Ma lenne 50 éves Kurt Cobain, aki 23 évvel ezelőtt, 1994. április 5-én, 27 évesen lett – mondhatni, máig tisztázatlan, de legalábbis nem teljesen tisztázott körülmények között – öngyilkos. Halálával nem csak egy elképesztő tehetséget vesztett el az emberiség, hanem egy korszak véget is ért.

Kurt Cobain volt az utolsó klasszikus értelemben vett rock- vagy popsztár. Abból a dalokat író, gitározó-éneklő, lázadó, egyben emlékezetes dalokat (ha úgy tetszik, slágereket) írni képes fajtából, amely, még az internet és a fájlmegosztás előtti, később egyre jobban fragmentálódó, mindenféle stílus-niche-ekre széttagolódó, minitrendekre osztódó világ előtt egy teljes generációt ívelt át nem csak a dalaival, hanem popkulturális kódjaival is. Ami Cobaint illeti, az attitűdjével, a frizurájával, a tornacipőjével, a kutya szájából kirángatott ingjeivel, a kardigánjával. És akkor még nem is beszéltünk az örök Nirvana-pólókról.

Kurt Cobain azt a sort zárta le, ami Elvis Presley-vel kezdődött, aztán a Beatlesszel, a Rolling Stonesszal, a Doors-zal (főleg persze Jim Morrisonnal), a Led Zeppelinnel, David Bowie-val, Neil Younggal, és a Sex Pistolsszal folytatódott. Fontos zenészek/zenekarok azóta is vannak (és fontos trendek is, akár kicsik, akár nagyobbak), de olyanok, akik képesek szinte egész generációkat, „a fiatalokat” majdhogynem cakkompakk meghódítani, már aligha lesznek.

Cobain zenei mindenevő volt – a Kisstől a Carsig, a Queentől Iggy Popig és a Velvet Undergroundig, a Black Sabbath-tól az R.E.M-ig sok minden hatott rá, és a Nirvana dalaiban is egyszerre hallhatjuk a nyolcvanas évek amerikai alternatív rockjának zajos hagyományait, többek közt a Hüsker Dü, a Pixies, vagy a Sonic Youth örökségét, másfelől meg a Beatles-féle klasszikus dalszerzői hagyományt.

Miközben az „analóg” rocksztárok sorában ő volt az utolsó, zenekara volt az, amelyik a kilencvenes évek elején áttörte a mainstream és az alternatív zene közötti falat, bevitte az alternatív zenét a mainstreambe, és örökre megszüntette az alternatív-mainstream dichotómiát. Két világ között, szűk hét esztendő – ebből alig három év fokozott siker –, ennyi volt a Nirvana.

És persze mindig felmerül a kérdés, hogy mi lett volna ha. Hogy nézne ki ma, ha élne – mondjuk valahogy így? És milyen dalokat írna? Zajos, kísérletező számokat? Vagy, ahogy arról halála előtt többször is beszélt, elindult volna az akkori REM akusztikusabb, artisztikusabb irányába? Kurt öntörvényűségét alapul véve persze nem valószínű, hogy ez vagy az mellett lehorgonyzott volna.

Értelmetlen felvetések, természetesen – egy biztos: a Nirvanát 2014-ben beiktatták a rock halhatatlanjai közé, a Rock and Roll Hall Of Fame-be.