A 80 éves Woody Allen 10 legjobb filmje
Woody Allen 1969 óta folyamatosan pumpálja magából a filmeket, idén már a 44. rendezése került a mozikba – a 80 éves komikus, író, rendező, színész ráadásul a minőségre is törekszik, tulajdonképpen még mindig adós egy igazán rossz filmmel. Most rangsoroltuk az összes filmjét, először is itt a legjobb tíz, ahol mind az öt aktív évtizedéből jutott hely legalább egynek.
Nyolcvanéves, de még csak most kezd igazán újítani: nem elég, hogy 1982 óta minden egyes évben kiad egy mozifilmet, 2016-ra a szokásos anyag (Jesse Eisenberg, Kristen Stewart és Blake Lively főszereplésével) mellé érkezik az első sorozata is, amit az Amazon rendelt be tőle.
Az író-rendező-színész születésnapja alkalmából mától országszerte moziba küldenek néhány Woody-klasszikust, többek közt az Annie Hallt, a Manhattant és a Hannah és nővéreit.
Woody Allen mind a 44 filmjét rangsoroltuk, a teljes lista ide kattintva érhető el!
„Ne veszekedjetek már! Nem bírom elviselni, valamiért nem hat a Xanaxom.”
Cate Blanchett nagy fogásnak bizonyult, talán az Allen filmjeiben valaha látott legjobb drámai alakítást nyújtotta a színésznő 2013-ban, meg is kapta a maga második szobrocskáját. A Blue Jasmine nem csak az elmúlt évek lusta terméséből, de az egész Woody-életműből kitűnik a minden eddiginél sötétebb témájával és hangvételével, amiben még Andrew Dice Clay (igen, Ford Fairlane) és Louis C.K. is halálosan komoly szerepben tűnik fel.
A luxushoz hozzászokott Jasmine (Blanchett) egy idegösszeomlás után New York-i otthonából San Franciscóba tart, hogy az átlagos életet élő húgánál (a szintén kitűnő Sally Hawkins) lakjon egy darabig. Az élet minden területén irracionális elvárásokat támasztó Jasmine hamar magára haragít mindenkit, de látszólag mindent megtesz, hogy beilleszkedjen közéjük. Allen hibátlan ritmusban adagolja a múltbeli történéseket, és minden egyes flashback után át kell értékelnünk a karakterekhez fűződő viszonyunkat – mesteri történetmesélés, megrázó végjátékkal.
„Az ember, aki azt mondta, ’inkább lennék szerencsés, mint jó’, ismerte az életet.”
Itt a bizonyíték, hogy azért újrahasznosítani is tud az öreg. Dosztojevszkij-mániáját már alaposan kiélte az 1989-es Bűnök és vétkekben, de úgy látszik, nem tud szabadulni a témából. A történet eredetileg New York egyik gazdag negyedében játszódott volna, de aztán a BBC bejelentkezett, hogy finanszírozná a filmet, ha helyette Londonban forgatják le azt, nagyrészt brit színészekkel és stábbal. Így kerültek a képbe olyan színészek, mint Jonathan Rhys Meyers, Emily Mortimer vagy Matthew Goode.
Scarlett Johansson is csak akkor jött képbe, amikor a szerepére szánt Kate Winslet az utolsó pillanatban visszavonta a részvételét. Annyiban kegyetlenebb a Bűnök és vétkeknél a Match Point, hogy az ebben látott gyilkosságok teljesen szabad akaratból történnek, így sokkal nehezebb azonosulni az elkövetővel, még ha Allen nagyon okosan építi fel úgy a karaktert, hogy neki drukkoljunk.
„Nem tudsz megtanulni igazinak lenni. Az olyan lenne, mint megtanulni törpének lenni.”
A fantasztikus, tündérmeseszerű filmjei közül egyértelműen a legjobb a Kairó bíbor rózsája – és ezt maga Woody Allen is így gondolja, a saját munkáival örökké elégedetlen rendező ezt a filmjét emelte ki 2001-ben, mint a legjobban sikerült moziját. A filmben a moziba járás eszképizmusát fordítja a feje tetejére: nem csak a New Jersey-i bántalmazott feleség (Mia Farrow) választja a mozitermet a valóságból való kiszakadásra, hanem kedvenc filmjének hőse (Jeff Daniels) is úgy dönt, lejön a képernyőről és a vásznon keresztül kilép a valóságba.
A nagy gazdasági világválság idején játszódó történetben egy ideig jól elvan a nő a kitalált karakterrel – aki nem vérzik, nem tud megsebesülni és a haja is mindig ugyanúgy áll –, de aztán találkozik az őt alakító színésszel, és választania kell kettejük között. A nő a valóságot választja, és elhagyja a férjét a színész kedvéért. A fikcióval való földöntúli kapcsolatunkat járja körbe Woody, és ha valaki, akkor ő hitelesen tud elmerülni ebben a témában.
„A dolog lényege, azt hiszem, hogy ne úgy gondoljunk a halálra, mint valaminek a végére, hanem inkább úgy, mint a költségcsökkentés egészen hatékony módjára.”
Könnyen lehet, hogy Allen legeslegviccesebb filmje a Szerelem és halál. A korai vígjátékai közül az utolsó, és egyben a legösszeszedettebb darab, közvetlenül az Annie Hall előtti rendezése, ahol már mutat valami céltudatosságot az addig eléggé csapongó filmes. Emellett azonban egy nonstop humortorpedóról van szó, amiben Monty Python-i sűrűséggel és abszurdsággal érkeznek a poénok.
A napóleoni háborúkban járunk, a franciák éppen lerohanták Ausztriát, a békepárti bölcsész Boriszt (Allen) pedig behívják az orosz hadseregbe. Távoli rokona, Szonja (Diane Keaton) biztos benne, hogy Borisz elveszíti az előtte álló párbajt, ezért megígéri neki, hogy hozzámegy feleségül. Borisz persze túlélte az egészet, így elveheti az álomszép nőt. Kettejük házassága filozófiai adok-kapokba fordul – az orosz irodalom szatírájaként is megállja a helyét a film.
„Teljesen logikus, nem? Miért ne lenne hatással a személyiségünkre a bolygók állása?”
Az első és egyetlen alkalom, hogy nem kifejezett komédiában használ áldokumentumfilmes eszközöket. A Férjek és feleségek már a legelső jelenetével leveszi a nézőt a lábáról: a majd’ ötperces nyitósnitt vágás nélkül zajlik, a kamera pedig mindent látó szemként siklik a szereplők körül. Két pár (Woody Allen és Mia Farrow, valamint Syndey Pollack és Judy Davis) közös vacsorára készül, miközben az utóbbi duó bejelenti, hogy különválnak. A feszültség fokozódását a kameramozgás tökéletesen követi, a minden szabályt felrúgó vágási technika pedig egy házivideó-gyűjteménnyé varázsolja a filmet, így még intimebb hangulatot kölcsönöz neki.
Mindenféle szentimentalizmust nélkülözve, brutálisan nyers eszközökkel mutatja be a két házasság szétfoszlását, mintha egy dokumentumfilmet néznénk a tetemek bomlási folyamatáról. Egy kis humort azért még így is sikerült becsempésznie, főként a mindig nagyszerű Judy Davis kiakadásaival és Pollack karakterének fiatal barátnőjének (Lysette Anthony) megszállottságával az asztrológia iránt. Ha még hozzátesszük, hogy Liam Neeson és Juliette Lewis is feltűnik egy-egy szerepben, kimondhatjuk, hogy egy igazi mesterműről van szó, aminek csak a kegyetlen témája szab határt az újranézési faktor tekintetében.
„Olyan gyönyörű vagy, hogy alig bírom a szemem a taxiórán tartani.”
Ha a Férjek és feleségek tartogatta a legmeglepőbb Woody Allen-nyitányt, akkor a Manhattané a legszebb. A rendező ódája New Yorkhoz nem is kezdődhetett volna ennél méltóbban, a saját maga által alakított főkarakter, Isaac keresi a várost legjobban körülíró mondatokat, miközben szól Gershwintől a Rhapsody in Blue. Ez az a fajta film, amit ma már nemigen lehetne elkészíteni. De Woodynak még minden összejött: Gordon Willis operatőri munkája a valaha volt legjobbak közt van, Diane Keaton és Meryl Streep mellé pedig az Oscarra jelölt 17 éves Mariel Hemingwayt is sikerült becserkésznie.
Woody úgy írta le a filmet, mint az előző két filmje (Annie Hall és Belső terek) egybegyúrását, ami nem áll messze a valóságtól – ugyanúgy megvan benne az előbbi romantikus bohózata, mint az utóbbi mélyfilozófiai vonulata. Museum of Modern Art, Central Park, Queensboro Bridge – az önmagukban is ikonikus helyek Gordon Willis káprázatosan szép fekete-fehér képein még mitikusabbá váltak, és ez a vizuális világ kellett is ahhoz, hogy kiegyenlítse a néhol nehezen megfogható párbeszédeket. A Manhattan az, amiért kitalálták ezt az audiovizuális formátumot, amit mozifilmnek hívnak.
„Honnan a fenéből tudjam, miért voltak nácik? Azt sem tudom, hogyan működik a konzervnyitó!”
Az egyik legregényesebb története az első drámájához (Belső terek) hasonlóan három nővér történetét dolgozza fel: Hannah (Mia Farrow), Holly (Dianne Wiest) és Lee (Barbara Hershey) szövevényes szerelmi életei nem teljesen lennének idegenek a Csehov-életműből sem, Woody pedig talán ennél a filmjénél használja legjobban a népes szereplőgárdáját. A nővérek mellett feltűnik Hannah jelenlegi (Michael Caine) és exférje (Allen), Lee idős élettársa (Max von Sydow), Holly barátnője (Carrie Fisher) és a neki udvarló építész (Sam Waterston).
De Csehov mellett Ingmar Bergman hatása is újra megmutatkozik: a Fanny és Alexanderben szintén három ünnepi összejövetel keretében gyűlik össze egy népes család – ott a karácsony, itt a hálaadás az ürügy. Dianne Wiest, Michael Caine és Woody Alen is hazavihettek egy-egy Oscar-szobrot a filmért, ami terebélyes cselekményéhez képest üdítően rövidre, egy óra negyven percesre lett vágva – egy ilyen kurtítás ma is ráférne jó pár alkotásra.
3. Csillagporos emlékek (1980)
„Az öngyilkosság nem egy tipikus középosztálybeli jelenség. Az anyámat túlságosan lefoglalta a csirkék kibelezése, minthogy azon elmélkedjen, vajon főbe lője-e magát, vagy sem.”
A Csillagporos emlékek nem való mindenkinek. Ahhoz, hogy teljes egészében értékelni lehessen, tudni kell, hogy az Annie Hall bődületes nagy sikere (a Star Wars elől vitte el a legjobb filmes Oscart!) után ő volt Hollywood legünnepeltebb filmese, majd egy évvel később kijött a Belső terek című depresszív filozofikus drámával, amit szétcincáltak a kritikusok, mondván, maradjon inkább a vígjátékoknál. A Csillagporos emlékek főszereplője, Sandy Bates (Allen) egy fesztiválra kíséri el legutóbbi filmjét, ahol a rajongók és az újságírók is hasonló érvekkel támadják le, mint amiket Woody kapott az életben.
A Fellini 8 ½-jét idéző, makulátlan fekete-fehér, mágikus realizmussal operáló film Woody egyik legszürreálisabb alkotása, amiről a róla alkotott korabeli és mai nézeteket összevetve kijelenthető, hogy megelőzte a korát. A hírnévvel járó pozitív és negatív dolgok kivesézése mellett Sandy próbálja fejben rendbe rakni a nőügyeit (a múltból kísértő Charlotte Rampling mellett Jessica Harper és Marie-Christine Barrault), de megelevenednek a különböző fantáziái is, például egy mezei UFO-találkozót is láthatunk ebben a varázslatos, esztétikailag kifogástalan filmben.
„Az életet két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra.”
Mit lehet még 2015-ben elmondani az Annie Hallról? Annyira hozzászoktunk már az őrült ritmusához, a korszakokon átívelő vágásaihoz, a nézőkhöz intézett kiszólásaihoz, és minden egyes poénjához, hogy talán már nem is érzékeljük igazán, mekkora szám volt ez a furcsa katyvasz 1977-ben. Nem csoda, hogy letarolta a Star Warsszal, a Júliával és a Harmadik típusú találkozásokkal megspékelt Oscar-mezőnyt – a legjobb film mellett a női főszereplő (Diane Keaton), a rendezés és a forgatókönyv (mindkettő Allen) szobrocskáját is hazavihették.
Bár annak idején Woody még messze volt attól a konvencionális filmkészítéstől, ami a mai munkásságát jellemzi, az Annie Hall még az akkori sztenderdjéhez képest is kísérletezőbb volt – a jelenetek egymásutánisága minden linearitáshoz kötődő szabályt figyelmen kívül hagy, és film helyett inkább úgy tesz, mint az emberi emlékezet: ha egy sztoriról random eszünkbe jut egy másik, akkor ott nincs helye az időrendnek. Diane Keaton bolondos lányból divatteremtő nőideál lett, Woody Allent pedig, életében először és utoljára, színészként is elismerte az akadémia egy jelöléssel. A romantikus komédiák világa örökre megváltozott – talán azóta nem termelt ki magából jobbat a műfaj.
„Legutóbb akkor voltam nőben, amikor meglátogattam a Szabadság-szobrot.”
És akkor ez az, ahol minden, de tényleg minden összejött. Persze ilyen semmitmondó címet (vagy legalábbis ennél kevésbé vonzót) csak Woody tud adni egy filmnek, csak próbálják meg kimondani hangosan, hogy "a Bűnök és vétkek Woody Allen legjobb filmje", és megértik, mire gondolok. Hát nem rohannék egyből a moziba.
Szóval itt tényleg minden összejött. A forgatókönyv a legösszeszedettebb, ami Woody Allen kezei közül valaha is kikerült: az egyik szálon Judah Rosenthal (a tökéletes Martin Landau) szemészorvos morális kálváriáját követhetjük nyomon, amint szeretője (Anjelica Huston) azzal fenyegeti, hogy kipakol a viszonyukról a feleségének, ráadásul tudomása van Judah kétes pénzügyi dolgairól is. Úgy érzi, nincs más hátra, fel kell fogadnia egy bérgyilkost, hogy eltűnjön a nő az életéből, és vele együtt minden gondja.
A másik szálon Clifford Stern (Allen) dokumentumfilmes kénytelen elfogadni egy szakmailag szinte megalázó, de jó pénzt hozó melót, a nagyképű producer sógora (Alan Alda) munkásságáról kellene portrét forgatnia. Két dolog tartja az életet Cliffben: egyrészt beleszeret a sógora asszisztensébe (Mia Farrow), másrészt egy régóta készülő dokumentumfilmjét szeretné befejezni, a holokauszttúlélő Levy professzorról. Aztán az idős úr, akivel az életigenlése és a humanista gondolatai miatt foglalkozik Cliff, egyszer csak öngyilkos lesz, feje tetejére állítva ezzel az egész filozófiáját.
"Isten egy olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak" – mondja Judah, mi meg rágódhatunk azon, hogy vajon mit tennénk a helyében. Mert akármilyen csúnya gondolatok is járnak a fejében, a tálalás olyan mesteri, hogy még szimpatizálunk is a gyilkos terv kiagyalójával. Ennél nem nagyon van feljebb.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
