A film kezdetén feltűnik az évszám – 1919. A Tanácsköztársaság utolsó napjaiban, illetve a bukása utáni hónapokban járunk. Valóban vörösök és fehérek szaladgálnak fel és alá – mint Jancsó Miklós ekkoriban készült filmjeinek szereplői általában tenni szokták –, kezükben pisztoly, amit rendre el is sütnek. Cselekményt azonban ne keressünk – mint például egy két évtizeddel korábban készült filmben, A harag napjában, amely ugyanabban az évben játszódik, csak éppen Salgótarján megvédését énekelte meg.

A Tanácsköztársaság azon epizódját, amelyben Rákosi Mátyás szerepet játszott, valóban a helyszínre vonult egy szakasznyi fegyveressel, hogy aztán pár nap múlva átadja a parancsnokságot Hevesi Gyulának. Persze másfél évtizeddel 1953 után már nagyon más atmoszférájú filmet is lehetett csinálni a Tanácsköztársaságról. Sőt annak bukásáról is, mint az Agitátorok című film tette, amelynek Révai József körül gyülekező értelmiségi fiataljai 1968-as módon vitatkoztak el a Tanácsköztársaság bukásáig a forradalmi cselekvés mibenlétéről.

Az Égi bárányban azonban a történelem nem halad semerre, hanem körbe-körbe forog. Fehérek jönnek, elkergetik, foglyul ejtik, megalázzák, megölik a vörösöket, majd vörösök jönnek, elkergetik, foglyul ejtik a fehéreket, egyet ki is végeznek, majd fehérek jönnek és így tovább.

Annyiban mindez megfelelt az 1970-es évek hivatalos történelemszemléletének, hogy az a vörös terror létét elismerte, de azt szükségszerűnek és célzottnak minősítette, míg a fehérterror brutalitását sokszorosan aláhúzta. A filmben szereplő vörös tisztek emberségesek, megértők, nem egyetlen eszközük a fegyver, míg a fehéreket eleve fanatikusnak mintázza azzal, hogy a központi szereplője a szinte csak bibliai idézetekkel beszélő megszállott pap. És persze jóval több gyilkosságot követnek el a fehérek, sőt a bosszú kegyetlenségét egy élve felszeletelésről szóló kínzási leírás hosszas felolvasása mélyíti el.

Az viszont aligha felelhetett meg a kor marxista történelemfelfogásának, ahogy Jancsó korabeli filmjei vallottak a történelemről. Már csak azáltal, hogy az emberi történelmet egymásra következő, egymást követő fejlődési szakaszokra, osztályharcok történetére bontó, végcélként a munkásosztály hatalomra jutását tételező marxizmussal szemben rendre körforgást ábrázolt. A valódi történet nélküli Égi bárány leginkább egy zenei műhöz hasonlítható, ahol létezik egy kitüntetett alaptéma, és a komponista ahhoz tér vissza újra és újra különböző variációkban. Ez az alaptéma jelen esetben a hatalomról szól: a hatalmon lévők és alávetettek viszonyát, a hatalom természetrajzát kutatja. És ha valamire, akkor arra jut, hogy a hatalom szükségszerűen eltorzít, a kontrollálhatatlan hatalom veszélyes.

A filmben van egy kisebb fricska is a korabeli kultúrpolitikának, amit a hetvenes évek eleji magyar értelmiségi közeg értett és feltehetően díjazott. A filmben ugyanis feltűntek a hazai művészeti élet olyan emblematikus figurái, akik a hatvanas évek végi, hetvenes évek elején a kultúrpolitikai tűrés és tiltás határán billegtek. Így Ajtony Árpád, a dramaturgként induló avantgárd író, aki az egyik szervezője volt az első szamizdat kiadványnak, a Szétfolyóiratnak, amelyet mindenki, aki megkapta öt példányban volt „köteles” továbbadni, úgy, hogy az írások egy részét kicserélte. (Így ugyanis még nem számított sajtóvétségnek.) Vagy Halász Péter, aki az 1960-as években az Egyetemi Színpaddal vált ismertté, majd 1969-től Kassák Ház Stúdió néven alapított társulatot, amely három éven át működhetett legálisan.

Ugyanakkor akaratlanul talán az is bele van kódolva a filmben, hogy a magyar néplélekben a jobboldaliság, illetve azon belül a jobboldal által értelmezett nemzeti gondolat mélyen bevésődött. Mindezt Jancsó egy jóval későbbi, 2006-os filmjében így szerepeltette: „magyarnak a hátán is lehet szántani, csak piros-fehér-zöld legyen az eke”. A falusiak többsége a fehérekhez csatlakozik, a papot követi, a bús sírva-vigadó hegedőszó után megy – a vörösök uralma ehhez képest csak átfutó kaland.

Hogy mindebben 1919 – a film megnevezett történelmi környezete, az I. világháború után, a régi hatalom és keretek összeomlásával előállt múló történelmi pillanat – mennyire másodlagos, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a film első forgatókönyve szerint a jelenetek 1943-44-ben, a II. világháború idején játszódtak volna.

A fontos nem a helyszín és az idő, hanem a történetfilozófiai töprengés volt a rendező számára. Illetve a fanatizáló pap alakja. Olyannyira, hogy azt – miután megtudta, hogy a lengyel sztárszínész, Daniel Olbrychski rendelkezésére állhat – meg is kettőzte. Az ördögi hegedűs alakja pedig 1919-ből némiképp előrevetítette 1943-44-et is – a félelmetes figura, aki messze túlszárnyalja elődjét, még többeket még hatékonyabban képes fanatizálni, hogy a film végén vonatra szállva a vidék után a várost is meghódítsa.