Ez az utolsó alattvaló Iván, aki I. világháborús katona volt, a fronton súlyos sérülés érte, elvesztette emlékezőképességét, nem tudja ki ő. Jól ismert alaphelyzetté vált ez az 1929-es orosz némafilmben bevetett ötlet: a Goodbye Lenin című német filmben egy egész család igyekszik eltitkolni a kommunista meggyőződésű anyuka elől, hogy az NDK – és a létező szocializmus már nem létezik.

Iván elől azonban bő egy évtizedig nem kell titkolni semmit, egy kis műhelyben él vidéken, ahova csak lassan csorognak be a Szovjetunió nagy változásai. Elrobog mellette a forradalom, a polgárháború, a GOELRO-terv, a NEP… Majd néhány élmény nyomán (meglátja volt feleségét egy vonat ablakában; a varrógép tűjének zakatolása a gépfegyverek kattogására emlékezteti) öntudatra ébred, de a fejében még 1916-ot írnak: így lesz ő „a cár utolsó alattvalója”, aki elhatározza, hogy visszatér oda, ahova tartozik, feleségéhez Szentpétervárra.

Amit 1924 óta már Leningrádnak hívtak, de nem ez az egyetlen változás, ami sokkolja a gyanútlan férfit. A meggyőződéses kommunista, Fridrikh Ermler, aki 1917-ben, 19 évesen, maga is harcolt a cár hadseregében, hogy aztán a forradalom oldalára álljon, vérbeli propagandafilmet rakott össze – a vígjáték műfajában. A műfaj szabályai szerint nem a patetikust kereste a szovjethatalom mindennapjaiban, hanem kinevettette a tudatlant, az elmaradottat, akit meglepnek mindazok a vívmányok, amelyek mindenki számára természetesek. Ezt az alapötletet Arkagyij Rajkin is használta az 1950-es években: egyik emlékezetes előadásukban egy vöröskatona találta magát a négy évtizeddel későbbi Szovjetunióban, hogy az akkori mindennapi gondokat, bajokat megismerve mégis boldogan térjen vissza 1917-be: megéri harcolni.

Az otthonába visszatérő férfi ugyanis a régi beidegződések szerint jár el, így minduntalan nevetségessé válik. Sokkolja a látvány a leningrádi villamoson, ahol a nők immár rövid – illetve félhosszú – szoknyában járnak, alsó lábszáruk fedetlen. A földszintes város helyett egy zsibongó sokemeletes nagyváros szédíti el, fel kell fognia, hogy a szocializmus építése ennyit változtatott egy évtizeden belül. (Persze azért Leningráddal nem fordult ekkorát pár év alatt a világ: a nagyvárosi képeket Ermlernek máshol kellett felvennie.)

Egykori munkaadója, a gyáros – aki azért még a NEP évek alatt sem fogyott le, így a karikatúrák potrohos tőkéseit idézi, cilinder nélkül – világosítja fel, hogy a gyár már nem az övé, keresse a munkástanácsot. Ez utóbbi tagjait következetesen „tanácsos úrnak” szólítja, az elnökét pedig „méltóságos úrnak”, sűrű meghajlások közepette.

Volt munkásként kap munkát a munkáshatalomtól, ahogy kell. A legnagyobb fordulatot persze az idézi elő benne, amikor megtudja, hogy tulajdonképpen övé a gyár. Ettől nagyon öntudatossá válik, és már ő leplezi le, feddi meg a trehány kollégát.

Utóbbi – a lógós, iszákos munkások bírálata – a szovjet és később az 1950-es évekbeli szocialista humor nélkülözhetetlen részét képezte, ez még bőven a lehetséges bírálat határain belül volt. Egészen más volt a megítélésük is, mint az ellenségek hadának, a kulákoknak, szabotőröknek, akiket igazi aljas gonosztevőként ábrázoltak, és akik nem jelentek meg e filmben. A rossz munkás mindig is a „mi emberünk” maradt, akit javító céllal bíráltak a nyilvánosság előtt – a faliújságtól a karikatúrán át a filmig. Menetrendszerűen megkapja a magáét egy másik szocialista alaptípus is, a funkcionárius, aki vizet prédikál és bort iszik.

Ivan volt feleségének új élettársa pártoktató, maga is agitátor: arról tart előadásokat, ír cikkeket – Lenin-idézetekkel sűrűn tarkítva -, hogy milyen az új szovjet ember viszonya a családhoz, házassághoz. Olyan elveket hirdet, miszerint a férj legjobb barátja felesége legyen, miközben saját házassága sem tűnik emancipáltnak, életmódjával nem mutat példát. Ez Iván előtt lepleződik le, de Ermler elkerüli a szentimentális fordulatot, a happy endet, és az asszony nem siet vissza régi férjéhez.

Ugyanakkor Ermler hiába kezdte szovjetkarrierjét az állambiztonságnál, az OGPU-nál, és játszott rá erre később is – adminisztratív vonalon dolgozott, de szívesen pózolt pisztollyal, állítólag mikor a belügy beiskolázta Leningrádban pisztollyal a kezében közölte a diáktanács vezetőségével, hogy bizony szerinte őt is beválasztották – művészi megoldásaiban felsejlenek másképp értelmezhető momentumok. Viszont Leningrádban alaposan elsajátította az akkor úttörő szovjet film, az expresszionizmus kelléktárát, az eizensteini montázstechnikát, a mozgás megragadását, a modern nagyvárosi élet lüktetésének visszaadását.

Ha maga Ermler nem is szándékolt hátsó gondolatokat közölni – A cár alattvalója például országos siker volt az 1920-as évek végén –, helyenként kiolvasható belőle más is. Például mikor Iván megérkezik Leningrádba – amiről ő még azt hiszi Szentpétervár – beleütközik a hatalmas Lenin szoborba, aminek látványa letaglózza. Még ha a vígjátéki forma mindent idézőjelbe is tesz, itt bizony az óriási Lenin sokkoló, ijesztő, nyomasztó. A tőkés egyáltalán nem ellenszenves, inkább amolyan mókás, partra vetett bálna az új viszonyok között. Míg egy későbbi, az 1930-as években készült filmjében, a Nagy hazafiban, amely szintén propagandafilmnek készült, úgy is fogadták, de az ellenforradalmár keresése közben kitapintható benne a félelem és gyanakvás harmincas évekre jellemző őrülete.