, s nem vette észre, hogy nem vagyok ott, intett, hogy lehet kezdeni a robbantást, veszik. A Papi elkapta a karját és rémülten felkiáltott: Állj meg, te, a Jani ott van!...”

A sarkon található kereszt, ahol Gyuriczát játszó Őze Lajos megállt egy pillanatra, még ma is az eredeti helyén van, de nem a Délibáb, hanem a józsefvárosi Koszorú utca végén. Valószínűleg kevesen sejtik, hogy épp a magyar filmtörténet egyik legkatartikusabb pillanata mellett sétálnak el nap, mint nap.

Megáll az idő (1981)

Megszólal Elvis Presley-től a Jailhouse Rock, és a ködből lassan kiválnak Pierrék, akik elszántan megindulnak az átkozott iskola felé, hogy aztán ott kiéljék minden frusztrációjukat, és csak romboljanak. Hogy darabokra szaggassák azt a valóságot, ahol az emberek csak úgy tudnak beszélni egymással, hogy „te azt hiszed, hogy nem tudom, hogy te tudod, hogy tudom, tudjuk”.

Az alkotóknak a nyolcvanas években kellett megteremteniük a hatvanas évek fuldokló, bezárkozó hangulatát. Ehhez pedig rengeteg trükkre volt szükség, de hogy mindez mennyire jól sikerült, azt jól mutatja, hogy ha bárkinek eszébe jut akár egyetlen kocka a filmből, akkor biztosan egy füstös, sárgás-kékes, homályos kép ugrik be elsőként.

„Ha magamat akarnám ostorozni, a Megáll az idő például tele van hazugságokkal. Mindazok az effektek, amelyek miatt dicsérték a film hitelességét, meg azt, hogy milyen jól jelenítette meg a hatvanas éveket, legalább egy évtizedet összevissza csúsznak az időben” – nyilatkozta önkritikusan Rajk László, a film látványtervezője.

Nos, az emblematikus futás helyszínén, az újpesti Attila úton, és az itt található iskola épületénél tényleg megállt az idő, legyen szó a hatvanas vagy a nyolcvanas évek világáról. Az iskola épülete szinte egy az egyben a filmben megismert állapotot tükrözi, a bejárat előtti korlát is ugyanúgy áll. A filmbéli fiatalos lázadás is továbböröklődött, jól szimbolizálja ezt az egyik felsővezetéken árválkodó tornacipő.

Csinibaba (1997)

Felcsendül a címadó dal, Manci felkapja napszemüvegét, Félix a fülébe fújja a cigarettafüstöt, hogy aztán elinduljon a tánc. Szerencsére azonban Simon bá’ még idejében megakadályozza, hogy a nyugati dekadencia az Orczy-kert tószínpadára is betegye a lábát.

Az Orczy-kert volt a Csinibaba forgatásának egyik központi helyszíne, a lampionokkal díszített tószínpad pedig a film óriási közönségsikere miatt később is amolyan nosztalgiabuli-helyszín lett. Gyűltek itt össze nyugdíjasok délelőttönként egy kis táncra, mint ahogy a korábban a Gödör Klubot üzemeltető Világveleje is több évben itt tartotta nyári minifesztiválját, ahol a nagyréten rendezett Tankcsapda mellett jól megfért a tószínpadon megtartott, akusztikus Junkies- vagy Kaukázus-koncert is.

Tímár Péter rendező szerint (aki első olvasásra még kifejezetten utálta a forgatókönyvet) egyébként a színészek is teljesen átlényegültek a forgatás alatt, volt, hogy jelmezben mentek ki susu-bolondozni a környékre. Az Orczy-kert pedig azóta is őrzi báját, jól megfér egymás mellett a tószínpadon freestyle-ozó focista és a babakocsit tologató anyuka is. A tóban békésen fürdőző teknősökről nem is beszélve.

Moszkva tér (2001)

Bepunnyad a házibuli, Rojálék új címre taxiznak, hátha ott jobb a hangulat. Miközben Petya a leveletkaptamlájfot dúdolja, kiderül, hogy a srácok rossz címre mentek. Mert Orom utca 8. nincs, nem létezik. Mert a tanács elba*ta. Úgyhogy húzni kell innen, mint a vadlibák.

A Megáll az időhöz hasonlóan a Moszkva tér stábjának is egy korábbi évtized hangulatát kellett megragadnia, ezért kínosan kellett ügyelni arra, hogy minden egyes részlet, a csalamádés hamburgertől kezdve a Pajtás éttermen keresztül az NDK-s pornókazettákig, 1989 magyar valóságát idézze. Nem lehetett ez másképp a korabeli házibulik felelevenítésével sem. Az Orom utca 8. azóta fogalommá lett, főleg, hogy a valóságban sem létezik, valahol elveszett a 6. és a 10. között. A nem létező címről nemrégiben még a ZUP nevű zenekar is dalt írt, mely az ominózus jelenet megidézésével kezdődik. A dalszöveget hallgatva pedig egyértelmű, a kamucímből szimbólum lett: „Galamblelkű majdnem ország / Egy majdnem üres téren / zászló leng, puszta véletlen / Hogy senki nincs ma épp lenn / Mert a magunkfajta romkocsmába való/ A félhomályban belénk szorul a szó (…) Asztalon ropom, a csillárt fogom / A végállomás az Orom utca 8.”

A jelenetet kicsit arrébb, még az utca elején vették fel. Az ominózus téglaépület, ahonnan a szigorú házmester leteremti a fiatalokat, amúgy is elég izgalmas filmes helyszín, nem csoda, hogy Török Ferencék végül itt vették fel a szállóigévé vált mondatokat. Ja, és ha valaki szívesen költözne a környékre, fontos infó lehet, hogy a ház egyik lakása eladó.