Ki a fasza gyerek? Gyuri, te tudod.

Te vagy a fasza gyerek, Pityu, én tudom.

Most még egyszer meglepődtem, de tényleg ez volt az utolsó. Azért lepődtem meg, mert azt gondoltam, hogy ebben a helyzetben lehetetlenség, hogy Dörner György kerüljön ismét az Újszínház élére.

Nem volt egészen naiv hozzáállás a részemről azt képzelni, hogy a következő öt évben a Főváros egy laza mozdulattal lecseréli a színház vezetését. Egyrészt azért, mert Dörnerék nagyon kellemetlen pillanatokat okoztak már Tarlós Istvánnak: a színházi szakma és az Új Színház korábbi közönsége egyöntetűen szembefordult a fővárosi nyilas színház elképzelésével, másrészt a nézőszám is radikálisan visszaesett az első Dörnerék vezette évadban, amelyet valahogyan sikerült aztán egy értelmezhető számra visszatornázniuk, de ez még mindig meg sem közelítette a Márta István vezetése alatti értéket.

És van egy másik ok, ami miatt Dörnernek most bizonytalan volt a helyzete, illetve 11 másik ok, a 11 másik pályázat, amelyik a színház vezetésére érkezett. Példának okáért Bodó Viktor, Kárpáti Péter és a k2 Színház, Hegymegi Máté, Mátyássy Bence és Tóth Péter, Herczeg Tamás, Hargitai Iván, Németh Kristóf – ők mindannyian jóval elismertebb nevek a színházi szakmában, mint Dörner György, és valószínűleg a pályázatuk koncepciója is sokkal értékelhetőbb volt, mint a nyertesé, vagyis úgy értem, hogy volt koncepciójuk a náculáson kívül. Hiszen hogy is feledhetnénk Dörner öt évvel ezelőtti pályázatában azokat a kis gyöngyszemeket, mint „a Hátország (akkor még erre a névre akarta átkeresztelni az Újszínházat – P.P.) a szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképezi. Egy, az egész nemzet számára életbe vágóan fontos visszafoglalási igényt jelent be. Ennek a visszafoglalásnak egyik első, kicsi, de nem jelentéktelen ütközete lehet ez a színház” vagy „egy igazságos földosztás ma is aktuális, egy igazságos színházosztás úgyszintén”.

De ami nekem ciki, az úgy tűnik, a Fővárosi Közgyűlésnek teljesen oké. A mi kutyánk kölykét akkor is szeretjük és megvédjük, ha századszor harapta oldalba a postást és szart a szoba közepére, a lényeg az, hogy visszahozza a gumilasztit, amit eldobtunk neki. Jogosan merül fel a kérdés persze, hogy miért lett Dörner György a nettó szélsőjobbos világlátásával az ő kutyájuk kölyke, de ebbe már talán jobb bele se gondolni.

Igyekszem egyébként logikát találni a történetben, és bárhogy is keresem, csak egyetlen dolog jut az eszembe: az egész egy baromi nagy erőfitogtatás. Hogy ha Tarlós István kitalál valamit – márpedig kitalál –, akkor az bármi áron úgy lesz, megmutatja, hogy ő a fasza gyerek. Kár ezen erőlködnie egyébként, mert mi már régóta tudjuk, hogy ő az.

Mindegy, akkor maradjon az Újszínház ugyanaz a szar, ami eddig volt, majd nem járok oda ezután sem, nem állok ki, mert nincs hova kiállnom, nem tüntetek, mert tudom, hogy felesleges. Sem a színházba járóknak, sem a színházi szakmának nincs itt beleszólása egy színház vezetésébe, a művészi munka színvonalát megítélni kizárólag politikusok dolga, és ők szerencsére tévedhetetlenek. Hatvanas évek-nosztalgiám van, pedig nem éltem a hatvanas években, ha valaki emlékszik még rá, akkor mesélje majd el nekem, mi volt abban a jó.