The Office – az eredeti

Elsősorban barát, aztán főnök és persze egy igazi komédiás – ez David Brent önmeghatározása, azé a David Brenté aki természetesen egyik fenti kategóriának sem felelt meg a BBC2-n 2001-ben debütáló sorozat, a The Office (A hivatal) főhőseként. A Ricky Gervaist az egyik legismertebb brit humoristává tevő szerep minden középkorú férfi félelmét egyesítette magában. Brent, a szürkébbnél is szürkébb Slough nevű kisváros lehangoló értékesítő irodáját vezeti, de nem túlzunk, ha azt mondjuk, ez a vezetés csak illúzió. Brentet senki sem tiszteli, borzalmas főnök, de ami ennél is szörnyűbb (és ami a sorozat sokszor kegyetlen humorát adja), a magány és a totális magánéleti és szakmabeli csőd ellen önbecsapással védekezik.

Sorozat alatt, ez nem túlzás, nagyon ritkán érezhetjük ilyen kínosan magunkat. Gervais és írópartnere, Stephen Merchant olyan főhős köré építette fel a sorozatot, akit csak kudarcai alatt ismerhetünk meg, mindezt a legfélelmetesebb, már-már hisztérikus Brent-nevetéssel megspékelve.

A Waczak szálló Basilje (John Cleese) óta nem láthattunk ennyire brit és ennyire és szerencsétlen főhőst, akit mégis bűnös élvezetként követtünk epizódról epizódra.

A mindössze 2 hatrészes évadot és egy karácsonyi duplarészt megérő széria azonban nem csak Gervais-ről szólt. Mielőtt a Sherlockkal végleg világsztárrá nőtte volna ki magát, Martin Freeman itt még az egyetlen normális, de szintén a megrekedtség érzetétől félő Timet játssza, de örök ellenfele, a szociopata Gareth szerepében Mackenzie Crook is briliáns volt.

Ma már tudjuk, hogy Gervais és Merchant évekig finomítgatták a karaktereket, dialógusokat, és elnézve a két szerző későbbi munkáit, az is egyértelmű, kinek mi volt a szerepe a közös munkában. Gervais kettejük közül az izgágább, extrovertáltabb figura, de valakinek kordában kellett tartani és formába kellett önteni az ötleteit: ez volt Merchant. Ennek világos bizonyítéka, hogy amikor 2016-ban Gervais önálló mozifilmet szentelt Brent karakterének (David Brent: Life on the Road) Merchant nélkül, akkor már igazából csak csapongásra volt képes.

Furcsa lehet, hogyha egy sorozat ekkora klasszikus lett, miért nem ért meg tizennégy epizódnál többet. Gervais azonban később elárulta, ők nem akarták folytatni, két okból. Egyrészt mivel nem nagy írócsapattal dolgoztak, minden idejüket ebbe fektették megállás nélkül, másrészt nem akarták magukat ismételni a későbbi évadokban. Azért az is szerepet játszott ebben a döntésben, hogy kezdetben még a brit közönség sem tudta hová tenni a gonoszságot és önzőséget egészen új szinten bemutató áldokumentumfilmet, így a Wernham Hogg papírértékesítőinek élete csak később ért be. De onnantól, hogy a világnak leesett a tantusz, már nem volt megállás: nem csak az amerikai remake jött, de kilencven országba adták el a sorozatot.

BBC

Gervaisnek azért nem véletlenül ez lett a leghíresebb alteregója, hiszen sok mindent saját magából épített bele a karakterbe. Az egyik ilyen vonal, hogy Gervais fitalkorában tényleg belekóstolt Brenthez hasonlóan a popbizniszbe: volt szintipop együttese is (őrületes kordokumentum!), de a Suede-et is menedzselte. Gervais és Merchant az Office után még sokat dolgozott együtt (Extras, Life’s Too Short) de ekkorát már nem durrantottak egyik munkájukkal sem. Igaz, Gervais pozíciója azóta is megingathatatlan, simán végigsörözheti műsorvezetés közben a Golden Globe-díjátadót is.

The Office – az amerikai remake

Akármilyen botrány is övezte az indulását (a rajongók már akkor sem voltak oda a fantáziátlan megoldásokért), az Office amerikai verziója lehetne az egyre inkább elhatalmasodó remake-kultúra elleni harc zászlóshajója. Ugyanis pont ez a sorozat volt az, ami megmutatta: a direkt másolás a legkisebb esetben működik csak. A 2005-ben leadott első rész gyakorlatilag a brit pilot szoros átirata volt, de az egész, csonka (6 epizódos) első évad a BBC-széria hangulatát igyekezett visszaadni.

Ez annyira nem volt jó döntés, hogy a viszonylag pozitív kritikák ellenére abban a legtöbben megegyeztek, hogy valószínűleg hat rész után véget is ért a sorozat – a nézettség siralmas volt, a közönség nem igazán érzett rá a kínos, néha egyenesen gonosz humorra. A második évadra ezért több változást eszközöltek: világosabbá tették az irodát, saját személyiséggel ruházták fel az addig jóformán csak karikatúraként megjelenő mellékszereplőket, és ami talán a legfontosabb, a főnököt is szerethetőbbé tették.

AFP / NBC-TV

Mert abban nincs vita, hogy a siker legnagyobb része az ő személyén múlt. David Brent maga a Ricky Gervais-perszóna volt, kár volt egy évadon keresztül ezt utánozni – azzal, hogy Michael Scott karakterét eltávolították az önző, rosszindulatú brit figurától, és egy amerikanizált, naiv, akaratán kívül ugyan néha bántó, mégis jólelkű főnököt varázsoltak belőle, maga a sorozat is megtalálta a saját hangját.

Persze a casting nem volt egyszerű – főleg, hogy a megszokott folyamat helyett úgy válogattak színészeket, hogy forgatókönyv helyett egy improvizált szerepjátékra invitálták őket. Az NBC Paul Giamattit szerette volna főnöknek, de a színész visszautasította az ajánlatot, viszont olyan ikonikus komédiások jelentkeztek be a szerepre, mint Hank Azaria, Bob Odenkirk vagy Martin Short. Végül az akkor még Jon Stewart műsorában szereplő, de már a mozisztárság küszöbén álló (A minden6ó, A híres Ron Burgundy legendája, A 40 éves szűz) Steve Carellre esett a választás.

A szereplőgárda legfontosabb tagjai a brit sorozat mintájára íródtak. Timből ugyan Jim lett, de maradt az iróniával felfegyverzett, a munkáját semmire sem tartó, asztaltársával ellenségeskedő, a recepciósba beleesett férfi – az, akivel a leginkább tudunk azonosulni. Adam Scott és John Cho helyett a szinte teljesen ismeretlen John Krasinski kapta meg a szerepet, aki a hasonlóan tapasztalatlan Jenna Fischerrel együtt szőtte a huszonegyedik század egyik legjobb szitkom-szerelmi rejtélyét, mint Jim és Pam.

Jim nemezise, az „assistant to the regional manager” kitalált pozíciójára a végsőkig büszke Dwight egyszerre a legeltökéltebb papírértékesítő, rendíthetetlen céklafarm-tulajdonos és társasági létre képtelen kvázi-pszichopata. Bár a karakter iránt egyaránt érdeklődő Seth Rogen és Patton Oswalt is érdekes választás lett volna, végül az először a főnökszerepre jelentkező (és saját bevallása szerint olcsó Gervais-utánzást produkáló) Rainn Wilson tette halhatatlanná a Dwight Schrute nevet.

A mellékszereplők nagy része az improvizációs szcénából érkezett, és a karakterük is sokkal sztereotipikusabb volt. A könyvelői csapatot a kövér, egyszerű Kevin, a mexikói zseni Oscar és a keresztény Angela teszi ki, de az irodát színesíti még a munkáját komolyan vevő, de pontban 5-kor hazainduló fekete Stanley, az alkoholproblémákkal küszködő szexmániás Meredith, a fogalmatlan, Twin Peaks-be illően rejtélyes Creed, és a sorozatban eredetileg castingosként részt vevő, de nyugtató jelenlétével végül egy szerepre kiválasztott Phyllis is. Mindy Kaling (Kelly), B.J. Novak (Ryan) és Paul Lieberstein (Toby) pedig nemcsak szereplői, de legfőbb írói is voltak a sorozatnak.

Ugyan az amerikai változat egy sokkal, hát, amerikaiabb, könnyedebb humorral operált, messze nem volt olyan tapló, píszí-gyilkos, és egyben felemelően lehangoló, mint Gervais eredetije, mégis, minden optimizmusa ellenére ott volt benne az a melankólia, ami kiemelte a sorozatot a szitkomok sokaságából. Michael Scott egy végtelenül komikus figura, de minden mozzanata árulkodik a magányról. Dwight őrült – és gyakran őrülten vicces – megnyilvánulásai mögött egy brutális neveltetés hatásai rejlenek. Jim és Pam végül egymásra találtak, de időközben minden álmukat feladták, nem tudtak kitörni a Dunder Mifflin fullasztó légköréből.

Ez teszi az Office-t egy olyan komplex sorozatélménnyé, ami egyszerre húsbavágóan életszerű és a valóságtól végtelenül komikusan elemelt. Egyszerre lehet az irodai szituációival könnyen azonosulni és a meredekebb történéseitől tisztes távolságot tartani. Úgy jelenítette meg az Amerikai Álmot, hogy közben nem újságírókról, művészekről, ügyvédekről vagy politikusokról, hanem egyszerű irodai dolgozókról szólt.

Egyesek szerint  tovább húzták a sorozatot a kelleténél. Végül kilenc évadot ért meg az amerikai Office, a legnagyobb dilemma előtt a hetedik szezon után álltak a készítők: Steve Carell ekkor döntött úgy, hogy már nem fér bele a tévézés, és inkább a mozis karrierjére koncentrálna. Ha azt vesszük, hogy a korábban egydimenziós bohócnak tartott színész négy év múlva már Oscar-jelölést kapott, nem is döntött olyan rosszul. Később majdnem Dwight is kivált, hogy The Farm címmel saját sorozatot kapjon, de ezt a tervet végül elvetették az NBC-nél.

És vannak, akik szerint az 5. évad után abba kellett volna hagyni az egészet, mert a hatodiktól kezdve vált önismétlővé, és zavaróan irreálissá. Pedig akkor nem lehettünk volna tanúi Andy és Erin zseniálisan kaotikus románcának, a Dunder Mifflin-vezér David szórakoztató lejtmenetének, Michael és Holly egymásba habarodásának, vagy az olyan hullámzó, de mégis őrületes főnök-helyetteseknek, mint Kathy Bates, Will Ferrell vagy James Spader. És az Office-énál tökéletesebb szitkom-finálét is nehéz elképzelni.

A munkahelyi (tehát a család/barátok alapvetéstől eltérő) szitkom műfaja már Gervaisék előtt sem volt idegen: az olyan klasszikusok, mint a Waczak szálló, a M*A*S*H vagy a Taxi is ide tartoztak, de a téma mozis feldolgozásait is órákig lehetne sorolni, a Shop-stoptól a Hivatali patkányokig. Az irodai komédiákat viszont kifejezetten az Office hozta divatba: a hasonlóan bravúros Városfejlesztési osztályt (Parks and Recreation) konkrétan az amerikai Office készítői hozták létre, de ott volt még A stúdió (30 Rock) A munka hősei (Workaholics) vagy a brit IT Crowd is, mind a két Office után indult. Ráadásul ez a trend még Magyarországra is elért – kérdés, hogy mennyire jártunk jól a Munkaügyekkel.

Az évezred legjobb sorozatai, 16. rész: Lost

Egy rejtélyes szigeten lezuhan az Oceanic 815-ös járata, egy csapatnyi ember túléli. Aztán jönnek a Többiek, a bunker, meg a füstszörny. A Lost egy csapásra a nézők kedvence lett, de halmozódó, megválaszolatlan rejtélyei miatt sok bosszúságot is okozott. Az 1080p Top 20-as listáján az ötödik helyet szerezte meg az ABC sikersorozata.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!