Cold open

“Amikor már azt hittem, hogy kint vagyok, ezek mindig visszarántottak” - a Maffiózók egyik szereplőjének visszatérő poénja ez a Keresztapából vett sor, és rengeteget elárul az HBO kisebbfajta tévés forradalmat elindító sorozatáról ez a geg. A Maffiózók ugyanis képes volt néha szó szerint szemberöhögni azokat a sztereotípiákat, amik az olasz-amerikai családokkal szemben kialakult Coppola trilógiája, majd főleg Scorsese gengszterfilmjeinek köszönhetően. Ha a Keresztapa az amerikai kapitalizmus kialakulásának allegóriája volt, akkor a Maffiózók az ezredfordulón beköszöntő általános lehangoltság és értékválság kordokumentuma. Ezt egyetlen apróság remekül illusztrálja: a sorozat főcímében egy pillanatra feltűnnek a World Trade Center tornyai, amit a terrortámadás után kivágtak, és mintha a sorozat is onnan vett volna még sötétetebb fordulatokat.

A szereplők sebezhetőek, majdnem mindenki a korábbi értékrend eltűnését kéri számon, és a főszereplő egy kapuzárási pánikkal küzdő, pszichológushoz járó gengszter, akit majd összeroppant a kettős teher, hogy családját  egyben tartsa, és közben alvilági "családját" is ügyesen navigálja.

David Chase, a sorozat vezető írója azonban azzal tette még izgalmasabbá a Soprano család történetét, hogy sokszor elképesztő öniróniával és humorral mutatta be hőseit: a leglátványosabban ez ott jelentkezik, amikor az első évad egyik jelenetében valaki hangosan felhahotázik a depressziós maffiózó gondolatán. De még azt a provokációt is megengedték maguknak az alkotók, hogy az egyik epizódban egy asztaltársaság vitatkozik arról, mennyit ártottak az átlagos olasz-amerikaiak megítélésén a maffiafilmek.

A sorozat sikerének titkát azonban nem kell olyan mélyen keresni, hiszen végig ott volt a szemünk előtt, szinte minden egyes jelenetben: James Gandolfini színészi teljesítménye Anthony Sopranóként ma is etalonnak számít. Sokak egyenesen odáig merészkedtek, hogy az övé minden idők legfontosabb játéka a tévésorozatok történetében.

HBO

Azonban ahogy az minden újító sorozatnál lenni szokott, rögös út vezetett az első rész leforgatásáig. 1999 január 10-e, a pilot sugárzása után azonban új időszámítás kezdődött a televízózásban.

Pilot

David Chase-t a Maffiózók berobbanása előtt csak a tévés szakmában ismerték, főként mint háttérembert. Íróként dolgozott olyan drámákban mint a The Rockford Files vagy a Miért éppen Alaszka? Talán azért is maradt a háttérben, mert valami egészen mást várt a televízótól, mint amit akkor akkor képviseltek ezek a szériák. Elmondása szerint egyedül a Twin Peaksre kapta fel a fejét. Már az ötvenes éveiben járt, amikor megírta a Soprano család történetének első fejezetét: azaz, akkor még úgy tűnt, hogyha lesz is valami az ötletből, azt moziban fogják bemutatni.

A Fox azonban nem értette, hogyan lehetne sikeres egy olyan gengszerfilm, amiben nincs gyilkosság. Ezután kezdett inkább tévés projektkben gondolkodni Chase, de az egyik gyártótól meg azt kapta vissza, hogy jó a sztori, de miért kell a főhősnek pszichológushoz járnia? Az HBO akkori saját gyártású sorozatokért felelős vezetője, Chris Albercht azonban megértette, hogy a maffiaszál voltaképp csak csali a sztoriban. Még ekkor sem volt persze biztos, hogy sorozat lesz a történetből: Chase is jól tudta, hogy az egész a főszereplőn fog múlni. Eleinte a később az egyik mellékszerepben (Silvio) feltűnő Steven Van Zandt tűnt esélyesnek, azonban Chase-t Gandolfini Tiszta románcbeli játéka győzte meg végül.

Miután Chase ragaszkodott hozzá, hogy New Jerseyben vegyék fel a jeleneteket,  a sorozat büdzséje annyira felszökött, hogy nagyon úgy tűnt, ekkorát nem kockáztat az HBO. Chase már el is ígérkezett az X-akták stábjához, amikor jött a hír: az HBO 13 részt rendelt a sorozatból szinte az utolsó pillanatban. De még ekkor sem ért véget a harc: az HBO-nak nem tetszett a Sopranos cím, így a New Jersey Blood és a Family Men is számításba jött. Addig ment a vita, míg időközben elindult egy bizonyos Family Guy, így a kérdés eldőlt. Maradhatott az eredeti ötlet, a The Sopranos, a zavarbaejtő pilottal, amelyben egy maffiózó arról magyaráz a pszichológusának, milyen viszony fűzi őt a medencéjébe költöző kacsákhoz. Ígéretes kezdet, nem?

Cliffhanger

Ahhoz, hogy megértsük miért is volt olyan különleges a végül hat évadon keresztül futó széria, kicsit el kell mélyednünk David Chase életében is. Az író ugyanis erősen teleszórta önéletrajzi elemekkel az alaptörténetet. Egyrészt Chase már önmagában titokzatos figura volt: sokszor a színészek sem tudtak mit kezdeni pókerarcával, vagy azzal, hogy látszólag teljesen szenvtelennek mutatkozott minden a sorozatot érintő kérdésben. A zord külső viszontagságos életet takart: Chase-t már kamaszkorától mániás depresszióval kezelték, későbbi felesége rángatta ki a teljes összeomlásból. Így aztán Tony Soprano önmarcangoló, az élet értelmét kereső karakterének megalkotásákor Chase nem szorult külső segítségre. Az sem mellékes, hogy két karaktert, a Tonyt lelki terrorban tartó idős anyát (a fantasztikus Nancy Marchand utolsó fontos szerepe volt ez) , és a pácienséhez hasonlóan kétségek közt őrlődő pszichológust (Dr. Melfi, Lorraine Bracco alakításában) is saját életéből merítette az író.

Az első évad végül szinte példátlan kritikai és közönségsikert hozott. Chase szkeptikus volt, de már az első teszt- és sajtóvetítéseken kiderült, a nézők értik, hol kell nevetni, hol kell komolyabb rétegeket keresni a történetben. Ráadásul már az első évad felrúgott egy alapvető szabályt a gengsztersorozatok történetében: mindegyik rész egy különálló kisfilmként funkcionált, klasszikus értelemben vett cliffhanger nem volt a részek végén. Azaz nem azért kattantak rá a nézők a Maffiózókra, mert akkora rejtéllyel értek volna a részek, hanem mert az újfajta történetekre kiéhezett nézőket egyszerűen rabul ejtette a szókimondó stílus, a szereplők eshetősége - egyszóval életszag áradt a történetből. Ez annak fényében nem csoda, hogy a néha teljes napokra összeülő írócsapattól azt kérte Chase, hogy életük legbanálisabb vagy legőrültebb élményeit csempésszék a részekbe.

Nancy Marchand és Dominic Chianese a sorozatban

HBO

Hozzá kell tenni azonban, hogy a mai szériákat gyors tempóban bedaráló korszellemben talán meg sem élt volna Tony Soprano. Az ezredforduló környékén azonban Amerikában valóságos sikk lett vasárnap este olaszos estét tartani egy Sopranos-rész társaságában.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár a Maffiózók egy csomó szterotípiát kinevetett, méltó örököse lett a Keresztapa-, Nagymenők-hagyománynak. Nem rettent vissza attól sem, hogy fontos szereplőkkel bánjon el a későbbi évadok során, mint ahogy a főszereplő sötét oldalát sem rejtegette. Chris (Michael Imperioli), a sorozat talán legszerethetőbb, leglabilisebb, filmrajongó karaktere (az ő köpönyegéből bújt ki a Breaking Bad Jesse Pinkmanje is) emlegeti egy ízben Tarantinót, ami nem véletlen. Ahogy a “videótékás” színre lépése után sorban bukkantak fel a kreatív írók a független filmgyártásban, úgy a Maffiózók után már mindenki elhitte, hogy “a kisebb képernyő” csak méretben és nem a kreatív lehetőségekben kistestvére a mozivászonnak. A rajongók által a legjobb résznek tartott, Steve Buscemi által rendezett Pine Barrens című epizód például különálló filmként is simán kultikus lett volna.

(Balról:) Tony Sirico és Michael Imperioli a Maffiózók Pine Barrens című részében

HBO

Reboot

Ha a Sírhant művek fináléját a tévétörténet legérzelmesebb zárásaként jellemeztük, akkor a Maffiózóké a lehető legtöbbet emlegetett, és legtitokzatosabb utolsó snitt a sorozatok világában. Egyeseket szó szerint őrületbe kergetett a lezárás, míg mások pont a feloldozás/megoldás nélküli finálé tetszett a leginkább. Akárhonnan nézzük, az a bizonyos utolsó képsor még inkább popkulturális csúcsponttá tette a Sopranost, nem véletlen, hogy ez volt az első sorozat amit a The Museum of Modern Art művészi teljesítményként mutatott be.

Nem túlzás az sem, hogy a Maffiózók kreatív lavinát indított el - nem csak az HBO-nál hanem a többi gyártónál is. Az Oz úttörő volt, de a The Sopranos lett az igazi hivatkozási pont: ezután már senkit sem érdekeltek a hazug sztereotípiák, a nézők nem feddhetetlen, hanem izgalmas hősöket kerestek. Chase elmondása szerint később nem sok sorozatot nézett, de azért a Mad Menre irigykedett.

Felmerült egy mozifilm lehetősége is többször a sorozat befejeződése után, de Chase szerint csak akkor lesz előzménymozi, ha olyan történet merülne fel, amit érdemes lenne megfilmesíteni. Ráadásul a 2013-ban elhunyt Gandolfini örökébe sem lenne egyszerű bárkinek belépnie.

HBO

Easter egg

A Maffiózók olyannyira szorosan kötődött Scorsese Nagymenőkjéhez, hogy összesen 27 színész szepelt mindkét alkotásban, maga Scorsese pedig természetesen kameózott azért egyet az első évadban is. Egy ízben pedig a film lábonlövős jelenetét is megidézték a sorozatban.

A cikk elején emlegetett poén mellett természetesen máskor is helyet kapott egy-egy Keresztapa-utalás az epizódokban. (Spoilerek jönnek!) Vito Corleone narancsokat vesz a trilógia első részében, amikor nem sokkal később megpróbálják megölni, Tony Soprano kezéből pedig egy narancsleves üveget lőnek ki az emlékeztes gyilkossági kísérletben. Mint ahogy az is elég egyértelmű párhuzmanak tűnik, amikor Tony saját anyja fülébe súgja: tudom, hogy te voltál. Nem nehéz kitalálni, ez a Keresztapa Tudom, hogy te voltál Fredo-jelenetét idézte meg.

Az évezred legjobb sorozatai, 14. rész: Jóbarátok

A biztonság kedvéért azért rákerestem, de nem lepődtem meg: jelenleg is fut a magyar tévében a Jóbarátok, ráadásul három csatornán is. Talán nincs még egy sorozat, ami ennyire univerzális, időtlen lenne. A sorozat 1994-es kezdete óta felnőtt egy generáció, de még a mai fiatalok is úgy ismerik Chandler, Phoebe vagy Joey nevét, és úgy nevetnek a látszólag so kilencvenes évek poénokon, mint az előző korosztály.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!