„Fél éven belül megérkezik a Szovjetunióból a magyar atomreaktor teljes berendezése” – írta a kommunista pártlap, a Szabad Nép 1956. október 12-én. Az MTI alapján készült tudósítás tehát nem a hetvenes évekből való, amikor is Paksra várták a szovjet energiaipari fejlesztéseket. A forradalom előtti napokban még „csak” a csillebérci kísérleti reaktort építették, amelynek teljes műszaki felszerelését a Szovjetunióból várták a beruházók. Ez volt ugyanis az első hazai kísérleti nukleáris reaktor.

„A berendezés tervei is a Szovjetunióban készülnek, ehhez azonban nagy segítséget nyújtanak a magyar szakemberek, akik a tervek kidolgozásánál a magyar viszonyoknak megfelelő javaslatokat tettek. A tervek végső kidolgozására és a berendezések szállítására vonatkozó megállapodás érdekében Pálfalvi Lajos, a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium főosztályvezetője és Domány Pál főmérnök, a Szovjetunióban járt. Pálfalvi Lajos csütörtökön tért vissza Budapestre és beszámolt arról, hogy a magyar mérnököknek az atomreaktorra vonatkozó terveivel a szovjet szervek egyetértettek. Megállapodtak abban is, hogy az atomreaktorhoz szükséges berendezések javarészét az év végére, a fennmaradó részt pedig legkésőbb fél éven belül, tehát március végére szállítja a Szovjetunió.”

Persze hamarosan kiderült, hogy az építkezéssel nincs minden rendben. Október 14-én a Szabad Nép – amely a 2016-os, a Népszabadság felfüggesztésekor nyilvánosságot kapó politikai véleményekkel ellentétben ekkor sok olyan eseményről beszámolt, amiről korábban egy kommunista hivatalos pártlap aligha írt volna – arról tudósított, hogy akadozik az anyagellátás az építkezésen. Eredetileg november 15-én tervezték (volna) megkezdeni az atomreaktor vasszerkezetének a készítését. Az építkezés kivitelezője a 44. számú Állami Építőipari Vállalat volt.

Bár a Szabad Nép hangvétele 1956 októberében sokkal szabadabb volt, mint korábban, azért a régi „termelési riportok” hangulata érezhető a vasárnapi cikken is: „Az építők most a laboratórium falait húzzák és úgy tervezik, hogy október végéig elérik az épület második emeleti tetőszintjét. A laboratóriumhoz csatlakozó csarnok vasszerkezetét a Fémmunkás Épületlakatosipari Vállalat készíti.”

Ám a cikk mégsem klasszikus termelési riport, a lelkesedés hiányzik belőle, sőt, a hiányosságokról több szó esik benne: „Az atomreaktor építői ez ideig nem kapták meg az Ózdi Kohászati Üzemektől sem az U-, sem az I-vasakat, amelyekből a mű vasablakai, illetve a vasszerkezet gerendái készülnének. A Lőrinci Hengerműtől pedig 60 tonna durva lemezt várnak, ugyancsak az atomreaktor építéséhez. A vasanyagok hiánya hamarosan érezteti hatását, ezért az építők gyors intézkedést kérnek a KGM illetékes szerveitől.”

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10

Vagyis jól látható, a forradalom előtti napokban a közhangulat és a sajtó hangvétele is egészen más volt, mint amit a sematikus vélemények sugallnak egy mindenkori kommunista diktatúráról.

Más kérdés, hogy az állami tulajdonú vállalatok képtelenek voltak a határidőket teljesíteni, a megrendeléseknek időben megfelelni. A hiánygazdaság, a bürokratikus tervgazdasági utasítások továbbra is sokszor megbénították a termelést. A gyárak sokszor azt sem tudták, hogy melyik minisztérium utasításait hajtsák végre (ez különösen így volt például az olyan üzemeknél, amelyek hadiipari megrendeléseket is teljesítettek). Germuska Pál gazdaság- és hadtörténész A magyar középgépipar című könyvében beszámolt olyan esetekről, amikor az Országos Tervhivatal által megállapított tervtől a hadiipari és polgári termékeket egyaránt gyártó cégeknek sokszor el kellett térniük, méghozzá a honvédelmi tárca rendkívüli utasításai miatt.

A gazdasági nehézségeket az 1956 júliusában hatalomra került régi-új kommunista vezetők igyekeztek szépíteni. (Júliusban a szovjet kiküldött, Mikojan lemondatta Rákosi Mátyást, de a helyére a tétovázó Gerő Ernő került pártvezérnek. Ekkor kezdett újra erősödni a politikai csúcsvezetésben Kádár János pozíciója, és – ha alacsonyabb, élelmiszeripari miniszteri rangban is – de ekkor tűnt fel Nyers Rezső is a politikai elitben.)

A gazdasági nehézségekről így írt 1956. október 12-én a Szabad Nép, az országgyűlés terv- és költségvetési bizottságának üléséről beszámolva: a testület az előző napon az 1955. évi zárszámadást (az előző év költségvetésének teljesülését, végrehajtását) tárgyalta. A jelentéshez Tímár Mátyás pénzügyminiszter-helyettes több kiegészítést fűzött. (Tímár Nyershez hasonlóan majd a hatvanas években fut be karriert, de a „reformcsapat” tagjai közül ő lesz az, aki a hetvenes években – a reform leállításakor – „felfelé bukik”, és a Magyar Nemzeti Bank elnöke lesz.)

A miniszterhelyettes szerint „az elmúlt évben számos tekintetben javult a pénzgazdálkodás, különösen vonatkozik ez a vállalati gazdálkodásra. Míg 1954-ben a vállalatok nem teljesítették a pénzügyi terveket és sok vállalat veszteséggel dolgozott, tavaly az állami vállalatok lényegében teljesítették pénzügyi terveiket. Utalt a munkafegyelem megszilárdulására, a műszaki fejlesztésre hozott intézkedésekre és a vállalatfejlesztési alap bevezetésére.  A vállalatok eredményesebb gazdálkodásához nagymértékben hozzájárultak a reálisabb tervek is.”

A sikerpropagandára azonban az akkori kormánypárt, a fellazulóban lévő MDP képviselői nem reagáltak lelkesedéssel, sőt erről még a Szabad Nép is beszámolt. Földvári Rudolf országgyűlési képviselő például bírálta a jelentést. Szerinte „az elért eredményeket szerényebben kellett volna megfogalmazni. Sokkal kritikusabban, őszintébben kellett volna felvetni a bizottság előtt azokat a nagyon komoly fogyatékosságokat és bajokat, amelyek a kétségtelen eredmények mellett tavaly is megvoltak és jórészük ma is fennáll a népgazdaságban.”

Földvári „nem akárki” volt az MDP-ben. 1954-56 között Borsod megyei párttitkár. Fiatal káderként meghívták Moszkvába 1953-ban, amikor Sztálin halála után Berija, Malenkov és Hruscsov megalázta Rákosit és leváltotta a miniszterelnöki székből (a posztra Nagy Imrét nevezték ki). Földvári nemcsak az 56-os forradalom előtt volt azonban aktív. A forradalom idején aktívan részt vett az eseményekben, a Borsod megyei munkástanács vezetőségi tagja volt, később letartóztatták, és életfogytiglani börtönre ítélték, ahonnan amnesztiával szabadult.

A szerző az 1956-os Intézet munkatársa.