A sorozatpilot nehéz műfaj. Úgy kell eladni a nézőknek egy koncepciót egy óra alatt, hogy egyszerre vázolják fel a széria alaptémáit és ismertessék meg az évad legfőbb karaktereit, de már egyből pörgessenek is valami jó kis behúzós cselekményt, és egy Westworld kaliberű sorozatnál még a látvánnyal is nyűgözzék le a közönséget. Persze nem minden esetben (Lost, Trónok harca, True Detective stb.), de általában valamelyik tényező kimarad az egyenletből – így volt ez az HBO idei nagy dobásával is.

Viszont vannak azok a sorozatok, amelyek megszakadnak a pilot embertelen súlya alatt, de a kötelező felvezetés után egy olyan világba vezetnek minket, amelyből kimaradni egyenesen bűn, legalábbis popkulturális értelemben. Ha csak az HBO-nál maradunk, a Deadwood vagy a Drót első részével is meg kell küzdenie az embernek, ha utána nem akarja kihagyni élete sorozatát. De ott van a The Office amerikai változatának példája, amely egy pocsék, de legalább közepes debütáló miniévad után vált a második szezontól kezdve minden idők egyik legjobb komédiasorozatává.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy elmondhatjuk: akármennyire is tetszett vagy nem tetszett a Westworld első része (amely most ingyenesen elérhető az HBO GO oldalán), a folytatástól szinte garantáltan eldobja majd az agyát.

HBO

Azt talán nagyon nem kell részleteznünk, hogy mekkora hype övezte a sorozatot, mi is többször beharangoztuk, már csak a készítők neve miatt is: J.J. Abrams neve minden esetben hívószó, de a legfontosabb itt mégis az írói-rendezői szerepben feltűnő Jonathan Nolan, aki mára joggal hagyta maga mögött bátyja árnyékát, és lett saját jogon tévés óriás – neki köszönhettük a méltatlanul alulértékelt A célszemélyt is. Na és hányszor halljuk azt az összetételt, hogy sci-fi-western? Nem csoda, hogy messiás-szerepbe kergette magát a Westworld, hosszú hónapokkal a megjelenése előtt.

A projekthez csatolt nevek mellett megnyugtató tény volt az is, hogy Michael Crichton zseniális filmjéből, a Feltámad a vadnyugat című 1973-as hibridből táplálkozik az HBO-széria, de közben mindvégig ott járt a fejünkben: ha az HBO beindítja a hype-vonatot, az tud veszélyes is lenni – gondoljunk csak a True Detective második évadjára, vagy épp az azóta már el is kaszált Bakelitre. Még jó, hogy a nyáron volt egy Aznap éjjel, ami egyből visszaadta a csatorna újdonságaiba vetett hitünket.

A Westworld lényegében egy olyan élménypark működését mutatja be, ahol a látogatók szórakozására programozott, száz százalékig emberszerű androidok várják nap mint nap, hogy a leggazdagabbak kiéljék rajtuk a vágyaikat: kincsvadászatra induljanak lóháton, vadnyugati örömlányokkal töltsék az estéjüket, esetleg szitává lőjenek egy teljes kocsmát. A vendégek hazamennek, a csúcstechnológiás laborban gondosan kimunkált egyedek pedig másnap már semmire sem emlékeznek. Win-win.

HBO

De az már nem win, ami akkor történik, amikor bekapcsolódunk a sztoriba – ugye, konfliktus, vagy mi. Ne feledjük, a Jurassic Park írójától származik a sztori, persze, hogy baj lesz abból, ha istent játszanak az emberek. Egyrészt feltűnik egy rejtélyes fekete ruhás ember, aki látszólag belülről bomlasztja a rendszert, másrészt az androidok legutóbbi szoftverfrissítése nem úgy sikerült, ahogy eltervezték: a szinte már túl tökéletes emlékképekkel felvértezett lakók elkezdenek rendellenesen viselkedni. Vagy lehet, hogy mégis így tervezték?

Értjük mi, hogy miért lett az új Trónok harcaként promózva a Westworld (összetett világ, sok karakterrel, fantasy-elemekkel), de ha már sorozatos példákat akarunk felhozni, akkor inkább a Lost rejtélyei keverednek a Black Mirror hi-tech világával és a Deadwood vadnyugati szettjeivel. De Stephen King-világok közti Setét torony-könyvsorozata sem áll messze a szériától (ebből épp most forgattak filmet). A szélsőséges formabontásoktól hangos sorozatközegben (legyen szó a kőkemény realista krimi Aznap éjjelről vagy a zsánerbravúros popkult-őrület Stranger Thingsről) persze egy kicsit old-schoolnak is tűnhet a Westworld, de ez egyáltalán nem probléma.

HBO

A pilotot persze definíciójából adódóan lefoglalja a világ, a karakterek felvezetése, ezért eget rengető sztorira az első órában még ne számítsunk. Cserébe olyan, a kezdetektől fogva megkapó szereplőket kapunk, mint a Westworld fejeseként bemutatott Dr. Ford (Anthony Hopkins) és legjobb programozója, Bernard (Jeffrey Wright), a Fekete Ruhás Emberként félelmetesen brillírozó Ed Harris, az androidkurvák madámjaként működő Maeve (Thandie Newton) vagy a direkt szappanoperás szerelmi szálba keveredő Dolores és Teddy (Evan Rachel Wood, James Mardsen).

Zseniális a kontraszt az Ex Machinát és a Kubrick-filmeket idéző főhadiszállás és a klasszikus-romantikus vadnyugati atmoszférával megtámogatott Westworld helyszíne között, és ebbe a duplavilágba belefér az is, hogy egyszerre legyen jellemző a sorozatra a Nolan-trademark hidegség és a harsány, teátrális western-hangulat.

De ami miatt nagyon sokat fogunk beszélni a sorozatról (és ezért lehet a tévés kivesézés csúcsának tartott Lost örököse), az az, hogy árad belőle az egzisztencializmus. Tudatosan és tudat alatt is. Tudatosan, mert a szereplők maguk is beszélgetnek olyan kérdésekről, hogy mennyire szabad valósághűen ábrázolni az androidokat, vagy egyáltalán szükség van-e az emberekre, ha már tökéletesebbek az általunk kreált lények – de tudat alatt is, mert a néző önfeledten elgondolkodik olyanokon, hogy egy-egy szereplő most ember-e vagy sem, és ha igen, akkor az etikailag hogyan változtatja meg az adott szituációt.

Tehát Westworld nem Westeros, Nolanék nem zsigerelik ki az HBO adta lehetőségeket – gondolok itt a tét nélküli meztelenségre vagy az ész nélküli darabolásokra –, inkább lassan építkezve próbálják úgy bevonni a nézőket ebbe az elképesztően részletgazdag világba (Black Hole Sun és No Surprises, ennyit mondok), hogy aztán az ne eressze őket. És ha a pilot nem is volt olyan lehengerlő, mint azt a hype után várhattuk, 3-4 rész után nem is ereszt.

És akkor 2030-ban egy férfi feleségül vesz egy robotot

Stephen Hawking az űrbe küldené az embereket a szuperintelligens gépek elől, miközben a Google szoftverei már önmagukat tanítják. A 2001: Űrodüsszeia, a Terminátor vagy a Mátrix a szélesebb közönséggel is megismertette a mesterséges intelligencia jelenségét, az utóbbi években pedig egyre valósághűbb filmek készülnek a témában - az ember-gép szerelmet bemutató A nő története például már 15 év múlva valósággá válhat egy tudós szerint.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!